Egy elátkozott generáció: fiatal felnőttek | PartizánINFO

[@Khorothis]

Egyfelől jó érzés, hogy mennyire nem vagyok egyedül, másfelől katasztrófa, hogy mennyire nem vagyok egyedül.

[@jozefinadezanove9480]

25 éves vagyok. Ez a videó egyrészt fojtogatóan depresszív volt.Masrészt egy kicsit könnyített a lelkemen, mert hajlamos vagyok azt hinni hogy "csak én vagyok ennyire béna, hogy ilyen helyzetben vagyok", és nem veszem észre ami körülöttem igazából van, néhány szupersikeres ismerősöm Instagram profilját leszámítva. Úgyhogy hasznos videó volt, köszi 😀

[@ZHardcore-xg8zh]

hidd el nekem. Bődületesen sokan vagyunk így... És csak együtt sikerülhet jobb jövőt teremteni. Remélhetőleg...

[@iNdepDev]

Programozonak tanulok, de elso eves vagyok az egyetemen, igy ez meg nem valtja ki a "tapasztalatot". A baj nem is ez, mert elmennek en kasszazni is, sot, porgosebb helyekre, de a gyarakat kihagynam. Azonban mindenhova kesz, oktatott, tapasztalt embereket keresnek, de veletlen sem tulkepzettet. Tehat kasszazni nem kereskedelmi vegzett embert, de olyat, aki mar latott penztargepet. Le se kakilja egy telos bolt, hogy te amugy olyan jol tudod eloadni az adott eszkoz mukodeset, mint senki mas, ha nem ertesz a kasszahoz. A boltok egy resze rogton elutasit, mert nincs tapasztalat. Lehet Bp.-n nagyobb sikerem lenne(abbol kiindulva, hogy kulfoldon mar talaltam volna allast [most adjam fel a csaladomat, barataimat?]), de itt szeretnek elhelyezkedni. Covid elott felvettek egy uzletbe, mikor mentem volna dolgozni, mar az elso nap jott a kibaszott lezaras, igy abbol sem lett semmi, a hely meg becsodolt halistennek. :)

[@emberho3426]

@@iNdepDev programozonak tanulsz es megijedsz egy penztargeptol?

[@iNdepDev]

@@emberho3426 nem, de mindig az az indok, hogy nem kezeltem meg soha 😂 mert biztos nem tudom megtanulni egy masodperc alatt?! Tehat direkt neztem yt videokat, kulonbozo tipusokrol es nem tunnek nagyon bonyolultnak 😂

[@emberho3426]

@@iNdepDev csalj egy kicsit, hogy haver boltjaban mar dolgoztal, de nem voltal egyedul zaraskor, akarmit. En akkor voltam fiatal amikor a penztargepek bejottek, es a ceg rendszergazdaja tanitotta a nepet. Meg kezelte a nep legujabb tevejet, szamitogepet, akarmilyen komolyabb kutyut. Es `74-es vagyok, nam 100 fele jarok.

[@MrChapson]

Nincs is jobb, mint egy kis hétfő esti egzisztenciális krízis. Köszi!

[@antalfarkas5554]

32:27 “Ne legyetek bátortalanok, bátorak legyetek.” Köszönjük Lölő! 😂😂😂

[@adamfarkas1687]

"A szerencséhez is kell mégtöbb szerencse." "Én is napi 26-28 órát dolgozom, 4-5 körül föl köll kelni, és akkor 7-8 körül már lesz egy kastélyotok." "Aki nem dolgozik, annak nem lesz szállodalánca."

[@matesedlak]

2017-ben végzett építőmérnökként az első munkahelyemen a fizetésem 165.000 Ft nettó volt Budapesten. A bérelt szobám rezsivel és számlákkal együtt 120.000 Ft

[@TheDee47]

6. éve dolgozom pedagógusként, most sem éri el a fizetésem a 165 ezret, az albérlet rezsi nélkül 120 ezer. Pacsi!

[@ydnaalma9468]

unokahúgom is építőmérnök Pécsett 300 nettója...

[@orangebulldog5948]

Oké, és mégis mennyi volt a forintosítható termelésed? Legalább azt megtermelted, amit kaptál?

[@rm-fh2et]

21:12 "...harmadát, vagy akár a negyedét..." Matekból hülye voltam mint vakond a magasugráshoz, de az "akár" szóra tekintettel ez helyesen és a növekvő jelleget kifejezendő "....negyedét, vagy akár a harmadát..." lett volna:D

[@lacam7807]

Nekem is megütötte a fülem...

[@kristofnagy9374]

én is az átlagostól okosabbnak gondolom magam (vicc)

[@attilamolnar1074]

Mivel ez egy komcsi csatorna, gondolom a klasszikus viccből indult ki (a kommunizmus terjeszkedése a világon) :).

[@Ibki]

itt is ez ütötte meg fülemet

[@rbp365]

Pontosan ennyire tud szamolni a srac. Ezert nem erti hogy hogy lehet szegeny valaki

[@979Akos]

Ez megint egy kiváló adás lett, gratulálok! Jakab pedig egyre profibban nyomja, így tovább!

[@tiborkertesz5666]

Elátkozott.. vagy elköltözött generáció?? Én 78-as vagyok és már a 2000-es évek elején láttam, hogy ez így totál szívás lesz. Elég sokáig tartott, mire rászántam magamat, de sikerült olyan külföldi pozíciót találnom, ami normálisan fizet, amiből már szerényen el lehet karistolni. Eléggé utálom, hogy el kellett hagynom a hazámat, de széllel szemben nem lehet p.sálni. Szakadjon meg a ner a rabszolgatörvényeivel együtt, nekem csak egy életem van és azt nem fogom nekik beáldozni a semmiért.

[@e46touringalain]

és erre mondják hogy kaland vágyból mennek ki akik kimentek :), sőt ha abból a pénzből amit kint keresnek és haza hozzák abból az ország jár jól, hiszen azért a profitért az országnak semmit nem kellett tennie....

[@orangebulldog5948]

Már bocsánat, de a ,,rabszolga törvény" miről is szól? Mert a lehetséges túlóra 250 óráról 400 órára emelkedett. Ami nem kötelező, viszont aki pénzt akar keresni az megteheti.

[@pRyudo]

@@orangebulldog5948 Nem kötelező, aha XD

[@orangebulldog5948]

@@pRyudo Hol kötelező?

[@robertnagy6125]

Én is 78-as vagyok,és 2015-ben költöztem ki az Egyesült Királyságba.Nem bántam meg,és semmi pénzért nem költöznék haza.Senki nem üldözött el,de ami otthon van 2010-óta arra nem vagyok kiváncsi.

[@kutseratimea4769]

Űristen mennyire hiánypotló.. Nagyon köszi, hogy megcsináltátok!!!!!Várom a következő részt 🤘🙏

[@balazsbiro1885]

nagyon velős és lényegretörő videó ami segíti a generációnknak (Y gen) a tisztábban látásban. Azzal pedig, hogy tisztábban látunk tudunk eggy a valósághoz alkalmazkodó tervet felépítenünk. köszönöm a munkát a generációm nevében.

[@87Chris316]

34 évesen két gyerekkel és a feleségemmel lakom Budán egy 180 eFt-os albérletben, 3 szobás panel. Mindjárt utalja a nagy multi ahol sok éve dolgozom a nagyságrendileg 400 K fizum. A lakásunk (nálunk úgy 10 évvel idősebb tulajdonosa) is bérlelt házban él a családjával. Érdekes volt rámutatni, hogy ez mennyire nincs így jól. Nem mintha nem tudnám, de nem sikerült még annyira eladósodni hogy 40 millióért vegyek panellakást Újbudán. Nem visz rá a lélek meg a "mi lesz ha elvesztem az állásom" szorongás és mivel mióta dolgozom lakást bérlek egy kanyi vasam sincs önerőre. Szerencsések vagyunk hogy megmaradt az állásunk és a lakhatásunk is, szerencsésebbek mint sokan, mégis jól fogalmazta meg a "nem jó de nem is tragikus" helyzetünket. Mindezt úgy, hogy évekig dolgoztunk mindketten - még gyerekvállalás előtt, vidéki autóipari beszállítóknál szalag mellett, 12 órában. Ugyanezt Hollandiában is munkásszállón. Kiválóan foglaltátok össze az életünket, köszönet.

[@gaborl6837]

A Roosevelt amerikai elnök által a negyvenes években útjára indított, és a második világháború után az egész fejlett világon elterjedt folyó finanszírozású nyugdíjrendszer 1958-ban kapta meg Paul Samuelson (neves amerikai közgazdász) elméleti jóváhagyó „pecsétjét”, aki kifejtette, hogy az (a termelékenység növekedését figyelmen kívül hagyva) pont a népesség növekedési rátájának megfelelő „biológiai kamatot” hozza a résztvevőknek. Ez a biológiai kamat - akkor úgy tűnt - mindig pozitív lesz, hiszen a népesség állandóan növekszik. Egy emberöltővel később kiderült, hogy ez egyáltalán nem így van, a születésszám csökkenése átlépte a népesség (vagyis a férfiaknál valamivel kisebb születésszámú nők) újratermeléséhez szükséges bűvös 2,1 gyermek/nő (vagyis praktikusan az 1 lánycsecsemő/nő) határt, és azóta is folyamatosan csökken. A folyó finanszírozású nyugdíjrendszert működtető politikusoknak pedig választaniuk kell két népszerűtlen megoldás között - legalábbis, ha fenntartják ezt a rendszert - vagy elfogadják a negatív biológiai kamatot, vagyis csökkentik a nyugdíjakat, vagy emelik a járulékot, vagyis az aktívak terheit. A probléma kiindulópontja - legalábbis ahogy itt megjelenik - a gyermekszám csökkenése, így érdemes megvizsgálni, hogy erre miért került sor? Közgazdászként meggyőződésem, hogy végső soron ennek gazdasági okai vannak, mégpedig, mint alább kifejtem, manapság a gyermekneveléshez a két legfontosabb dolog hiányzik: az idő és a pénz. Kezdjük a másodikkal! Már a gyermekszám csökkenés első jeleinél magyarázatként megjelent az az elképzelés, hogy ennek egyik fontos oka maga a folyó finanszírozású nyugdíjrendszer, amely mintegy ráépült arra a feltételezésre, hogy gyermek mindig lesz bőségesen. Az úgynevezett „social security hypothesis” szerint ha az állam központilag gondoskodik egy veszély elleni védelemről, akkor gyengül az az elleni egyéni védekezés. Lefordítva ezt az általános megállapítást a konkrét esetre: ha az állam gondoskodik a nyugdíjról, akkor nem kell az egyénnek arról hagyományos módon, vagyis a gyermekneveléssel gondoskodnia, bízva abban, hogy idős korában majd a gyermekei eltartják. A probléma ezzel a gondolatmenettel az, hogy maga az állam is úgy szándékozott gondoskodni az idősekről, bevezetve az állami nyugdíjrendszert, hogy majd azok elég gyermeket nevelnek. Sokkal inkább arról van szó, hogy az állam a nyugdíjrendszer bevezetésével az ösztönzőket vette ki a gyermeknevelés mögül. Még általánosabban: nem gondoskodott arról, hogy a gyermeknevelés finanszírozásának régi módszerét új váltsa fel, vagyis a gyermeknevelést egyértelműen rossz üzletté tette, pont akkor, amikor annak költségei radikálisan megemelkedtek. A gyermeknevelés finanszírozásának régi módszere az volt, hogy az - anélkül, hogy ezt így különösebben megfogalmazták volna - egyfajta befektetésnek számított, aminek a költsége a gyermek szülőknek végzett munkája révén térült meg. A családi gazdaságban már gyermekként is értékes munkát tudtak végezni, így a megtérülés hamar elkezdődött, ami akkor fejeződött be, amikor a szülők idősekké váltak, s már kevesebbet tudtak dolgozni, mint amennyi a létfenntartásukhoz szükséges volt. A kiesést az időközben felnőtté vált gyermek munkája pótolta. Ez az évezredeken át működő modell az iparosítással, a többgenerációs család, a családi gazdaság szétbomlásával egyre kevésbé volt folytatható. Ráadásul a 20. század folyamán az oktatásban eltöltött idő is elkezdett folyamatosan nőni (máig nő), ami a gyermeknevelés korábbi gazdaságosságát két helyen is kikezdte: egyrészt egyre később (végül már egyáltalán nem) lehetett a szülők érdekében munkára fogni a gyermeket, hiszen iskolában volt/van, illetve tanul, másrészt egyre jobban meghosszabbodott az az idő, amikor a gyermek a szülő anyagi segítségére szorul, vagyis a gyermeknevelés egyre drágább lett, miközben egyre kevesebb anyagi hasznot hozott. Az állami nyugdíjrendszer a végső szöget azzal ütötte be a korábbi rendszer koporsójába, hogy nem azt deklarálta, hogy továbbra is a gyermekek tartják el idős szüleiket (ami tulajdonképpen továbbra is a tényleges helyzet volt), hanem, hogy az állam. Pedig az állam csak annyit tett, hogy közvetítőként elvágta a gyermekek és szüleik közti közvetlen transzfernek azt az ágát, ahol a gyermekek régen visszafizették felnevelésük költségét, finanszírozva szüleik időskori megélhetését. Innentől az a modell lett érvényes, hogy ugyan közösségi szinten továbbra is a következő nemzedék tartotta el az időssé vált nemzedéket, de függetlenül attól, hogy valaki hozzájárult-e ennek a nemzedéknek a létrejöttéhez. És mivel ez egyre drágább lett, és semmivel nem járt jobban az, aki hozzájárult ehhez (valójában rosszabbul is járt), mint aki nem, ezért erős gazdasági ösztönzést is adott arra, hogy ne neveljünk gyermeket. Mondhatni a gyermeknevelésre fordított korábbi tőkét másfele, mégpedig alapvetően az aktuális fogyasztásba csatornázta a rendszer. Nagyjából a második világháború után (tehát az állami nyugdíjrendszerek elterjedésével párhuzamosan) még egy fontos dolog történt, ami tovább nehezítette a gyermeknevelést, mégpedig az, hogy az erre szolgáló családi időt a gazdaság bekebelezte. A gyermekneveléshez ugyanis - jelentős anyagi ráfordítások mellett, amit az állam egyébként, az általános, ingyenes közoktatás révén legalább részben átvállalt (vagyis a gyermeket nem nevelő adófizetőkre is hárított) - elsősorban idő kell, annak ellenére, hogy egy bizonyos kortól a gyermekek sok időt töltenek már az óvodában és az iskolában. Ez a családi idő jelentősen lecsökkent azzal, hogy fokozatosan a nők is munkába álltak. Így - annak ellenére, hogy azóta az egyéni munkaidő némileg csökkent a szombat szabadnappá minősítésével és az éves szabadság megemelésével - a családi munkában, vagyis a munkahelyen töltött idő jelentősen megnövekedett, szinte lehetetlenné téve azt, hogy otthon az ember gyermeket neveljen. Ehhez az egész családnak nagyon jelentős anyagi áldozatot kell hozni azzal, hogy az egyik fél hosszú időre kiesik a fizetett munkából, illetve ugyanennek a félnek (rendszerint az anyának) még nagy karrieráldozatot is kell hoznia. Cserébe anyagi kompenzációt nem kapnak, csak részlegeset, csak egyfajta „jó érzést”, amiről egyre többen gondolják, hogy ahhoz egyszerűbben, készen kapott szórakozáscsomagok vásárlása vagy kisállatok tartása révén is hozzá lehet jutni. Vagyis a megnövekedett családi munkaidő miatti megnövekedett többletjövedelmet is a fogyasztásba csatornázzák, keresletet teremtve az ezen idő alatt megtermelt javaknak. A fentiek alapján, összességében - közgazdasági szemmel - legalább két dolog kellene ahhoz, hogy megszűnjön a termékenységi ráta csökkenése: egyrészt a gyermeknevelés fenntartható finanszírozási rendszerének a kialakítása, vagyis annak újbóli biztosítása, hogy a gyermeknevelés nyereséges „üzlet” legyen, ahogy az volt a történelem során szinte mindig, másrészt, hogy ehhez a szülőknek elegendő idő álljon a rendelkezésére. Az elegendő időhöz pedig az szükséges, hogy csökkenjen a családi munkaidő. Mivel az ma már tömegesen nem járható út, hogy a nők újra maradjanak otthon, ezért ez csak a munkaidő csökkentésével lehetséges. Célszerű lenne ezért meghirdetni egy fokozatos munkaidő csökkentést, hiszen egyre nehezebben talál az ipar piacot a feleslegesen magas munkaidő alatt előállított termékeknek. Ezek helyett lehetővé kellene tenni egy egyre inkább hiányzó „termék”, a gyermek „előállítását” azzal, hogy megfelelő időt biztosítunk ehhez. Manapság egyébként is egyre népszerűbb a munkaidő csökkentésének a követelése. Ugyanakkor nem mindegy, hogy az milyen szerkezetben csökken. Ha az éves szabadság nő, akkor ez az embereket a hosszú üdülésekre ösztönzi, nagy ösztönzést adva a turizmusnak. Hasonló, de lokális hatása van a négynapos munkahétnek. Ezzel a megoldással ugyan csökken a munkában töltött idő, de szinte semmit nem emelkedik az az idő, amit a gyermeknevelésre lehet fordítani, ugyanis az „folyamatos műszak”, nem lehet heti egy-két napba sűríteni. Ahhoz, hogy a munkában töltött időcsökkenés gyermeknevelésre legyen fordítható, a napi munkaidőt kell csökkenteni, legalább 6 órára, a heti 5 nap változatlanul hagyásával. Ha itt még némileg eltoljuk egymáshoz képest a szülők munkaidejének a kezdetét és a végét, akkor már elegendő családi idő szabadulhat fel újra a gyermeknevelésre. Sokat segíthet ezen kívül persze az otthoni munkavégzés elterjedése, és az együtt élő nemzedékek számának bővítése - vagyis az, hogy újra megtalálják a módját annak, hogy egy család minden nemzedéke - gyermekek, szülők, nagyszülők - valahogy egymás közelében éljenek, ahogyan az az utóbbi nagyjából száz évet leszámítva mindig is szokás volt.

[@MrSaiyan333]

@@gaborl6837 Muszáj ezt 50x bemásolni?

[@gaborl6837]

@@MrSaiyan333 aha

[@MrSaiyan333]

@@gaborl6837 Nem baj, report spam.

[@ferenctorok1270]

A tanári fizetésemből nem tudnám megfizetni az albérleted.

[@tomszabados8836]

Ha valakinek azt mondják pl. Békés megyében, hogy ha valamit rosszul csinál a munkahelyen, akkor kirúgják, az ugyan olyan létfenyegetettség, mintha pisztolyt fognának rá és az egész családjára. Azt lenne ideje felismerni, hogy háborúban élünk, mert az életünk kerül veszélybe.

[@trob83]

@László Barabás De szép is lenne, ha ennyi lenne. Ebben az értelemben jól dolgozni: egyre több munkát elvégezni, egyre kevesebb pénzért. Akkor majd nem rúgnak ki, hanem megdöglesz.

[@tomszabados8836]

@László Barabás Álmokban él, mert a valóság nem ez.

[@gaborl6837]

A Roosevelt amerikai elnök által a negyvenes években útjára indított, és a második világháború után az egész fejlett világon elterjedt folyó finanszírozású nyugdíjrendszer 1958-ban kapta meg Paul Samuelson (neves amerikai közgazdász) elméleti jóváhagyó „pecsétjét”, aki kifejtette, hogy az (a termelékenység növekedését figyelmen kívül hagyva) pont a népesség növekedési rátájának megfelelő „biológiai kamatot” hozza a résztvevőknek. Ez a biológiai kamat - akkor úgy tűnt - mindig pozitív lesz, hiszen a népesség állandóan növekszik. Egy emberöltővel később kiderült, hogy ez egyáltalán nem így van, a születésszám csökkenése átlépte a népesség (vagyis a férfiaknál valamivel kisebb születésszámú nők) újratermeléséhez szükséges bűvös 2,1 gyermek/nő (vagyis praktikusan az 1 lánycsecsemő/nő) határt, és azóta is folyamatosan csökken. A folyó finanszírozású nyugdíjrendszert működtető politikusoknak pedig választaniuk kell két népszerűtlen megoldás között - legalábbis, ha fenntartják ezt a rendszert - vagy elfogadják a negatív biológiai kamatot, vagyis csökkentik a nyugdíjakat, vagy emelik a járulékot, vagyis az aktívak terheit. A probléma kiindulópontja - legalábbis ahogy itt megjelenik - a gyermekszám csökkenése, így érdemes megvizsgálni, hogy erre miért került sor? Közgazdászként meggyőződésem, hogy végső soron ennek gazdasági okai vannak, mégpedig, mint alább kifejtem, manapság a gyermekneveléshez a két legfontosabb dolog hiányzik: az idő és a pénz. Kezdjük a másodikkal! Már a gyermekszám csökkenés első jeleinél magyarázatként megjelent az az elképzelés, hogy ennek egyik fontos oka maga a folyó finanszírozású nyugdíjrendszer, amely mintegy ráépült arra a feltételezésre, hogy gyermek mindig lesz bőségesen. Az úgynevezett „social security hypothesis” szerint ha az állam központilag gondoskodik egy veszély elleni védelemről, akkor gyengül az az elleni egyéni védekezés. Lefordítva ezt az általános megállapítást a konkrét esetre: ha az állam gondoskodik a nyugdíjról, akkor nem kell az egyénnek arról hagyományos módon, vagyis a gyermekneveléssel gondoskodnia, bízva abban, hogy idős korában majd a gyermekei eltartják. A probléma ezzel a gondolatmenettel az, hogy maga az állam is úgy szándékozott gondoskodni az idősekről, bevezetve az állami nyugdíjrendszert, hogy majd azok elég gyermeket nevelnek. Sokkal inkább arról van szó, hogy az állam a nyugdíjrendszer bevezetésével az ösztönzőket vette ki a gyermeknevelés mögül. Még általánosabban: nem gondoskodott arról, hogy a gyermeknevelés finanszírozásának régi módszerét új váltsa fel, vagyis a gyermeknevelést egyértelműen rossz üzletté tette, pont akkor, amikor annak költségei radikálisan megemelkedtek. A gyermeknevelés finanszírozásának régi módszere az volt, hogy az - anélkül, hogy ezt így különösebben megfogalmazták volna - egyfajta befektetésnek számított, aminek a költsége a gyermek szülőknek végzett munkája révén térült meg. A családi gazdaságban már gyermekként is értékes munkát tudtak végezni, így a megtérülés hamar elkezdődött, ami akkor fejeződött be, amikor a szülők idősekké váltak, s már kevesebbet tudtak dolgozni, mint amennyi a létfenntartásukhoz szükséges volt. A kiesést az időközben felnőtté vált gyermek munkája pótolta. Ez az évezredeken át működő modell az iparosítással, a többgenerációs család, a családi gazdaság szétbomlásával egyre kevésbé volt folytatható. Ráadásul a 20. század folyamán az oktatásban eltöltött idő is elkezdett folyamatosan nőni (máig nő), ami a gyermeknevelés korábbi gazdaságosságát két helyen is kikezdte: egyrészt egyre később (végül már egyáltalán nem) lehetett a szülők érdekében munkára fogni a gyermeket, hiszen iskolában volt/van, illetve tanul, másrészt egyre jobban meghosszabbodott az az idő, amikor a gyermek a szülő anyagi segítségére szorul, vagyis a gyermeknevelés egyre drágább lett, miközben egyre kevesebb anyagi hasznot hozott. Az állami nyugdíjrendszer a végső szöget azzal ütötte be a korábbi rendszer koporsójába, hogy nem azt deklarálta, hogy továbbra is a gyermekek tartják el idős szüleiket (ami tulajdonképpen továbbra is a tényleges helyzet volt), hanem, hogy az állam. Pedig az állam csak annyit tett, hogy közvetítőként elvágta a gyermekek és szüleik közti közvetlen transzfernek azt az ágát, ahol a gyermekek régen visszafizették felnevelésük költségét, finanszírozva szüleik időskori megélhetését. Innentől az a modell lett érvényes, hogy ugyan közösségi szinten továbbra is a következő nemzedék tartotta el az időssé vált nemzedéket, de függetlenül attól, hogy valaki hozzájárult-e ennek a nemzedéknek a létrejöttéhez. És mivel ez egyre drágább lett, és semmivel nem járt jobban az, aki hozzájárult ehhez (valójában rosszabbul is járt), mint aki nem, ezért erős gazdasági ösztönzést is adott arra, hogy ne neveljünk gyermeket. Mondhatni a gyermeknevelésre fordított korábbi tőkét másfele, mégpedig alapvetően az aktuális fogyasztásba csatornázta a rendszer. Nagyjából a második világháború után (tehát az állami nyugdíjrendszerek elterjedésével párhuzamosan) még egy fontos dolog történt, ami tovább nehezítette a gyermeknevelést, mégpedig az, hogy az erre szolgáló családi időt a gazdaság bekebelezte. A gyermekneveléshez ugyanis - jelentős anyagi ráfordítások mellett, amit az állam egyébként, az általános, ingyenes közoktatás révén legalább részben átvállalt (vagyis a gyermeket nem nevelő adófizetőkre is hárított) - elsősorban idő kell, annak ellenére, hogy egy bizonyos kortól a gyermekek sok időt töltenek már az óvodában és az iskolában. Ez a családi idő jelentősen lecsökkent azzal, hogy fokozatosan a nők is munkába álltak. Így - annak ellenére, hogy azóta az egyéni munkaidő némileg csökkent a szombat szabadnappá minősítésével és az éves szabadság megemelésével - a családi munkában, vagyis a munkahelyen töltött idő jelentősen megnövekedett, szinte lehetetlenné téve azt, hogy otthon az ember gyermeket neveljen. Ehhez az egész családnak nagyon jelentős anyagi áldozatot kell hozni azzal, hogy az egyik fél hosszú időre kiesik a fizetett munkából, illetve ugyanennek a félnek (rendszerint az anyának) még nagy karrieráldozatot is kell hoznia. Cserébe anyagi kompenzációt nem kapnak, csak részlegeset, csak egyfajta „jó érzést”, amiről egyre többen gondolják, hogy ahhoz egyszerűbben, készen kapott szórakozáscsomagok vásárlása vagy kisállatok tartása révén is hozzá lehet jutni. Vagyis a megnövekedett családi munkaidő miatti megnövekedett többletjövedelmet is a fogyasztásba csatornázzák, keresletet teremtve az ezen idő alatt megtermelt javaknak. A fentiek alapján, összességében - közgazdasági szemmel - legalább két dolog kellene ahhoz, hogy megszűnjön a termékenységi ráta csökkenése: egyrészt a gyermeknevelés fenntartható finanszírozási rendszerének a kialakítása, vagyis annak újbóli biztosítása, hogy a gyermeknevelés nyereséges „üzlet” legyen, ahogy az volt a történelem során szinte mindig, másrészt, hogy ehhez a szülőknek elegendő idő álljon a rendelkezésére. Az elegendő időhöz pedig az szükséges, hogy csökkenjen a családi munkaidő. Mivel az ma már tömegesen nem járható út, hogy a nők újra maradjanak otthon, ezért ez csak a munkaidő csökkentésével lehetséges. Célszerű lenne ezért meghirdetni egy fokozatos munkaidő csökkentést, hiszen egyre nehezebben talál az ipar piacot a feleslegesen magas munkaidő alatt előállított termékeknek. Ezek helyett lehetővé kellene tenni egy egyre inkább hiányzó „termék”, a gyermek „előállítását” azzal, hogy megfelelő időt biztosítunk ehhez. Manapság egyébként is egyre népszerűbb a munkaidő csökkentésének a követelése. Ugyanakkor nem mindegy, hogy az milyen szerkezetben csökken. Ha az éves szabadság nő, akkor ez az embereket a hosszú üdülésekre ösztönzi, nagy ösztönzést adva a turizmusnak. Hasonló, de lokális hatása van a négynapos munkahétnek. Ezzel a megoldással ugyan csökken a munkában töltött idő, de szinte semmit nem emelkedik az az idő, amit a gyermeknevelésre lehet fordítani, ugyanis az „folyamatos műszak”, nem lehet heti egy-két napba sűríteni. Ahhoz, hogy a munkában töltött időcsökkenés gyermeknevelésre legyen fordítható, a napi munkaidőt kell csökkenteni, legalább 6 órára, a heti 5 nap változatlanul hagyásával. Ha itt még némileg eltoljuk egymáshoz képest a szülők munkaidejének a kezdetét és a végét, akkor már elegendő családi idő szabadulhat fel újra a gyermeknevelésre. Sokat segíthet ezen kívül persze az otthoni munkavégzés elterjedése, és az együtt élő nemzedékek számának bővítése - vagyis az, hogy újra megtalálják a módját annak, hogy egy család minden nemzedéke - gyermekek, szülők, nagyszülők - valahogy egymás közelében éljenek, ahogyan az az utóbbi nagyjából száz évet leszámítva mindig is szokás volt.

[@adamfarkas1687]

Erről van szó. Ez brutális egzisztenciális zsarolás.

[@adamfarkas1687]

@László Barabás ugye a munkáltató működésével összefüggő felmondási okról még nem hallottál soha? Mert szemmel láthatólag én a lusta millennial tanultam meg helyetted a munka törvénykönyvét.

[@daveandelf5267]

Azt bírom, amikor valaki azzal jön, hogy a fiatalok nem akarnak dolgozni. Eközben tömegesen vándorolnak külföldre, hogy végre dolgozhassanak. Ráadásul ez nem kevés dologgal jár, a nyelvtanulás alap, de ezen kívül még mennyi mindent meg kell tervezni... Hogy végre elkezdődjön az a nagy betűs élet. Ezt az Y generáció nagyon megszenvedte. Az a társadalmi, szülői stressz amikor otthon ültél munkanélküliként. Pedig te tanultabb is voltál, ha más nem egy nyelvvizsgával előrébb. De bárki ahelyett hogy segített volna, jól beléd rúgott. Pedig már addig is a földön voltál. Imádkoztál, próbálkoztál. De azt vetted észre, hogy depressziósként nem lehet végig csinálni semmit. Aztán most jön a miért nincs gyerek rész. Hát köszönjük, de mentálisan mert tönkre lettünk téve egy életre.

[@MrSaiyan333]

Külföldön (ahol az ott élők természetesen már kitaposták az utat a jólét felé és nem ugyanazokat a posztkommunista politikusokat váltogatja 30 éve a "megoldjuk okosban és közben depressziós Pató Pál urak vagyunk" lelkületű nép) az igények is egyből kisebbek lesznek, pl. ott el tudnak vállalni ideiglenesen nem éppen kellemes és magas státuszú munkákat, együtt tudnak lakni féltucatnyi vadidegennel egy ki tudja, milyen állapotú lakásban, napi 12-14+ órákat dolgozni, túlórázni és spórolni, stb. Itthon egyből elvárás lenne pályakezdőként a szellemi munka home office-ban havi 500+ nettóért, egyedül lakva egy 2+ szobás budapesti belvárosi lakásban. A nyelvtudás kb. kiterjed az angolra, ami manapság mindenhonnan áramlik az ember felé, ezernyi ingyenes és interaktív forrásból tanulható, mégsem képesek sokan a diploma megszerzéséig egy középfokút sem letenni belőle (és legalább közepesen őőő-zve megértetni magukat egy anyanyelvi beszélővel).

[@karoly4048]

Abból tudom osztani, hogy pont 2008-ban kezdtem a munka világában és örültem bármekkora fizetésnek és mire végre összejött volna egy kezdőrész addigra eljött 2015 és a "családtámogatás" a már-már karnyújtásnyira lévő ingatlannak csak integetni tudtam miután 2x majd 3x annyira drágult... nincs miért bánkódni, majd a következő életben jobb lesz :)

[@Fusti01]

Üdv Sorstárs :)

[@siqlum]

udv sorstars :)

[@crey007]

Norbert, te én vagyok? :D Azért tudunk most vásárolni ingatlant, mert apám meghalt, és az Ő önkéntesnyugdíj megtakarításából anyám kisegít minket. 32 millió hitelt veszünk fel így is, egy panel lakásra. Nos... innen szép nyerni.

[@miklospanczel3584]

crey007 32 milla hitelt(?!) egy panelra?! Ez vicc? Hol van az, mit tud?

[@karoly4048]

@@miklospanczel3584 Ahogy látom nem egy ember jár hasonló cipőben... És igen sajnos nálunk is a 40-50 éves lakások 20 milliónál kezdődnek amikre még rá kell locsolni a mai árakkal 10 milliót... Egy új társasházi lakás (kritikán aluli kivitelezéssel) pedig 40-50 millió egy családnak ahol azt akarod, hogy ne egy szobában aludj a gyerekekkel...

[@MrBIOCRACK]

És ebben a környezetben harsogja a kormány, hogy vállalj gyereket !

[@miklospanczel3584]

Akkor ne vállalj! Vagy ha van, akkor neveld tisztességgel és ne rinyálj!

[@doktorur88]

@@miklospanczel3584 nem is vállalunk, van egy jó kis oldal, ahol a népesség csökkenés alapján kiszámítható hogy egy idő után eltűnünk, na csumi

[@miklospanczel3584]

doktorur88 Ne is vállalj, az mindenkinek jó! Hogy téged hogy vállaltak anno, azt viszont nem értem. 😆🤣

[@gaborl6837]

sok az öreg, kevés a fiatal, erre vezethető vissza minden probléma. a nyugdíjrendszer fenntarthatatlan, mert kizsákmányolja a fiatalokat, azok nem jutnak elegendő jövedelemhez, ezért nem vállalnak gyereket, gyorsul az elöregedés, a társadalom tönkremegy.

[@doktorur88]

@@gaborl6837 ezeknek hiába magyarázod

[@pfaza]

Diplomás tanárként a koronaválságot az építőiparban vészeltem át, ahol konkrétan 3x annyit kerestem mintha a közoktatásban lennék főállásban. Jelenleg egy közintézményben vagyok vezetői pozícióban, de így is pontosan fele annyit keresek, mintha maradtam volna a csodálatos magyar építőiparban.... Magyar gazdaság! ÁJLÁVJÚ!

[@TylorD..]

Szia, Bocsi a vájkálásért, de akkor mi vett rá, hogy mégis visszamenj? Kemény munka volt nagyon? Nem bántad meg, hogy mégis visszamentél?

[@pfaza]

Alapvetően képzőművész vagyok, az építőipar pedig kieszi a lelkedet, kifacsarja a testet is, úgyhogy utána nem marad semmilyen energiád alkotó tevékenységre....

[@janossebok8053]

És akkor mi tart vissza, hogy ne abban dolgozz, amit szeretsz, vagy a hobbid (pl.: grafikus)

[@higgs5877]

Nem hiába hagyják el az országot tömegével majd a fiatalok. Nyuggerek meg közben éltetik a ferit és vityát. Rohad a rendszer rendesen.

[@rgrg77]

- A 6-7 generáció gyakorlatilag a sohanapján kiskedden, kimászni a szegénységből csak új kultúrában lehet, ami felülírja a bukott múltbeli (és jelenlegi) rendszereket. - Csak 1989 óta háromszor átnevezték az országot, és a törvénymódosításokról és az inflációról inkább ne is beszéljünk. Mészáros Lőrinc okoskodása elég vicces, parodizálni se kell. - Több mint 31 éve így van, mióta nem lőnek, nem katonák védik a határokat, azóta többmillió dolgozót veszítettünk. A dél-szláv háború nagyban emelt Ausztria értelmiségi színvonalán például, százezrek telepedtek le ott hosszútávon, ez a versenyképességük is erősítette, akkor 25 éves lemaradásról beszéltünk, ami most pénzügyi értelemben minimum 40 évre nőtt. Svájc helyett Romániával se vesszük fel a versenyt sok tekintetben. - A pozitív oldala a helyzetnek, hogy még bőven van termőföld az országban, és rengeteg elhagyott és menthető vidéki birtok is van. Egyes még szerkezetileg nem szétesett falvak és tanyák még fel tudnak szívni sok-tízezer fiatalt, elsősorban kis közösséget vagy családot, akik hasonlóan a Fenntartható Visszafejlődés csatorna top-értelmiségi házaspárjáig, már látják, hogy a pénz nem gyógyít, a pénz csak rövid ideig boldogít, és a fenntarthatatlan helyi és globális folyamatokkal ellentétes irányban egyedül így lehet lépni. Fogyasztói társadalom és rabszolgatartó ál-'nemzet' helyett gazdálkodás és kalákák. Marketing, közgazdaságtan, színház, előadóművészet, vendéglátás, utazás és szállodaipar, porba hullott rengeteg korábban virágzó ágazat, és csak a mesterségesen generált helikopterpénzek és hitelek tartották egyben a gyengébb államháztartásokat (mint a miénk és sok másik). - A fiatalok tudatossága és romokban lévő egészsége (a mozgásszegény életmód miatt) nem lett jobb az oltástól, ami népszer lett a szabad bulizás és fesztiválozás igérete miatt. Nyilván a teljesen átalakult közönség és előadói tábor egy kőkemény gyomros, és sok családi vitát is szült a mesterségesen felfújt hisztéria (pánik). A még forgó nagyobb pénzek miatt még ácsként, építőipari generálkivitelezőként vagy ügyes segédmunkásként nincs hiány melóban, de a tények makacs dolgok, ott tartunk mint a 90'-es évek elején, hiszen a végtelenségig a valós medián bér és a munkanélküliségi adatok se titkolhatóak el. - A szégyen az volt, ahogy a munkaügyi hivatalokban bántak a becsületes emberekkel itthon. A nyugati rendszer se jó, hogy gyakorlatilag európai körutat is lehet finanszírozni egy állami segélyből, vagy éveken át lehet szinte tétlen (alkalmi melókkal) jómódban élni. Akik itthon is nagyobb összeget örököltek, azok egy része is gyakorlatilag semmit nem tud kezdeni a helyzettel. - Németország vagy Nagy-Britannia jelenleg botrányosan letargikus, de Ausztria még keres dolgozni akaró embereket, sokunknak ez az egyetlen pénzforrás (fizetés) lehetőség becsületesen. - A bankok és a behajtók erkölcstelenségi világrekordjairól beszélni kevés, meg kellett volna oldani 2009-től a mai napig. Ehelyett rekord egyéni és állami eladósodottsági szintre jutottunk. Gratulálunk. Hamarosan megdől a hajléktalansági rekord is, ez lesz az ötödik hullám? OV, a Vezír nyilván tök hülye a pénzügyekhez, ahogy Matolcsy is a kapitalizmus egy részeges és lopós sofőrje mindössze.

[@GergelyPal.]

@@rgrg77 A "fenntartható" "független" "gazdálkodó" és kaláka életvitel azért nem működik mert jellegénél fogva nem tőkeerős és független pénzügyileg mint a városi polgári középosztály. Ezért ugyanolyan kiszolgáltatott egy pl földadó, telekadó, házadó, vízadó akármivel (az ÁLLAMMAL és elittel) szemben mint a megtakarítások nélküli panelproli életvitel! Ezt felejtsétek el.....nincs visszafelé, csak előre...az nem megoldás hogy visszamegyünk "zöld jobbágynak"!

[@Light-ow9lm]

@@rgrg77 Szerinted a kommunizmus jobb volt? Én inkább egy olyan társadalmat választok, ahol a pénz az alapja mindennek, mint sem a munka. De legszívesebben egyiket se választanám.

[@rgrg77]

@@GergelyPal. Kedves Gergő! Elkezdünk a témáról értekezni, vagy kinyilatkoztatásnak szántad? 0. Nyilván te azt csinálsz, amit csak megtehetsz, de a többiek nevében miért beszélsz? Kik azok a 'mi' neked? 1. A jelenlegi megszálló és kifosztó állam se itthon, se máshol nem fenntartható alternatíva, pont ezért mondják a kevéssé optimisták, hogy egészen biztos az emberiség kihalása (3 éve még 80 %-ra, 1 éve már 100%-ra mondják). 2. A most tőkerősnek nevezett középosztály, aki rohadtul sok függőséggel él együtt gyakorlatilag jobban ki van szolgáltatva az Élet viszontagságainak mint egy falusi egyedül élő (de egészséges) 85 éves kisnyugdíjas néni. Mit ért egy városi a Világháborúk után, amikor vagy nem volt mit ennie, vagy nem volt értéke a pénzének (hiperinfláció)? Az okosabbak a vastagabban vágott krumplihajat elvetették, és nem haltak éhen, de kábé ez volt a szint. Itthon eleve olyan szűk a középosztály, és azon belül az értelmiségi réteg már szinte csak mikroszkóppal látható, így egy percre se bíznám rájuk magam :). 3. Jelenleg nincs földadó, telekadó, házadó, vízadó. Kötelező (minimális) szemétszállítási díj van például, és nyilván fizeti az ember a villanyt és a gázt, amíg tudja. Gázellátás nélkül hamarabb fagyna meg a városi proli, mint a falusi, aki már eleve edzettebb, és fát vág 20-40-60 éve, a jobbaknak van saját erdője is. Nem véletlen ment sok magyar ki Erdélybe is, hiszen ott ez a veszély nem fenyegeti őket. 4. Visszatérve az elejére, csakis ez működik, és ez itt alap a jobb vidéki falvakban, hogy összeállnak az emberek, és látnod kellene, hogy a pálinka és a szeretet hajtóereje mire képes. Nyilván kell láncfűrész és pár szerszám, de előre felé tényleg nem arra vezet az út ahová a Vezírek vagy a kényelmes és luxus városi életet élők eddig gondolták. Venezuela és Argentína csak egy-egy példa arra, hogy jövőkép nélkül és a múltat se ismerve virágzó országok is össze tudnak omlani, pedig ott se fűteni nem kell, és 1-2 kg-os avokádók gurulnak jobb helyeken az utcán. 5. Nyilván a kutya nem akar visszamenni napszámosnak mezítláb, de saját egy hektáron nincs is rá szükség a bio-intenzív és erdőkertes gazdálkodás fejlesztésével. 6. A kifosztó elit és multik mellett vannak becsületes vállalkozók is, szerencsére itt is van high-tech cég tőkeerős családi háttérrel. Ők se bíznak különösebben semmiben, de anyagi értelemben nem kell aggódniuk, és a százhektáros birtokaik legrosszabb esetben is eltartják őket, és öntözőrendszereik és gépeik is vannak 50-100 évre előre betárazva.

[@miklospanczel3584]

Nyugodj meg! Tanulj és dolgozz! A kettőből melyik van meg?

[@nagyandrasgall]

a legdurvább amikor Mészáros osztja az észt a sikerről

[@alihorda]

sikeresen beállt a csúti malac mögé, ha nem tud leülni hetekig az ő dolga

[@0524Robert]

Azon kiégtem! Látszik az értelmes tekintetén, hogy ő maga se tudja miről beszél. Csupa közhely és üres szavak.

[@adamfarkas1687]

Mikor nem a röhögéstől sírsz Bödőcsön.....Ó várj, ez nem Tibike volt? 🤣

[@mihalykorodi2943]

"Ne legyetek bátortalanok, bátorak legyetek!" - sírok.

[@droszicsu]

Bölcs Lölö

[@jogareneszansz]

Érik egy újabb hippi mozgalom. Vagy nem tudom, mi lesz a megoldás, hogy ne égjünk ki. 8 óra munka, mellette side hustle, de valahogy szociális életet is kell élni, mert haldoklik a lelkünk... De nem egyszerű ez sem a sok lockdown után. Szóval kitartást mindenkinek 🧡

[@kollarpg]

8 óra munka :) 2000-es években nem találtál 10 őrásnál rövidebb munkaidővel állást és túlórázni kellett, hogy normális fizetés legyen. Jelenleg a lakás válság az ami nagyon nagy szívás, de csak ez a baj. Ha valakinek van saját ingatlanja az a mostani fizetések és munkaórák mellett boldogan éldegélhet.

[@jogareneszansz]

@@kollarpg Igen, egyik sem perspektiiva hosszútávon szerintem. Most mindegy, hogy egy helyen 1o-12 óra munka, vagy 8 óra iroda + pár óra wolt futárkodás vagy jógataniitás utána csapva. A munka az munka. Mindenkinek kell az a fix idő, amit családdal és barátokkal tölthet, plusz a tudat, hogy majd lesz hol lakni és pár év múlva gyereket nevelni. Ideális esetben utóbbit nem hitelből :D Ja és elmenni évente egyszer nyaralni. Én kb erre vágyom, illetve ezért dolgozom:)

[@miklospanczel3584]

Elin Kerekes Jóga Hajrá!

[@gaborl6837]

Nyugdíjat, vagy unokát? Miért gondolhatjuk azt, hogy Ben Bernanke napjaink rohamosan terjedő észak-amerikai kommunizmusának a szülőatyja? Amikor a vezetésével a világ nagyobb jegybankjai szétterítették a pénzügyi rendszert friss Excel-pénzzel, akkor a nyugdíjas és nyugdíjközeli generációk megtakarításait és ingatlanvagyonát megmentették, majd extrém módon felértékelték. Mellékhatásként pedig hajléktalanná váltak fiatalok százmilliói. Extrém generációs feszültségek jöhetnek emiatt az előttünk álló évtizedben. Ben Bernanke nem szerette volna 2008-ban ugyanazokat a hibákat megismételni, amelyeket a monetáris döntéshozók 1928-ban és 1929-ben elkövettek. Sok szakértő szerint az 1929-1933-as Nagy Gazdasági Világválság lehetett volna pusztán egy normál recesszió, ám a Federal Reserve a pénzkínálat csökkentésével és a kamatok 1928-as emelésével komoly deflációt és depressziót idézett elő. Bernanke és társai a fejlett világ jegybankjainak az élén ehelyett inkább a „cash for trash” sémát alkalmazták 2008-tól kezdve, és a jegybankok által a pénzügyi rendszerbe injekciózott mérhetetlen mennyiségű pénz megtette a maga hatását. Immár tizenegy évvel a globális bankrendszert és a tőkepiacot a még mélyebb összeomlástól megmentő unortodox jegybanki művelet után érdemes megvizsgálnunk az egész globális mennyiségi lazítási program több mellékhatását is. AHOGY RÉGEBBEN A KIRÁLYOK KÜLÖNFÉLE GAZDASÁGI VÁLSÁGOK ESETÉN A PÉNZRONTÁS CSELEKEDETÉHEZ FOLYAMODTAK, ÚGY LETT NAPJAINK PÉNZRONTÁSA A JEGYBANKI MENNYISÉGI LAZÍTÁS. Excel-pénznek nevezem modern világunk fizetőeszközét, melyben a gazdasági szereplők mindegyike abban bízik, hogy a saját Excel-táblázatába beírt számokkal jelölt pénz még a rendelkezésére áll. A 2008-as évben az amerikai jelzálogpiaci folyamatok nagyon gyors Excel-pénz válsághoz vezettek, hiszen köszönhetően a lakáspiaci hitelek rossz minőségének, a táblázatokba írt számok mögött már nem állt tartalom. A folyamat különböző áttéteken keresztül aztán néhány hónap alatt megfertőzte az egész globális pénzügyi rendszert. A Lehman Brothers csődjénél robbant a bomba. Régen ilyenkor a királyok növelték az aranypénz ezüsttartalmát, vagy az ezüstpénz réztartalmát és a rosszabb minőségű pénzzel próbálták meg eljátszani azt, hogy az olyan, mint a régi. Napjaink Excel-pénz világában A FED, A JAPÁN JEGYBANK ÉS AZ EURÓPAI KÖZPONTI BANK TÍZ ÉV ALATT HOZZÁÍRT EGYÜTTESEN 10 EZER MILLIÁRD DOLLÁRT A SAJÁT HATALMAS EXCEL-TÁBLÁZATÁNAK SORAIHOZ, ÉS AZÓTA A VILÁG ÚGY TESZ, MINTHA MÉG UGYANAZ LENNE A DOLLÁR, AZ EURÓ VAGY A JAPÁN JEN, MINT AMI 2008 ELŐTT VOLT. Nem ugyanaz: felhígult a pénz. Sikerült ezzel az új pénzzel lecserélni a bankok rossz hiteleit friss jó pénzre, és a pénzügyi rendszer megmenekült. A megnövekedett pénzmennyiségnek és a jegybankok által nullára vagy annál is kevesebbre lenyomott hozamszinteknek köszönhetően őrületes eszközárinfláció vette kezdetét. Évtizedes kötvénypiaci és részvénypiaci szárnyalás és felrobbanó ingatlanpiaci árak lettek a mellékkövetkezményei a jegybankok extrém laza monetáris politikájának. Kevésszer esik szó róla, de KÖSZÖNHETŐEN ENNEK A JEGYBANKI POLITIKÁNAK MINDEN IDŐK EGYIK LEGKOMOLYABB VAGYONI ÁTCSOPORTOSÍTÁSA TÖRTÉNT MEG AZ IDŐSEBB GENERÁCIÓK JAVÁRA ÉS A FIATALABB GENERÁCIÓK KÁRÁRA. A jegybanki pénzpumpa segítségével megmenekült a globális bankrendszer és tőkepiac az összeomlástól. Megmenekültek a nyugdíjmegtakarítások világszerte. MIVEL A FEJLETT VILÁGBAN AZ IDŐSEBB GENERÁCIÓK BEFEKTETÉSI ESZKÖZÖKBEN GAZDAGOK, EZÉRT ŐK AZ ELMÚLT ÉVTIZEDBEN ÓRIÁSIT KERESTEK A VÁLSÁGKEZELÉSEN. Drasztikusan nőtt ingatlanvagyonuk értéke, pénzügyi megtakarításaikon pedig szintén nem volt nehéz nem óriásit keresni. Mindeközben a fiatalabb és a befektetési eszközökben koruknál fogva szegény generációk életkezdési körülményei drámaian leromlottak a tíz évvel ezelőtti helyzethez képest. Ez a generáció még jellemzően a munkajövedelméből él, amely jövedelemnek a növekedése messze nem követte az eszközárak növekedési ütemét. Ezen generáció életkezdésének egyik legfontosabb része természetesen az ingatlanhoz való hozzájutás, amire a fejlett világ nagyvárosi régióiban szívszorító mértékben csökkent le a mai huszonévesek esélye. A 2009 és 2018 közötti Egyesült Államokban az átlagbér 22 százalékkal nőtt, míg Bostonban 34 százalékkal, Houstonban 55 százalékkal, Los Angelesben 67 százalékkal és San Franciscóban 96 százalékkal nőttek a lakhatási költségek. A helyzet teljesen hasonló Európa-szerte, és a nagyobb ázsiai városokban is. AZ ÉVTIZEDNYI HOSSZÚSÁGÚ EXTRÉM LAZA MONETÁRIS POLITIKA KÖVETKEZMÉNYEKÉNT ÍGY SZÁZMILLIÓS FIATAL TÖMEG ÉRZI A FEJLETT VILÁGBAN TELJESEN KILÁTÁSTALANNAK NAPJAINKBAN A SAJÁT LAKÁSHOZ VALÓ HOZZÁJUTÁST. A saját lakás híján pedig természetesen a gyermekvállalás modern alapfeltételei sem adottak. Nem tették fel ugyan a kérdést a vezető jegybankárok a világ megtakarításainak döntő többségét birtokló idősebb generációknak 2008-ban, ám valahogy így hangozhatott volna: NYUGDÍJBIZTONSÁGOT VAGY UNOKÁKAT SZERETNÉNEK? Bernanke és társai nagyon masszívan a nyugdíjbiztonságra szavaztak és ebben a túl sokáig fenntartott nullkamatokkal véleményem szerint óriási túlzásokba estek. Napjainkra olyanná vált a fejlett világban ez a jövedelemátcsoportosítás, mintha az öregeknek osztogatnának Viagrát és a fiatalokat sterilizálnák. Véleményem szerint pontosan emiatt a jegybanki lazaság következményeként kialakuló és rendkívül túlzó generációk közötti jövedelem átcsoportosításnak köszönhetően sok helyen fog létrejönni a fejlett világban pattanásig feszült helyzet a szegényebb fiatalok és a gazdagabb idősebbek között. A vezető jegybankok 2008 és 2019 közötti monetáris politikája rohamos ütemben ágyaz meg az észak-amerikai és nyugat-európai kommunista eszméknek. A 2020-as években könnyen alakulhat ki egyfajta „világháború” a 70 feletti és 30 alatti korosztályok között.

[@emberho3426]

@@jogareneszansz Mar a Vagasi Feri is ezzel kuzdott, csak nem ertitek ha nezitek is. Akkor kezdodott. Nekem 1990ben mondta az akkor 50es fonokom, hogy legyek egyeni vallakozo, en meg fiatal vagyok, mit nekem nyugdij. Kedves Y, akikre kopkodtok, az elottetek levo, az X ugyanigy sziv.

[@ViBENo1]

az idős generáció nem érti, hogy nincs olyan, hogy félretenni. felélés van meg hitel. saját mamám még azt is elhiszi, hogy soros pénzeli a fiatalságot főleg, ha az viktorunk ellen lázad...

[@higgs5877]

Kitartást hozzá...

[@a-gyimotfalvi-betyarok]

nem érti , a régieknek sokkal szerényebbek voltak az igényeik - így a kevésből félre is tudtak tenni.

[@ViBENo1]

@@higgs5877 kösz. bár sajnos a józan paraszti észt javarészt már felülírta a vallásfanatizmus és a bálványimádat. így kénytelen vagyok többnyire kerülni a kommunikációt.

[@valent16n1]

Az semmi. Egy ismerősöm nagyijával beszélt aki raszolt valami rokon kislányra hogy ne barátkozzon az oviban más lányokkal, mert leszbikus lesz.

[@gaborl6837]

Nyugdíjat, vagy unokát? Miért gondolhatjuk azt, hogy Ben Bernanke napjaink rohamosan terjedő észak-amerikai kommunizmusának a szülőatyja? Amikor a vezetésével a világ nagyobb jegybankjai szétterítették a pénzügyi rendszert friss Excel-pénzzel, akkor a nyugdíjas és nyugdíjközeli generációk megtakarításait és ingatlanvagyonát megmentették, majd extrém módon felértékelték. Mellékhatásként pedig hajléktalanná váltak fiatalok százmilliói. Extrém generációs feszültségek jöhetnek emiatt az előttünk álló évtizedben. Ben Bernanke nem szerette volna 2008-ban ugyanazokat a hibákat megismételni, amelyeket a monetáris döntéshozók 1928-ban és 1929-ben elkövettek. Sok szakértő szerint az 1929-1933-as Nagy Gazdasági Világválság lehetett volna pusztán egy normál recesszió, ám a Federal Reserve a pénzkínálat csökkentésével és a kamatok 1928-as emelésével komoly deflációt és depressziót idézett elő. Bernanke és társai a fejlett világ jegybankjainak az élén ehelyett inkább a „cash for trash” sémát alkalmazták 2008-tól kezdve, és a jegybankok által a pénzügyi rendszerbe injekciózott mérhetetlen mennyiségű pénz megtette a maga hatását. Immár tizenegy évvel a globális bankrendszert és a tőkepiacot a még mélyebb összeomlástól megmentő unortodox jegybanki művelet után érdemes megvizsgálnunk az egész globális mennyiségi lazítási program több mellékhatását is. AHOGY RÉGEBBEN A KIRÁLYOK KÜLÖNFÉLE GAZDASÁGI VÁLSÁGOK ESETÉN A PÉNZRONTÁS CSELEKEDETÉHEZ FOLYAMODTAK, ÚGY LETT NAPJAINK PÉNZRONTÁSA A JEGYBANKI MENNYISÉGI LAZÍTÁS. Excel-pénznek nevezem modern világunk fizetőeszközét, melyben a gazdasági szereplők mindegyike abban bízik, hogy a saját Excel-táblázatába beírt számokkal jelölt pénz még a rendelkezésére áll. A 2008-as évben az amerikai jelzálogpiaci folyamatok nagyon gyors Excel-pénz válsághoz vezettek, hiszen köszönhetően a lakáspiaci hitelek rossz minőségének, a táblázatokba írt számok mögött már nem állt tartalom. A folyamat különböző áttéteken keresztül aztán néhány hónap alatt megfertőzte az egész globális pénzügyi rendszert. A Lehman Brothers csődjénél robbant a bomba. Régen ilyenkor a királyok növelték az aranypénz ezüsttartalmát, vagy az ezüstpénz réztartalmát és a rosszabb minőségű pénzzel próbálták meg eljátszani azt, hogy az olyan, mint a régi. Napjaink Excel-pénz világában A FED, A JAPÁN JEGYBANK ÉS AZ EURÓPAI KÖZPONTI BANK TÍZ ÉV ALATT HOZZÁÍRT EGYÜTTESEN 10 EZER MILLIÁRD DOLLÁRT A SAJÁT HATALMAS EXCEL-TÁBLÁZATÁNAK SORAIHOZ, ÉS AZÓTA A VILÁG ÚGY TESZ, MINTHA MÉG UGYANAZ LENNE A DOLLÁR, AZ EURÓ VAGY A JAPÁN JEN, MINT AMI 2008 ELŐTT VOLT. Nem ugyanaz: felhígult a pénz. Sikerült ezzel az új pénzzel lecserélni a bankok rossz hiteleit friss jó pénzre, és a pénzügyi rendszer megmenekült. A megnövekedett pénzmennyiségnek és a jegybankok által nullára vagy annál is kevesebbre lenyomott hozamszinteknek köszönhetően őrületes eszközárinfláció vette kezdetét. Évtizedes kötvénypiaci és részvénypiaci szárnyalás és felrobbanó ingatlanpiaci árak lettek a mellékkövetkezményei a jegybankok extrém laza monetáris politikájának. Kevésszer esik szó róla, de KÖSZÖNHETŐEN ENNEK A JEGYBANKI POLITIKÁNAK MINDEN IDŐK EGYIK LEGKOMOLYABB VAGYONI ÁTCSOPORTOSÍTÁSA TÖRTÉNT MEG AZ IDŐSEBB GENERÁCIÓK JAVÁRA ÉS A FIATALABB GENERÁCIÓK KÁRÁRA. A jegybanki pénzpumpa segítségével megmenekült a globális bankrendszer és tőkepiac az összeomlástól. Megmenekültek a nyugdíjmegtakarítások világszerte. MIVEL A FEJLETT VILÁGBAN AZ IDŐSEBB GENERÁCIÓK BEFEKTETÉSI ESZKÖZÖKBEN GAZDAGOK, EZÉRT ŐK AZ ELMÚLT ÉVTIZEDBEN ÓRIÁSIT KERESTEK A VÁLSÁGKEZELÉSEN. Drasztikusan nőtt ingatlanvagyonuk értéke, pénzügyi megtakarításaikon pedig szintén nem volt nehéz nem óriásit keresni. Mindeközben a fiatalabb és a befektetési eszközökben koruknál fogva szegény generációk életkezdési körülményei drámaian leromlottak a tíz évvel ezelőtti helyzethez képest. Ez a generáció még jellemzően a munkajövedelméből él, amely jövedelemnek a növekedése messze nem követte az eszközárak növekedési ütemét. Ezen generáció életkezdésének egyik legfontosabb része természetesen az ingatlanhoz való hozzájutás, amire a fejlett világ nagyvárosi régióiban szívszorító mértékben csökkent le a mai huszonévesek esélye. A 2009 és 2018 közötti Egyesült Államokban az átlagbér 22 százalékkal nőtt, míg Bostonban 34 százalékkal, Houstonban 55 százalékkal, Los Angelesben 67 százalékkal és San Franciscóban 96 százalékkal nőttek a lakhatási költségek. A helyzet teljesen hasonló Európa-szerte, és a nagyobb ázsiai városokban is. AZ ÉVTIZEDNYI HOSSZÚSÁGÚ EXTRÉM LAZA MONETÁRIS POLITIKA KÖVETKEZMÉNYEKÉNT ÍGY SZÁZMILLIÓS FIATAL TÖMEG ÉRZI A FEJLETT VILÁGBAN TELJESEN KILÁTÁSTALANNAK NAPJAINKBAN A SAJÁT LAKÁSHOZ VALÓ HOZZÁJUTÁST. A saját lakás híján pedig természetesen a gyermekvállalás modern alapfeltételei sem adottak. Nem tették fel ugyan a kérdést a vezető jegybankárok a világ megtakarításainak döntő többségét birtokló idősebb generációknak 2008-ban, ám valahogy így hangozhatott volna: NYUGDÍJBIZTONSÁGOT VAGY UNOKÁKAT SZERETNÉNEK? Bernanke és társai nagyon masszívan a nyugdíjbiztonságra szavaztak és ebben a túl sokáig fenntartott nullkamatokkal véleményem szerint óriási túlzásokba estek. Napjainkra olyanná vált a fejlett világban ez a jövedelemátcsoportosítás, mintha az öregeknek osztogatnának Viagrát és a fiatalokat sterilizálnák. Véleményem szerint pontosan emiatt a jegybanki lazaság következményeként kialakuló és rendkívül túlzó generációk közötti jövedelem átcsoportosításnak köszönhetően sok helyen fog létrejönni a fejlett világban pattanásig feszült helyzet a szegényebb fiatalok és a gazdagabb idősebbek között. A vezető jegybankok 2008 és 2019 közötti monetáris politikája rohamos ütemben ágyaz meg az észak-amerikai és nyugat-európai kommunista eszméknek. A 2020-as években könnyen alakulhat ki egyfajta „világháború” a 70 feletti és 30 alatti korosztályok között.

[@MonseiorBence]

Megmutatnám apáméknak meg öreganyáméknak a videót, hogy nesze, erről beszélek évek óta, de vagy meg sem néznék vagy legyintenének hogy demagógia. Bárcsak én is tudnék legyinteni amikor beszedik tőlem a nyugdíjhozzájárulást..

[@gaborl6837]

Nyugdíjat, vagy unokát? Miért gondolhatjuk azt, hogy Ben Bernanke napjaink rohamosan terjedő észak-amerikai kommunizmusának a szülőatyja? Amikor a vezetésével a világ nagyobb jegybankjai szétterítették a pénzügyi rendszert friss Excel-pénzzel, akkor a nyugdíjas és nyugdíjközeli generációk megtakarításait és ingatlanvagyonát megmentették, majd extrém módon felértékelték. Mellékhatásként pedig hajléktalanná váltak fiatalok százmilliói. Extrém generációs feszültségek jöhetnek emiatt az előttünk álló évtizedben. Ben Bernanke nem szerette volna 2008-ban ugyanazokat a hibákat megismételni, amelyeket a monetáris döntéshozók 1928-ban és 1929-ben elkövettek. Sok szakértő szerint az 1929-1933-as Nagy Gazdasági Világválság lehetett volna pusztán egy normál recesszió, ám a Federal Reserve a pénzkínálat csökkentésével és a kamatok 1928-as emelésével komoly deflációt és depressziót idézett elő. Bernanke és társai a fejlett világ jegybankjainak az élén ehelyett inkább a „cash for trash” sémát alkalmazták 2008-tól kezdve, és a jegybankok által a pénzügyi rendszerbe injekciózott mérhetetlen mennyiségű pénz megtette a maga hatását. Immár tizenegy évvel a globális bankrendszert és a tőkepiacot a még mélyebb összeomlástól megmentő unortodox jegybanki művelet után érdemes megvizsgálnunk az egész globális mennyiségi lazítási program több mellékhatását is. AHOGY RÉGEBBEN A KIRÁLYOK KÜLÖNFÉLE GAZDASÁGI VÁLSÁGOK ESETÉN A PÉNZRONTÁS CSELEKEDETÉHEZ FOLYAMODTAK, ÚGY LETT NAPJAINK PÉNZRONTÁSA A JEGYBANKI MENNYISÉGI LAZÍTÁS. Excel-pénznek nevezem modern világunk fizetőeszközét, melyben a gazdasági szereplők mindegyike abban bízik, hogy a saját Excel-táblázatába beírt számokkal jelölt pénz még a rendelkezésére áll. A 2008-as évben az amerikai jelzálogpiaci folyamatok nagyon gyors Excel-pénz válsághoz vezettek, hiszen köszönhetően a lakáspiaci hitelek rossz minőségének, a táblázatokba írt számok mögött már nem állt tartalom. A folyamat különböző áttéteken keresztül aztán néhány hónap alatt megfertőzte az egész globális pénzügyi rendszert. A Lehman Brothers csődjénél robbant a bomba. Régen ilyenkor a királyok növelték az aranypénz ezüsttartalmát, vagy az ezüstpénz réztartalmát és a rosszabb minőségű pénzzel próbálták meg eljátszani azt, hogy az olyan, mint a régi. Napjaink Excel-pénz világában A FED, A JAPÁN JEGYBANK ÉS AZ EURÓPAI KÖZPONTI BANK TÍZ ÉV ALATT HOZZÁÍRT EGYÜTTESEN 10 EZER MILLIÁRD DOLLÁRT A SAJÁT HATALMAS EXCEL-TÁBLÁZATÁNAK SORAIHOZ, ÉS AZÓTA A VILÁG ÚGY TESZ, MINTHA MÉG UGYANAZ LENNE A DOLLÁR, AZ EURÓ VAGY A JAPÁN JEN, MINT AMI 2008 ELŐTT VOLT. Nem ugyanaz: felhígult a pénz. Sikerült ezzel az új pénzzel lecserélni a bankok rossz hiteleit friss jó pénzre, és a pénzügyi rendszer megmenekült. A megnövekedett pénzmennyiségnek és a jegybankok által nullára vagy annál is kevesebbre lenyomott hozamszinteknek köszönhetően őrületes eszközárinfláció vette kezdetét. Évtizedes kötvénypiaci és részvénypiaci szárnyalás és felrobbanó ingatlanpiaci árak lettek a mellékkövetkezményei a jegybankok extrém laza monetáris politikájának. Kevésszer esik szó róla, de KÖSZÖNHETŐEN ENNEK A JEGYBANKI POLITIKÁNAK MINDEN IDŐK EGYIK LEGKOMOLYABB VAGYONI ÁTCSOPORTOSÍTÁSA TÖRTÉNT MEG AZ IDŐSEBB GENERÁCIÓK JAVÁRA ÉS A FIATALABB GENERÁCIÓK KÁRÁRA. A jegybanki pénzpumpa segítségével megmenekült a globális bankrendszer és tőkepiac az összeomlástól. Megmenekültek a nyugdíjmegtakarítások világszerte. MIVEL A FEJLETT VILÁGBAN AZ IDŐSEBB GENERÁCIÓK BEFEKTETÉSI ESZKÖZÖKBEN GAZDAGOK, EZÉRT ŐK AZ ELMÚLT ÉVTIZEDBEN ÓRIÁSIT KERESTEK A VÁLSÁGKEZELÉSEN. Drasztikusan nőtt ingatlanvagyonuk értéke, pénzügyi megtakarításaikon pedig szintén nem volt nehéz nem óriásit keresni. Mindeközben a fiatalabb és a befektetési eszközökben koruknál fogva szegény generációk életkezdési körülményei drámaian leromlottak a tíz évvel ezelőtti helyzethez képest. Ez a generáció még jellemzően a munkajövedelméből él, amely jövedelemnek a növekedése messze nem követte az eszközárak növekedési ütemét. Ezen generáció életkezdésének egyik legfontosabb része természetesen az ingatlanhoz való hozzájutás, amire a fejlett világ nagyvárosi régióiban szívszorító mértékben csökkent le a mai huszonévesek esélye. A 2009 és 2018 közötti Egyesült Államokban az átlagbér 22 százalékkal nőtt, míg Bostonban 34 százalékkal, Houstonban 55 százalékkal, Los Angelesben 67 százalékkal és San Franciscóban 96 százalékkal nőttek a lakhatási költségek. A helyzet teljesen hasonló Európa-szerte, és a nagyobb ázsiai városokban is. AZ ÉVTIZEDNYI HOSSZÚSÁGÚ EXTRÉM LAZA MONETÁRIS POLITIKA KÖVETKEZMÉNYEKÉNT ÍGY SZÁZMILLIÓS FIATAL TÖMEG ÉRZI A FEJLETT VILÁGBAN TELJESEN KILÁTÁSTALANNAK NAPJAINKBAN A SAJÁT LAKÁSHOZ VALÓ HOZZÁJUTÁST. A saját lakás híján pedig természetesen a gyermekvállalás modern alapfeltételei sem adottak. Nem tették fel ugyan a kérdést a vezető jegybankárok a világ megtakarításainak döntő többségét birtokló idősebb generációknak 2008-ban, ám valahogy így hangozhatott volna: NYUGDÍJBIZTONSÁGOT VAGY UNOKÁKAT SZERETNÉNEK? Bernanke és társai nagyon masszívan a nyugdíjbiztonságra szavaztak és ebben a túl sokáig fenntartott nullkamatokkal véleményem szerint óriási túlzásokba estek. Napjainkra olyanná vált a fejlett világban ez a jövedelemátcsoportosítás, mintha az öregeknek osztogatnának Viagrát és a fiatalokat sterilizálnák. Véleményem szerint pontosan emiatt a jegybanki lazaság következményeként kialakuló és rendkívül túlzó generációk közötti jövedelem átcsoportosításnak köszönhetően sok helyen fog létrejönni a fejlett világban pattanásig feszült helyzet a szegényebb fiatalok és a gazdagabb idősebbek között. A vezető jegybankok 2008 és 2019 közötti monetáris politikája rohamos ütemben ágyaz meg az észak-amerikai és nyugat-európai kommunista eszméknek. A 2020-as években könnyen alakulhat ki egyfajta „világháború” a 70 feletti és 30 alatti korosztályok között.

[@silviadarling3622]

Hányban születtek? 1932? Mert akkor majd' éhen haltak és nagy borzalmakon mentek keresztül? 1950? Ugyanez.

[@nran1638]

Gratula, fontos téma, alapos és érthető tálalás. Jakab rulez!

[@trissza]

Én a felnőtt koromban vagy túl fiatal, vagy túl öreg voltam mindenhez. A Jakab által megjelölt kategóriába sem esek bele néhány évvel! :-D Mindig azt tapasztaltam, hogy az én generációm senkit nem érdekel.

[@maribaraczka3072]

CD

[@matekovacs3422]

31:17 Egyből a Nyári gondolataim jutott eszembe 😉🤣🤣🤣

[@gezaigmandy9766]

Ettől a bejátszástól állandóan borsódzik a hátam meg a tenyerem, és finoman megugrik a vérnyomásom. A vele szemben ülők fejében vajon mi foroghatott a "beszéd" közben? Nem jegyzeteltek esetleg?

[@RJ-sl8ox]

Kozhely-petardak... Andi meg addig jogazott...

[@kollarpg]

Ha van lakásod vagy örökölsz akkor a megugrott ingatlan árak nem zavarnak sőt nyerhetsz is rajta. Ha viszont nincs ingatlanod vagy háttered akkor megszoptad. Egyébként 2015 óta van ez. Akkor még nagyjából reális áron voltak az ingatlanok, most viszont teljesen valótlan összegért adják őket. Nem tudom mikor durran ki ez a lufi, de baromi nagy pofára esés lesz belőle. A 2000-es évek után egyébként mindenki megszívta. Deviza hitelek, alacsony fizetés, minimális munkalehetőség, válság, 10 évig szinte nem is emelkedtek a fizetések viszont ha csak minimálisan is, de volt esély, ha valaki melőzott éjjel-nappal. 2016 után kettészakadt az ország. Akinek volt tőkéje, ingatlanja, támogatása a szülei részéről az jól járt, akinek nem volt az lemaradt és már esélye sincs felzárkózni. Amelyik fiatalnak van egy kis esze az lelép az országból nagyon gyorsan és vissza se néz.

[@maaczka]

pontosan így. a közeledő pofára esés meg sokkal nagyobbat fog szólni, mint amekkorát a 2008-as szólt... akkor feriék adósították el a népet a (kamu)devizahitelükkel, most meg vikiék a csokos babaváró csodájukkal, de borítékolom, hogy utóbbi miatt sokkal többen és sokkal hangosabban fognak sírni.

[@Light-ow9lm]

@@maaczka Azért tartsd észben, hogy akkor világ válság volt :)

[@silviadarling3622]

Tudod, miért nem volt esély akkoriban sem? Én két munkahelyen dolgoztam 12 órát napi 12x400 forintért és mire hazaértem a kisebbségek üresre pakolták a lakást. (Én hülye azt mondtam a gyerekemnek, hogy ne vigye be az iskolába a mobiltelefonját.) Ezt a 100%-os kirablást 3x csinálták meg. Legalább nem kell veszõdnöm az ékszereimmel, se a digitális fényképezõgéppel stb.

[@maaczka]

@@Light-ow9lm, és ez min változtat?

[@gaborl6837]

A Roosevelt amerikai elnök által a negyvenes években útjára indított, és a második világháború után az egész fejlett világon elterjedt folyó finanszírozású nyugdíjrendszer 1958-ban kapta meg Paul Samuelson (neves amerikai közgazdász) elméleti jóváhagyó „pecsétjét”, aki kifejtette, hogy az (a termelékenység növekedését figyelmen kívül hagyva) pont a népesség növekedési rátájának megfelelő „biológiai kamatot” hozza a résztvevőknek. Ez a biológiai kamat - akkor úgy tűnt - mindig pozitív lesz, hiszen a népesség állandóan növekszik. Egy emberöltővel később kiderült, hogy ez egyáltalán nem így van, a születésszám csökkenése átlépte a népesség (vagyis a férfiaknál valamivel kisebb születésszámú nők) újratermeléséhez szükséges bűvös 2,1 gyermek/nő (vagyis praktikusan az 1 lánycsecsemő/nő) határt, és azóta is folyamatosan csökken. A folyó finanszírozású nyugdíjrendszert működtető politikusoknak pedig választaniuk kell két népszerűtlen megoldás között - legalábbis, ha fenntartják ezt a rendszert - vagy elfogadják a negatív biológiai kamatot, vagyis csökkentik a nyugdíjakat, vagy emelik a járulékot, vagyis az aktívak terheit. A probléma kiindulópontja - legalábbis ahogy itt megjelenik - a gyermekszám csökkenése, így érdemes megvizsgálni, hogy erre miért került sor? Közgazdászként meggyőződésem, hogy végső soron ennek gazdasági okai vannak, mégpedig, mint alább kifejtem, manapság a gyermekneveléshez a két legfontosabb dolog hiányzik: az idő és a pénz. Kezdjük a másodikkal! Már a gyermekszám csökkenés első jeleinél magyarázatként megjelent az az elképzelés, hogy ennek egyik fontos oka maga a folyó finanszírozású nyugdíjrendszer, amely mintegy ráépült arra a feltételezésre, hogy gyermek mindig lesz bőségesen. Az úgynevezett „social security hypothesis” szerint ha az állam központilag gondoskodik egy veszély elleni védelemről, akkor gyengül az az elleni egyéni védekezés. Lefordítva ezt az általános megállapítást a konkrét esetre: ha az állam gondoskodik a nyugdíjról, akkor nem kell az egyénnek arról hagyományos módon, vagyis a gyermekneveléssel gondoskodnia, bízva abban, hogy idős korában majd a gyermekei eltartják. A probléma ezzel a gondolatmenettel az, hogy maga az állam is úgy szándékozott gondoskodni az idősekről, bevezetve az állami nyugdíjrendszert, hogy majd azok elég gyermeket nevelnek. Sokkal inkább arról van szó, hogy az állam a nyugdíjrendszer bevezetésével az ösztönzőket vette ki a gyermeknevelés mögül. Még általánosabban: nem gondoskodott arról, hogy a gyermeknevelés finanszírozásának régi módszerét új váltsa fel, vagyis a gyermeknevelést egyértelműen rossz üzletté tette, pont akkor, amikor annak költségei radikálisan megemelkedtek. A gyermeknevelés finanszírozásának régi módszere az volt, hogy az - anélkül, hogy ezt így különösebben megfogalmazták volna - egyfajta befektetésnek számított, aminek a költsége a gyermek szülőknek végzett munkája révén térült meg. A családi gazdaságban már gyermekként is értékes munkát tudtak végezni, így a megtérülés hamar elkezdődött, ami akkor fejeződött be, amikor a szülők idősekké váltak, s már kevesebbet tudtak dolgozni, mint amennyi a létfenntartásukhoz szükséges volt. A kiesést az időközben felnőtté vált gyermek munkája pótolta. Ez az évezredeken át működő modell az iparosítással, a többgenerációs család, a családi gazdaság szétbomlásával egyre kevésbé volt folytatható. Ráadásul a 20. század folyamán az oktatásban eltöltött idő is elkezdett folyamatosan nőni (máig nő), ami a gyermeknevelés korábbi gazdaságosságát két helyen is kikezdte: egyrészt egyre később (végül már egyáltalán nem) lehetett a szülők érdekében munkára fogni a gyermeket, hiszen iskolában volt/van, illetve tanul, másrészt egyre jobban meghosszabbodott az az idő, amikor a gyermek a szülő anyagi segítségére szorul, vagyis a gyermeknevelés egyre drágább lett, miközben egyre kevesebb anyagi hasznot hozott. Az állami nyugdíjrendszer a végső szöget azzal ütötte be a korábbi rendszer koporsójába, hogy nem azt deklarálta, hogy továbbra is a gyermekek tartják el idős szüleiket (ami tulajdonképpen továbbra is a tényleges helyzet volt), hanem, hogy az állam. Pedig az állam csak annyit tett, hogy közvetítőként elvágta a gyermekek és szüleik közti közvetlen transzfernek azt az ágát, ahol a gyermekek régen visszafizették felnevelésük költségét, finanszírozva szüleik időskori megélhetését. Innentől az a modell lett érvényes, hogy ugyan közösségi szinten továbbra is a következő nemzedék tartotta el az időssé vált nemzedéket, de függetlenül attól, hogy valaki hozzájárult-e ennek a nemzedéknek a létrejöttéhez. És mivel ez egyre drágább lett, és semmivel nem járt jobban az, aki hozzájárult ehhez (valójában rosszabbul is járt), mint aki nem, ezért erős gazdasági ösztönzést is adott arra, hogy ne neveljünk gyermeket. Mondhatni a gyermeknevelésre fordított korábbi tőkét másfele, mégpedig alapvetően az aktuális fogyasztásba csatornázta a rendszer. Nagyjából a második világháború után (tehát az állami nyugdíjrendszerek elterjedésével párhuzamosan) még egy fontos dolog történt, ami tovább nehezítette a gyermeknevelést, mégpedig az, hogy az erre szolgáló családi időt a gazdaság bekebelezte. A gyermekneveléshez ugyanis - jelentős anyagi ráfordítások mellett, amit az állam egyébként, az általános, ingyenes közoktatás révén legalább részben átvállalt (vagyis a gyermeket nem nevelő adófizetőkre is hárított) - elsősorban idő kell, annak ellenére, hogy egy bizonyos kortól a gyermekek sok időt töltenek már az óvodában és az iskolában. Ez a családi idő jelentősen lecsökkent azzal, hogy fokozatosan a nők is munkába álltak. Így - annak ellenére, hogy azóta az egyéni munkaidő némileg csökkent a szombat szabadnappá minősítésével és az éves szabadság megemelésével - a családi munkában, vagyis a munkahelyen töltött idő jelentősen megnövekedett, szinte lehetetlenné téve azt, hogy otthon az ember gyermeket neveljen. Ehhez az egész családnak nagyon jelentős anyagi áldozatot kell hozni azzal, hogy az egyik fél hosszú időre kiesik a fizetett munkából, illetve ugyanennek a félnek (rendszerint az anyának) még nagy karrieráldozatot is kell hoznia. Cserébe anyagi kompenzációt nem kapnak, csak részlegeset, csak egyfajta „jó érzést”, amiről egyre többen gondolják, hogy ahhoz egyszerűbben, készen kapott szórakozáscsomagok vásárlása vagy kisállatok tartása révén is hozzá lehet jutni. Vagyis a megnövekedett családi munkaidő miatti megnövekedett többletjövedelmet is a fogyasztásba csatornázzák, keresletet teremtve az ezen idő alatt megtermelt javaknak. A fentiek alapján, összességében - közgazdasági szemmel - legalább két dolog kellene ahhoz, hogy megszűnjön a termékenységi ráta csökkenése: egyrészt a gyermeknevelés fenntartható finanszírozási rendszerének a kialakítása, vagyis annak újbóli biztosítása, hogy a gyermeknevelés nyereséges „üzlet” legyen, ahogy az volt a történelem során szinte mindig, másrészt, hogy ehhez a szülőknek elegendő idő álljon a rendelkezésére. Az elegendő időhöz pedig az szükséges, hogy csökkenjen a családi munkaidő. Mivel az ma már tömegesen nem járható út, hogy a nők újra maradjanak otthon, ezért ez csak a munkaidő csökkentésével lehetséges. Célszerű lenne ezért meghirdetni egy fokozatos munkaidő csökkentést, hiszen egyre nehezebben talál az ipar piacot a feleslegesen magas munkaidő alatt előállított termékeknek. Ezek helyett lehetővé kellene tenni egy egyre inkább hiányzó „termék”, a gyermek „előállítását” azzal, hogy megfelelő időt biztosítunk ehhez. Manapság egyébként is egyre népszerűbb a munkaidő csökkentésének a követelése. Ugyanakkor nem mindegy, hogy az milyen szerkezetben csökken. Ha az éves szabadság nő, akkor ez az embereket a hosszú üdülésekre ösztönzi, nagy ösztönzést adva a turizmusnak. Hasonló, de lokális hatása van a négynapos munkahétnek. Ezzel a megoldással ugyan csökken a munkában töltött idő, de szinte semmit nem emelkedik az az idő, amit a gyermeknevelésre lehet fordítani, ugyanis az „folyamatos műszak”, nem lehet heti egy-két napba sűríteni. Ahhoz, hogy a munkában töltött időcsökkenés gyermeknevelésre legyen fordítható, a napi munkaidőt kell csökkenteni, legalább 6 órára, a heti 5 nap változatlanul hagyásával. Ha itt még némileg eltoljuk egymáshoz képest a szülők munkaidejének a kezdetét és a végét, akkor már elegendő családi idő szabadulhat fel újra a gyermeknevelésre. Sokat segíthet ezen kívül persze az otthoni munkavégzés elterjedése, és az együtt élő nemzedékek számának bővítése - vagyis az, hogy újra megtalálják a módját annak, hogy egy család minden nemzedéke - gyermekek, szülők, nagyszülők - valahogy egymás közelében éljenek, ahogyan az az utóbbi nagyjából száz évet leszámítva mindig is szokás volt.

[@tamasviraszto7292]

Jakab for president, de legalábbis remélem, hogy több Info műsor hostja is leszel. Márton nekem túl intenzív a tényekhez :) Ezt a rovatot szertem a legjobban, köszönöm!

[@annablabka8653]

🤢

[@olivernemeth7519]

Nagyon jó irányba halad a Partizán ezt a témát Jakab rendesen eltalálta. Csak így tovább 😍😍💣

[@S0time]

Szerintem ez nem Y generációs sajátosság, csak mi nyitottuk a sort. Az emberek egyre kapzsibbak, az igények egyre magasabbak, ezért mindenki annyi bőrt próbál lehúzni az alatta lévő generációkról, amibe azok épp csak bele nem rokkannak. Nincs már “élni és élni hagyni”, helyette ember embernek a farkasa. Aggodalomra viszont semmi ok, ez garantáltan már csak rosszabb lesz.

[@gaborl6837]

Nyugdíjat, vagy unokát? Miért gondolhatjuk azt, hogy Ben Bernanke napjaink rohamosan terjedő észak-amerikai kommunizmusának a szülőatyja? Amikor a vezetésével a világ nagyobb jegybankjai szétterítették a pénzügyi rendszert friss Excel-pénzzel, akkor a nyugdíjas és nyugdíjközeli generációk megtakarításait és ingatlanvagyonát megmentették, majd extrém módon felértékelték. Mellékhatásként pedig hajléktalanná váltak fiatalok százmilliói. Extrém generációs feszültségek jöhetnek emiatt az előttünk álló évtizedben. Ben Bernanke nem szerette volna 2008-ban ugyanazokat a hibákat megismételni, amelyeket a monetáris döntéshozók 1928-ban és 1929-ben elkövettek. Sok szakértő szerint az 1929-1933-as Nagy Gazdasági Világválság lehetett volna pusztán egy normál recesszió, ám a Federal Reserve a pénzkínálat csökkentésével és a kamatok 1928-as emelésével komoly deflációt és depressziót idézett elő. Bernanke és társai a fejlett világ jegybankjainak az élén ehelyett inkább a „cash for trash” sémát alkalmazták 2008-tól kezdve, és a jegybankok által a pénzügyi rendszerbe injekciózott mérhetetlen mennyiségű pénz megtette a maga hatását. Immár tizenegy évvel a globális bankrendszert és a tőkepiacot a még mélyebb összeomlástól megmentő unortodox jegybanki művelet után érdemes megvizsgálnunk az egész globális mennyiségi lazítási program több mellékhatását is. AHOGY RÉGEBBEN A KIRÁLYOK KÜLÖNFÉLE GAZDASÁGI VÁLSÁGOK ESETÉN A PÉNZRONTÁS CSELEKEDETÉHEZ FOLYAMODTAK, ÚGY LETT NAPJAINK PÉNZRONTÁSA A JEGYBANKI MENNYISÉGI LAZÍTÁS. Excel-pénznek nevezem modern világunk fizetőeszközét, melyben a gazdasági szereplők mindegyike abban bízik, hogy a saját Excel-táblázatába beírt számokkal jelölt pénz még a rendelkezésére áll. A 2008-as évben az amerikai jelzálogpiaci folyamatok nagyon gyors Excel-pénz válsághoz vezettek, hiszen köszönhetően a lakáspiaci hitelek rossz minőségének, a táblázatokba írt számok mögött már nem állt tartalom. A folyamat különböző áttéteken keresztül aztán néhány hónap alatt megfertőzte az egész globális pénzügyi rendszert. A Lehman Brothers csődjénél robbant a bomba. Régen ilyenkor a királyok növelték az aranypénz ezüsttartalmát, vagy az ezüstpénz réztartalmát és a rosszabb minőségű pénzzel próbálták meg eljátszani azt, hogy az olyan, mint a régi. Napjaink Excel-pénz világában A FED, A JAPÁN JEGYBANK ÉS AZ EURÓPAI KÖZPONTI BANK TÍZ ÉV ALATT HOZZÁÍRT EGYÜTTESEN 10 EZER MILLIÁRD DOLLÁRT A SAJÁT HATALMAS EXCEL-TÁBLÁZATÁNAK SORAIHOZ, ÉS AZÓTA A VILÁG ÚGY TESZ, MINTHA MÉG UGYANAZ LENNE A DOLLÁR, AZ EURÓ VAGY A JAPÁN JEN, MINT AMI 2008 ELŐTT VOLT. Nem ugyanaz: felhígult a pénz. Sikerült ezzel az új pénzzel lecserélni a bankok rossz hiteleit friss jó pénzre, és a pénzügyi rendszer megmenekült. A megnövekedett pénzmennyiségnek és a jegybankok által nullára vagy annál is kevesebbre lenyomott hozamszinteknek köszönhetően őrületes eszközárinfláció vette kezdetét. Évtizedes kötvénypiaci és részvénypiaci szárnyalás és felrobbanó ingatlanpiaci árak lettek a mellékkövetkezményei a jegybankok extrém laza monetáris politikájának. Kevésszer esik szó róla, de KÖSZÖNHETŐEN ENNEK A JEGYBANKI POLITIKÁNAK MINDEN IDŐK EGYIK LEGKOMOLYABB VAGYONI ÁTCSOPORTOSÍTÁSA TÖRTÉNT MEG AZ IDŐSEBB GENERÁCIÓK JAVÁRA ÉS A FIATALABB GENERÁCIÓK KÁRÁRA. A jegybanki pénzpumpa segítségével megmenekült a globális bankrendszer és tőkepiac az összeomlástól. Megmenekültek a nyugdíjmegtakarítások világszerte. MIVEL A FEJLETT VILÁGBAN AZ IDŐSEBB GENERÁCIÓK BEFEKTETÉSI ESZKÖZÖKBEN GAZDAGOK, EZÉRT ŐK AZ ELMÚLT ÉVTIZEDBEN ÓRIÁSIT KERESTEK A VÁLSÁGKEZELÉSEN. Drasztikusan nőtt ingatlanvagyonuk értéke, pénzügyi megtakarításaikon pedig szintén nem volt nehéz nem óriásit keresni. Mindeközben a fiatalabb és a befektetési eszközökben koruknál fogva szegény generációk életkezdési körülményei drámaian leromlottak a tíz évvel ezelőtti helyzethez képest. Ez a generáció még jellemzően a munkajövedelméből él, amely jövedelemnek a növekedése messze nem követte az eszközárak növekedési ütemét. Ezen generáció életkezdésének egyik legfontosabb része természetesen az ingatlanhoz való hozzájutás, amire a fejlett világ nagyvárosi régióiban szívszorító mértékben csökkent le a mai huszonévesek esélye. A 2009 és 2018 közötti Egyesült Államokban az átlagbér 22 százalékkal nőtt, míg Bostonban 34 százalékkal, Houstonban 55 százalékkal, Los Angelesben 67 százalékkal és San Franciscóban 96 százalékkal nőttek a lakhatási költségek. A helyzet teljesen hasonló Európa-szerte, és a nagyobb ázsiai városokban is. AZ ÉVTIZEDNYI HOSSZÚSÁGÚ EXTRÉM LAZA MONETÁRIS POLITIKA KÖVETKEZMÉNYEKÉNT ÍGY SZÁZMILLIÓS FIATAL TÖMEG ÉRZI A FEJLETT VILÁGBAN TELJESEN KILÁTÁSTALANNAK NAPJAINKBAN A SAJÁT LAKÁSHOZ VALÓ HOZZÁJUTÁST. A saját lakás híján pedig természetesen a gyermekvállalás modern alapfeltételei sem adottak. Nem tették fel ugyan a kérdést a vezető jegybankárok a világ megtakarításainak döntő többségét birtokló idősebb generációknak 2008-ban, ám valahogy így hangozhatott volna: NYUGDÍJBIZTONSÁGOT VAGY UNOKÁKAT SZERETNÉNEK? Bernanke és társai nagyon masszívan a nyugdíjbiztonságra szavaztak és ebben a túl sokáig fenntartott nullkamatokkal véleményem szerint óriási túlzásokba estek. Napjainkra olyanná vált a fejlett világban ez a jövedelemátcsoportosítás, mintha az öregeknek osztogatnának Viagrát és a fiatalokat sterilizálnák. Véleményem szerint pontosan emiatt a jegybanki lazaság következményeként kialakuló és rendkívül túlzó generációk közötti jövedelem átcsoportosításnak köszönhetően sok helyen fog létrejönni a fejlett világban pattanásig feszült helyzet a szegényebb fiatalok és a gazdagabb idősebbek között. A vezető jegybankok 2008 és 2019 közötti monetáris politikája rohamos ütemben ágyaz meg az észak-amerikai és nyugat-európai kommunista eszméknek. A 2020-as években könnyen alakulhat ki egyfajta „világháború” a 70 feletti és 30 alatti korosztályok között.

[@1krekels]

Csak hallgattam a videót. Amikor Mészáros beszélt, azt hittem egy új Bödőcs paródiát vágtál be 🤣

[@GergelyPal.]

Az egész "ország" egy paródia.... Ilyen "Van, de minek?" kategória lettünk....mint Ukrajna, Grúzia, Örményország...akármelyikIsztán....: élőhalott társadalmak, aki teheti menekül, belefásul, vagy lassan elissza az agyát...

[@gaborl6837]

sok az öreg, kevés a fiatal, erre vezethető vissza minden probléma. a nyugdíjrendszer fenntarthatatlan, mert kizsákmányolja a fiatalokat, azok nem jutnak elegendő jövedelemhez, ezért nem vállalnak gyereket, gyorsul az elöregedés, a társadalom tönkremegy.

[@1kupackopaszkukac]

Idén leszek 40 éves, tehát megéltem valamennyit az előző rendszerből is, és hát ugye középkorú anyaként tapasztalom meg a mai világot. Ég és föld a különbség. És szerintem tűpontos a videó. Kiváló munka Jakab, rám nagy hatással volt. Elszomorító, hogy ami anno alap volt, arra most már szinte kilátása sincs a fiataloknak. Nagyon szépen összefoglaltad a lényeget, nekem nagyon tetszenek a munkáid, szeretnék minél többet látni belőlük.

[@a-gyimotfalvi-betyarok]

mi volt anno alap? a trabant , amire 4 evet kellett varni, vagy az 1 db szinestv az utcaban?

[@gaborl6837]

Nyugdíjat, vagy unokát? Miért gondolhatjuk azt, hogy Ben Bernanke napjaink rohamosan terjedő észak-amerikai kommunizmusának a szülőatyja? Amikor a vezetésével a világ nagyobb jegybankjai szétterítették a pénzügyi rendszert friss Excel-pénzzel, akkor a nyugdíjas és nyugdíjközeli generációk megtakarításait és ingatlanvagyonát megmentették, majd extrém módon felértékelték. Mellékhatásként pedig hajléktalanná váltak fiatalok százmilliói. Extrém generációs feszültségek jöhetnek emiatt az előttünk álló évtizedben. Ben Bernanke nem szerette volna 2008-ban ugyanazokat a hibákat megismételni, amelyeket a monetáris döntéshozók 1928-ban és 1929-ben elkövettek. Sok szakértő szerint az 1929-1933-as Nagy Gazdasági Világválság lehetett volna pusztán egy normál recesszió, ám a Federal Reserve a pénzkínálat csökkentésével és a kamatok 1928-as emelésével komoly deflációt és depressziót idézett elő. Bernanke és társai a fejlett világ jegybankjainak az élén ehelyett inkább a „cash for trash” sémát alkalmazták 2008-tól kezdve, és a jegybankok által a pénzügyi rendszerbe injekciózott mérhetetlen mennyiségű pénz megtette a maga hatását. Immár tizenegy évvel a globális bankrendszert és a tőkepiacot a még mélyebb összeomlástól megmentő unortodox jegybanki művelet után érdemes megvizsgálnunk az egész globális mennyiségi lazítási program több mellékhatását is. AHOGY RÉGEBBEN A KIRÁLYOK KÜLÖNFÉLE GAZDASÁGI VÁLSÁGOK ESETÉN A PÉNZRONTÁS CSELEKEDETÉHEZ FOLYAMODTAK, ÚGY LETT NAPJAINK PÉNZRONTÁSA A JEGYBANKI MENNYISÉGI LAZÍTÁS. Excel-pénznek nevezem modern világunk fizetőeszközét, melyben a gazdasági szereplők mindegyike abban bízik, hogy a saját Excel-táblázatába beírt számokkal jelölt pénz még a rendelkezésére áll. A 2008-as évben az amerikai jelzálogpiaci folyamatok nagyon gyors Excel-pénz válsághoz vezettek, hiszen köszönhetően a lakáspiaci hitelek rossz minőségének, a táblázatokba írt számok mögött már nem állt tartalom. A folyamat különböző áttéteken keresztül aztán néhány hónap alatt megfertőzte az egész globális pénzügyi rendszert. A Lehman Brothers csődjénél robbant a bomba. Régen ilyenkor a királyok növelték az aranypénz ezüsttartalmát, vagy az ezüstpénz réztartalmát és a rosszabb minőségű pénzzel próbálták meg eljátszani azt, hogy az olyan, mint a régi. Napjaink Excel-pénz világában A FED, A JAPÁN JEGYBANK ÉS AZ EURÓPAI KÖZPONTI BANK TÍZ ÉV ALATT HOZZÁÍRT EGYÜTTESEN 10 EZER MILLIÁRD DOLLÁRT A SAJÁT HATALMAS EXCEL-TÁBLÁZATÁNAK SORAIHOZ, ÉS AZÓTA A VILÁG ÚGY TESZ, MINTHA MÉG UGYANAZ LENNE A DOLLÁR, AZ EURÓ VAGY A JAPÁN JEN, MINT AMI 2008 ELŐTT VOLT. Nem ugyanaz: felhígult a pénz. Sikerült ezzel az új pénzzel lecserélni a bankok rossz hiteleit friss jó pénzre, és a pénzügyi rendszer megmenekült. A megnövekedett pénzmennyiségnek és a jegybankok által nullára vagy annál is kevesebbre lenyomott hozamszinteknek köszönhetően őrületes eszközárinfláció vette kezdetét. Évtizedes kötvénypiaci és részvénypiaci szárnyalás és felrobbanó ingatlanpiaci árak lettek a mellékkövetkezményei a jegybankok extrém laza monetáris politikájának. Kevésszer esik szó róla, de KÖSZÖNHETŐEN ENNEK A JEGYBANKI POLITIKÁNAK MINDEN IDŐK EGYIK LEGKOMOLYABB VAGYONI ÁTCSOPORTOSÍTÁSA TÖRTÉNT MEG AZ IDŐSEBB GENERÁCIÓK JAVÁRA ÉS A FIATALABB GENERÁCIÓK KÁRÁRA. A jegybanki pénzpumpa segítségével megmenekült a globális bankrendszer és tőkepiac az összeomlástól. Megmenekültek a nyugdíjmegtakarítások világszerte. MIVEL A FEJLETT VILÁGBAN AZ IDŐSEBB GENERÁCIÓK BEFEKTETÉSI ESZKÖZÖKBEN GAZDAGOK, EZÉRT ŐK AZ ELMÚLT ÉVTIZEDBEN ÓRIÁSIT KERESTEK A VÁLSÁGKEZELÉSEN. Drasztikusan nőtt ingatlanvagyonuk értéke, pénzügyi megtakarításaikon pedig szintén nem volt nehéz nem óriásit keresni. Mindeközben a fiatalabb és a befektetési eszközökben koruknál fogva szegény generációk életkezdési körülményei drámaian leromlottak a tíz évvel ezelőtti helyzethez képest. Ez a generáció még jellemzően a munkajövedelméből él, amely jövedelemnek a növekedése messze nem követte az eszközárak növekedési ütemét. Ezen generáció életkezdésének egyik legfontosabb része természetesen az ingatlanhoz való hozzájutás, amire a fejlett világ nagyvárosi régióiban szívszorító mértékben csökkent le a mai huszonévesek esélye. A 2009 és 2018 közötti Egyesült Államokban az átlagbér 22 százalékkal nőtt, míg Bostonban 34 százalékkal, Houstonban 55 százalékkal, Los Angelesben 67 százalékkal és San Franciscóban 96 százalékkal nőttek a lakhatási költségek. A helyzet teljesen hasonló Európa-szerte, és a nagyobb ázsiai városokban is. AZ ÉVTIZEDNYI HOSSZÚSÁGÚ EXTRÉM LAZA MONETÁRIS POLITIKA KÖVETKEZMÉNYEKÉNT ÍGY SZÁZMILLIÓS FIATAL TÖMEG ÉRZI A FEJLETT VILÁGBAN TELJESEN KILÁTÁSTALANNAK NAPJAINKBAN A SAJÁT LAKÁSHOZ VALÓ HOZZÁJUTÁST. A saját lakás híján pedig természetesen a gyermekvállalás modern alapfeltételei sem adottak. Nem tették fel ugyan a kérdést a vezető jegybankárok a világ megtakarításainak döntő többségét birtokló idősebb generációknak 2008-ban, ám valahogy így hangozhatott volna: NYUGDÍJBIZTONSÁGOT VAGY UNOKÁKAT SZERETNÉNEK? Bernanke és társai nagyon masszívan a nyugdíjbiztonságra szavaztak és ebben a túl sokáig fenntartott nullkamatokkal véleményem szerint óriási túlzásokba estek. Napjainkra olyanná vált a fejlett világban ez a jövedelemátcsoportosítás, mintha az öregeknek osztogatnának Viagrát és a fiatalokat sterilizálnák. Véleményem szerint pontosan emiatt a jegybanki lazaság következményeként kialakuló és rendkívül túlzó generációk közötti jövedelem átcsoportosításnak köszönhetően sok helyen fog létrejönni a fejlett világban pattanásig feszült helyzet a szegényebb fiatalok és a gazdagabb idősebbek között. A vezető jegybankok 2008 és 2019 közötti monetáris politikája rohamos ütemben ágyaz meg az észak-amerikai és nyugat-európai kommunista eszméknek. A 2020-as években könnyen alakulhat ki egyfajta „világháború” a 70 feletti és 30 alatti korosztályok között.

[@bruchino]

@@gaborl6837 muszàj ezt a szrt mindenhova bemàsolnod?? nem làtod, hogy senki nem reagàl?

[@1kupackopaszkukac]

@@a-gyimotfalvi-betyarok például sokkal könnyebben lehetett saját ingatlanhoz jutni. A szüleim soha nem voltak csókosok, elmondhatom hogy a legszegényebbek közé valók voltak, mégis 30 éves korukra saját lakásuk volt és nem voltak sem a rendszer kegyeltjei (akkor már nem is nagyon volt ilyesmi a rendszerváltás “közeledtével”). Persze, keményen kellett dolgozni, ez nem kérdés. Nevetségesnek találom az azóta fejlesztett technikai vívmányokkal való példálózást, a műsor kifejezetten a lakhatással foglalkozott, szerintem ebben a formában tökéletesen igaza van Jakabnak.

[@gaborl6837]

A Roosevelt amerikai elnök által a negyvenes években útjára indított, és a második világháború után az egész fejlett világon elterjedt folyó finanszírozású nyugdíjrendszer 1958-ban kapta meg Paul Samuelson (neves amerikai közgazdász) elméleti jóváhagyó „pecsétjét”, aki kifejtette, hogy az (a termelékenység növekedését figyelmen kívül hagyva) pont a népesség növekedési rátájának megfelelő „biológiai kamatot” hozza a résztvevőknek. Ez a biológiai kamat - akkor úgy tűnt - mindig pozitív lesz, hiszen a népesség állandóan növekszik. Egy emberöltővel később kiderült, hogy ez egyáltalán nem így van, a születésszám csökkenése átlépte a népesség (vagyis a férfiaknál valamivel kisebb születésszámú nők) újratermeléséhez szükséges bűvös 2,1 gyermek/nő (vagyis praktikusan az 1 lánycsecsemő/nő) határt, és azóta is folyamatosan csökken. A folyó finanszírozású nyugdíjrendszert működtető politikusoknak pedig választaniuk kell két népszerűtlen megoldás között - legalábbis, ha fenntartják ezt a rendszert - vagy elfogadják a negatív biológiai kamatot, vagyis csökkentik a nyugdíjakat, vagy emelik a járulékot, vagyis az aktívak terheit. A probléma kiindulópontja - legalábbis ahogy itt megjelenik - a gyermekszám csökkenése, így érdemes megvizsgálni, hogy erre miért került sor? Közgazdászként meggyőződésem, hogy végső soron ennek gazdasági okai vannak, mégpedig, mint alább kifejtem, manapság a gyermekneveléshez a két legfontosabb dolog hiányzik: az idő és a pénz. Kezdjük a másodikkal! Már a gyermekszám csökkenés első jeleinél magyarázatként megjelent az az elképzelés, hogy ennek egyik fontos oka maga a folyó finanszírozású nyugdíjrendszer, amely mintegy ráépült arra a feltételezésre, hogy gyermek mindig lesz bőségesen. Az úgynevezett „social security hypothesis” szerint ha az állam központilag gondoskodik egy veszély elleni védelemről, akkor gyengül az az elleni egyéni védekezés. Lefordítva ezt az általános megállapítást a konkrét esetre: ha az állam gondoskodik a nyugdíjról, akkor nem kell az egyénnek arról hagyományos módon, vagyis a gyermekneveléssel gondoskodnia, bízva abban, hogy idős korában majd a gyermekei eltartják. A probléma ezzel a gondolatmenettel az, hogy maga az állam is úgy szándékozott gondoskodni az idősekről, bevezetve az állami nyugdíjrendszert, hogy majd azok elég gyermeket nevelnek. Sokkal inkább arról van szó, hogy az állam a nyugdíjrendszer bevezetésével az ösztönzőket vette ki a gyermeknevelés mögül. Még általánosabban: nem gondoskodott arról, hogy a gyermeknevelés finanszírozásának régi módszerét új váltsa fel, vagyis a gyermeknevelést egyértelműen rossz üzletté tette, pont akkor, amikor annak költségei radikálisan megemelkedtek. A gyermeknevelés finanszírozásának régi módszere az volt, hogy az - anélkül, hogy ezt így különösebben megfogalmazták volna - egyfajta befektetésnek számított, aminek a költsége a gyermek szülőknek végzett munkája révén térült meg. A családi gazdaságban már gyermekként is értékes munkát tudtak végezni, így a megtérülés hamar elkezdődött, ami akkor fejeződött be, amikor a szülők idősekké váltak, s már kevesebbet tudtak dolgozni, mint amennyi a létfenntartásukhoz szükséges volt. A kiesést az időközben felnőtté vált gyermek munkája pótolta. Ez az évezredeken át működő modell az iparosítással, a többgenerációs család, a családi gazdaság szétbomlásával egyre kevésbé volt folytatható. Ráadásul a 20. század folyamán az oktatásban eltöltött idő is elkezdett folyamatosan nőni (máig nő), ami a gyermeknevelés korábbi gazdaságosságát két helyen is kikezdte: egyrészt egyre később (végül már egyáltalán nem) lehetett a szülők érdekében munkára fogni a gyermeket, hiszen iskolában volt/van, illetve tanul, másrészt egyre jobban meghosszabbodott az az idő, amikor a gyermek a szülő anyagi segítségére szorul, vagyis a gyermeknevelés egyre drágább lett, miközben egyre kevesebb anyagi hasznot hozott. Az állami nyugdíjrendszer a végső szöget azzal ütötte be a korábbi rendszer koporsójába, hogy nem azt deklarálta, hogy továbbra is a gyermekek tartják el idős szüleiket (ami tulajdonképpen továbbra is a tényleges helyzet volt), hanem, hogy az állam. Pedig az állam csak annyit tett, hogy közvetítőként elvágta a gyermekek és szüleik közti közvetlen transzfernek azt az ágát, ahol a gyermekek régen visszafizették felnevelésük költségét, finanszírozva szüleik időskori megélhetését. Innentől az a modell lett érvényes, hogy ugyan közösségi szinten továbbra is a következő nemzedék tartotta el az időssé vált nemzedéket, de függetlenül attól, hogy valaki hozzájárult-e ennek a nemzedéknek a létrejöttéhez. És mivel ez egyre drágább lett, és semmivel nem járt jobban az, aki hozzájárult ehhez (valójában rosszabbul is járt), mint aki nem, ezért erős gazdasági ösztönzést is adott arra, hogy ne neveljünk gyermeket. Mondhatni a gyermeknevelésre fordított korábbi tőkét másfele, mégpedig alapvetően az aktuális fogyasztásba csatornázta a rendszer. Nagyjából a második világháború után (tehát az állami nyugdíjrendszerek elterjedésével párhuzamosan) még egy fontos dolog történt, ami tovább nehezítette a gyermeknevelést, mégpedig az, hogy az erre szolgáló családi időt a gazdaság bekebelezte. A gyermekneveléshez ugyanis - jelentős anyagi ráfordítások mellett, amit az állam egyébként, az általános, ingyenes közoktatás révén legalább részben átvállalt (vagyis a gyermeket nem nevelő adófizetőkre is hárított) - elsősorban idő kell, annak ellenére, hogy egy bizonyos kortól a gyermekek sok időt töltenek már az óvodában és az iskolában. Ez a családi idő jelentősen lecsökkent azzal, hogy fokozatosan a nők is munkába álltak. Így - annak ellenére, hogy azóta az egyéni munkaidő némileg csökkent a szombat szabadnappá minősítésével és az éves szabadság megemelésével - a családi munkában, vagyis a munkahelyen töltött idő jelentősen megnövekedett, szinte lehetetlenné téve azt, hogy otthon az ember gyermeket neveljen. Ehhez az egész családnak nagyon jelentős anyagi áldozatot kell hozni azzal, hogy az egyik fél hosszú időre kiesik a fizetett munkából, illetve ugyanennek a félnek (rendszerint az anyának) még nagy karrieráldozatot is kell hoznia. Cserébe anyagi kompenzációt nem kapnak, csak részlegeset, csak egyfajta „jó érzést”, amiről egyre többen gondolják, hogy ahhoz egyszerűbben, készen kapott szórakozáscsomagok vásárlása vagy kisállatok tartása révén is hozzá lehet jutni. Vagyis a megnövekedett családi munkaidő miatti megnövekedett többletjövedelmet is a fogyasztásba csatornázzák, keresletet teremtve az ezen idő alatt megtermelt javaknak. A fentiek alapján, összességében - közgazdasági szemmel - legalább két dolog kellene ahhoz, hogy megszűnjön a termékenységi ráta csökkenése: egyrészt a gyermeknevelés fenntartható finanszírozási rendszerének a kialakítása, vagyis annak újbóli biztosítása, hogy a gyermeknevelés nyereséges „üzlet” legyen, ahogy az volt a történelem során szinte mindig, másrészt, hogy ehhez a szülőknek elegendő idő álljon a rendelkezésére. Az elegendő időhöz pedig az szükséges, hogy csökkenjen a családi munkaidő. Mivel az ma már tömegesen nem járható út, hogy a nők újra maradjanak otthon, ezért ez csak a munkaidő csökkentésével lehetséges. Célszerű lenne ezért meghirdetni egy fokozatos munkaidő csökkentést, hiszen egyre nehezebben talál az ipar piacot a feleslegesen magas munkaidő alatt előállított termékeknek. Ezek helyett lehetővé kellene tenni egy egyre inkább hiányzó „termék”, a gyermek „előállítását” azzal, hogy megfelelő időt biztosítunk ehhez. Manapság egyébként is egyre népszerűbb a munkaidő csökkentésének a követelése. Ugyanakkor nem mindegy, hogy az milyen szerkezetben csökken. Ha az éves szabadság nő, akkor ez az embereket a hosszú üdülésekre ösztönzi, nagy ösztönzést adva a turizmusnak. Hasonló, de lokális hatása van a négynapos munkahétnek. Ezzel a megoldással ugyan csökken a munkában töltött idő, de szinte semmit nem emelkedik az az idő, amit a gyermeknevelésre lehet fordítani, ugyanis az „folyamatos műszak”, nem lehet heti egy-két napba sűríteni. Ahhoz, hogy a munkában töltött időcsökkenés gyermeknevelésre legyen fordítható, a napi munkaidőt kell csökkenteni, legalább 6 órára, a heti 5 nap változatlanul hagyásával. Ha itt még némileg eltoljuk egymáshoz képest a szülők munkaidejének a kezdetét és a végét, akkor már elegendő családi idő szabadulhat fel újra a gyermeknevelésre. Sokat segíthet ezen kívül persze az otthoni munkavégzés elterjedése, és az együtt élő nemzedékek számának bővítése - vagyis az, hogy újra megtalálják a módját annak, hogy egy család minden nemzedéke - gyermekek, szülők, nagyszülők - valahogy egymás közelében éljenek, ahogyan az az utóbbi nagyjából száz évet leszámítva mindig is szokás volt

[@morbusssacer]

"...bátorak legyetek..."

[@fanvonyitomadar680]

Hú de felvidúltam! Szia Uram! Ciànkapszula nem érdekel?

[@davidveress]

Hova tűnt a második rész?

[@wstibor]

Ez eddig az egyik legfontosabb videótok szerintem. Gratulálok. Csak így tovább.

[@Zoliqa]

2008-9-es valsag idejen kerultem ki kozepiskolabol, 2 evet lebecoltam foiskolan, majd otthagytam. Egy ocska call centerbe nem vettek fel, vagy biztositozni. Majd 14 ben lett munkam, havi 80 ert. Hosszabb megszakitasokkal voltak munkaim, sosem kerestem 200 nal tobbet, de lett par ev szakmai tapasztalatom a kivant teruleten. Most a korona ota ismet kukaban az eletem. Sracok, olyan hihetetlen allasinterjuim vannak, hogy nem tudom sirjak, vagy nevessek, mert kb cirkuszba valo a legtobb ceg hozzaallasa es toborzasi/interju folyamata. Nem hiszem el, hogy xy dolgokat kepesek megtenni a munkavallaloval, majd elvarjak, hogy ugraljam korbe oket. Feladtam. Nem tervezek csaladot, nem keresek feleseget, mar karriert sem szeretnek.

[@roberthevesi7094]

21:38-tól KAP remekül rátapintott a lényegre, nem is nagyon röhögött senki, esetleg kínjában !

[@adamfarkas1687]

Amit KAP elmondott, azt a Parlamentben szeretném már hallani 15 perces képviselői expozéval, sűrű David Graeber hivatkozásokkal. Az az egészből a legfontosabb.

[@tukinawawa332]

Jól láttam, hogy nemrég felkerült ennek a témának a 2. része? Most viszont nem találom a videót. Miért nem elérhető már? Remélem meg lehet majd a folytatást is nézni! Egyébként jó téma, köszi a feldolgozást!

[@fritzjanos6137]

Az a véleményem, hogy az elmúlt évtizedek távlatában nem az Y-generáció az egyetlen nemzedék, amelly jelentős hátránnyal vágott neki az életnek. Mi, akik rendszerváltáskor voltunk pályákezdők akkor és késobb is szintén hátrányban voltunk a tőlünk mintegy 10 évvel idősebb korosztályokhoz képest, akik anyagiakat, kapcsolatokat, helyzeti pozíciót tekintve előnyösebben rajtoltolhattak a "szép új világban". A tőlünk fiatalabbak meg már beleszülettek az új feltételrendszerbe.

[@emberho3426]

Pontosan, szerintem az X legalabb akkorat szivott, es kevesebbet sir, de tobbet bir mint az Y

[@fritzjanos6137]

@@emberho3426 Ők azért már sok mindent készen kaptak: informatika, angol nyelv, külföldi lehetőségek. (Mi meg még oroszul sem tanultunk meg.)

[@orangebulldog5948]

@@fritzjanos6137 Arról nem is beszélve, hogy nem volt támogatott lakáshitel, nekem az OTP személyihitelt ajánlott, 33,5% kamatra 1997-ben. A főnökeim a béremelés szó hallatán közölték, hogy ki lehet lépni, 100 másikat vesznek fel a helyemre .... 49 vagyok, a legfiatalabb kollégám 32, a húszas korosztály nem akar villanyszerelő lenni, pedig korrekt pénzt keresnének, csak melózni kell. Gépészt, burkolót se találni a húszas korosztályból, csak mutatóban!

[@susrev88]

azért tegyük hozzá, h az internet miatt rettentő nagy a konkurencia mindenben. nincs meg az, h szájhagyomány útján terjednek állások, lehetőségek, munka, stb. párkeresés, tehetség pénzzé tétele, stb.

[@everyday2oo]

5:47 Nebassz Jakab, még az előző válság következményei se múltak el, évről évre csak szarabb!! Ma már az utcára se mehetek ki, mert leköcsögöz a szomszéd amikor engem ugat a kutyája a kerítése mögül!

[@gyuridora507]

Érdekfeszítő volt, márom a következő részt és természetesen ment a like.

[@bacsijancsi]

Ez a Mészáros beszéd vérforraló...

[@Dada-tp6ro]

Szerencséhez is kell ám szerencse...

[@bacsijancsi]

@@Dada-tp6ro Az tuti......

[@broafka]

Remek! És egyben nagyon szomorú

[@mr.studiogengszter8529]

Háth nem leszek népszerű a véleményemmel, de mivel van saját lakásom és egy mérnöki diplomám azért valamennyire releváns amit leírok. Szerintem ezt a magántulajdon dolgot nem kell erőltetni. A magyar viszonyokat nézve már a kiindulás is rossz, mert az akkori lakások/családi házak egy olyan Kádár által támogatott rendszerben jöttek össze, ahol az isten pénzét is felvették hitelbe csakhogy ne legyen balhé, mint 56-ban. Igen volt az embereknek munkája, de ha egy "kizsákmányoló" multi középvezetői ellátogatnának egy akkori gyárban, valószínűleg szívrohamot kapnának, látva a hatékonytalan termelést és gyáron belüli munkanélküliséget. A mai fiatal felnőttek (mint én is) nyilván szeretnének mindet IS és ezért a média és a tudatipar is felelős, de egy tanári vagy komszakos/bölcsész/szimpla közgáz diplomával nem lehet családi házat és 2 autót venni meg gyerekeket nevelni. Viszont a "nyugati" életszínvonal mellé nem társul a legtöbb fiatalnál nyugati munkatempó és mentalitás. Tyúk vagy tojás probléma, hogy sokan nem akarnak "fillérekért" dolgozni de ha nem teljesítenek erőn felül a kifogások miatt, akkor soha semmiben nem lesznek sikeresek. Másrészt családi segítség nélkül külföldön is nagyot kell dobni, hogy valaki jól éljen, orvosi vagy jogász diploma vagy egy vállalkozás felépítése. USA-ban vagy Európában is nagyon magasak az ingatlanárak főleg egy jó környéken. Amit konstruktívan tudnék mondani a videóval kapcsolatban, hogy a mindenkori kormánynak kötelessége lenne transzparensen kommunikálni a lakhatási válságban és a bérlés piacát növelni (bérlakások építése) illetve jobban szabályozni az albérlők jogait pozitív értelemben és a piaci árakat közelíteni a bérekhez.

[@gaborl6837]

Nyugdíjat, vagy unokát? Miért gondolhatjuk azt, hogy Ben Bernanke napjaink rohamosan terjedő észak-amerikai kommunizmusának a szülőatyja? Amikor a vezetésével a világ nagyobb jegybankjai szétterítették a pénzügyi rendszert friss Excel-pénzzel, akkor a nyugdíjas és nyugdíjközeli generációk megtakarításait és ingatlanvagyonát megmentették, majd extrém módon felértékelték. Mellékhatásként pedig hajléktalanná váltak fiatalok százmilliói. Extrém generációs feszültségek jöhetnek emiatt az előttünk álló évtizedben. Ben Bernanke nem szerette volna 2008-ban ugyanazokat a hibákat megismételni, amelyeket a monetáris döntéshozók 1928-ban és 1929-ben elkövettek. Sok szakértő szerint az 1929-1933-as Nagy Gazdasági Világválság lehetett volna pusztán egy normál recesszió, ám a Federal Reserve a pénzkínálat csökkentésével és a kamatok 1928-as emelésével komoly deflációt és depressziót idézett elő. Bernanke és társai a fejlett világ jegybankjainak az élén ehelyett inkább a „cash for trash” sémát alkalmazták 2008-tól kezdve, és a jegybankok által a pénzügyi rendszerbe injekciózott mérhetetlen mennyiségű pénz megtette a maga hatását. Immár tizenegy évvel a globális bankrendszert és a tőkepiacot a még mélyebb összeomlástól megmentő unortodox jegybanki művelet után érdemes megvizsgálnunk az egész globális mennyiségi lazítási program több mellékhatását is. AHOGY RÉGEBBEN A KIRÁLYOK KÜLÖNFÉLE GAZDASÁGI VÁLSÁGOK ESETÉN A PÉNZRONTÁS CSELEKEDETÉHEZ FOLYAMODTAK, ÚGY LETT NAPJAINK PÉNZRONTÁSA A JEGYBANKI MENNYISÉGI LAZÍTÁS. Excel-pénznek nevezem modern világunk fizetőeszközét, melyben a gazdasági szereplők mindegyike abban bízik, hogy a saját Excel-táblázatába beírt számokkal jelölt pénz még a rendelkezésére áll. A 2008-as évben az amerikai jelzálogpiaci folyamatok nagyon gyors Excel-pénz válsághoz vezettek, hiszen köszönhetően a lakáspiaci hitelek rossz minőségének, a táblázatokba írt számok mögött már nem állt tartalom. A folyamat különböző áttéteken keresztül aztán néhány hónap alatt megfertőzte az egész globális pénzügyi rendszert. A Lehman Brothers csődjénél robbant a bomba. Régen ilyenkor a királyok növelték az aranypénz ezüsttartalmát, vagy az ezüstpénz réztartalmát és a rosszabb minőségű pénzzel próbálták meg eljátszani azt, hogy az olyan, mint a régi. Napjaink Excel-pénz világában A FED, A JAPÁN JEGYBANK ÉS AZ EURÓPAI KÖZPONTI BANK TÍZ ÉV ALATT HOZZÁÍRT EGYÜTTESEN 10 EZER MILLIÁRD DOLLÁRT A SAJÁT HATALMAS EXCEL-TÁBLÁZATÁNAK SORAIHOZ, ÉS AZÓTA A VILÁG ÚGY TESZ, MINTHA MÉG UGYANAZ LENNE A DOLLÁR, AZ EURÓ VAGY A JAPÁN JEN, MINT AMI 2008 ELŐTT VOLT. Nem ugyanaz: felhígult a pénz. Sikerült ezzel az új pénzzel lecserélni a bankok rossz hiteleit friss jó pénzre, és a pénzügyi rendszer megmenekült. A megnövekedett pénzmennyiségnek és a jegybankok által nullára vagy annál is kevesebbre lenyomott hozamszinteknek köszönhetően őrületes eszközárinfláció vette kezdetét. Évtizedes kötvénypiaci és részvénypiaci szárnyalás és felrobbanó ingatlanpiaci árak lettek a mellékkövetkezményei a jegybankok extrém laza monetáris politikájának. Kevésszer esik szó róla, de KÖSZÖNHETŐEN ENNEK A JEGYBANKI POLITIKÁNAK MINDEN IDŐK EGYIK LEGKOMOLYABB VAGYONI ÁTCSOPORTOSÍTÁSA TÖRTÉNT MEG AZ IDŐSEBB GENERÁCIÓK JAVÁRA ÉS A FIATALABB GENERÁCIÓK KÁRÁRA. A jegybanki pénzpumpa segítségével megmenekült a globális bankrendszer és tőkepiac az összeomlástól. Megmenekültek a nyugdíjmegtakarítások világszerte. MIVEL A FEJLETT VILÁGBAN AZ IDŐSEBB GENERÁCIÓK BEFEKTETÉSI ESZKÖZÖKBEN GAZDAGOK, EZÉRT ŐK AZ ELMÚLT ÉVTIZEDBEN ÓRIÁSIT KERESTEK A VÁLSÁGKEZELÉSEN. Drasztikusan nőtt ingatlanvagyonuk értéke, pénzügyi megtakarításaikon pedig szintén nem volt nehéz nem óriásit keresni. Mindeközben a fiatalabb és a befektetési eszközökben koruknál fogva szegény generációk életkezdési körülményei drámaian leromlottak a tíz évvel ezelőtti helyzethez képest. Ez a generáció még jellemzően a munkajövedelméből él, amely jövedelemnek a növekedése messze nem követte az eszközárak növekedési ütemét. Ezen generáció életkezdésének egyik legfontosabb része természetesen az ingatlanhoz való hozzájutás, amire a fejlett világ nagyvárosi régióiban szívszorító mértékben csökkent le a mai huszonévesek esélye. A 2009 és 2018 közötti Egyesült Államokban az átlagbér 22 százalékkal nőtt, míg Bostonban 34 százalékkal, Houstonban 55 százalékkal, Los Angelesben 67 százalékkal és San Franciscóban 96 százalékkal nőttek a lakhatási költségek. A helyzet teljesen hasonló Európa-szerte, és a nagyobb ázsiai városokban is. AZ ÉVTIZEDNYI HOSSZÚSÁGÚ EXTRÉM LAZA MONETÁRIS POLITIKA KÖVETKEZMÉNYEKÉNT ÍGY SZÁZMILLIÓS FIATAL TÖMEG ÉRZI A FEJLETT VILÁGBAN TELJESEN KILÁTÁSTALANNAK NAPJAINKBAN A SAJÁT LAKÁSHOZ VALÓ HOZZÁJUTÁST. A saját lakás híján pedig természetesen a gyermekvállalás modern alapfeltételei sem adottak. Nem tették fel ugyan a kérdést a vezető jegybankárok a világ megtakarításainak döntő többségét birtokló idősebb generációknak 2008-ban, ám valahogy így hangozhatott volna: NYUGDÍJBIZTONSÁGOT VAGY UNOKÁKAT SZERETNÉNEK? Bernanke és társai nagyon masszívan a nyugdíjbiztonságra szavaztak és ebben a túl sokáig fenntartott nullkamatokkal véleményem szerint óriási túlzásokba estek. Napjainkra olyanná vált a fejlett világban ez a jövedelemátcsoportosítás, mintha az öregeknek osztogatnának Viagrát és a fiatalokat sterilizálnák. Véleményem szerint pontosan emiatt a jegybanki lazaság következményeként kialakuló és rendkívül túlzó generációk közötti jövedelem átcsoportosításnak köszönhetően sok helyen fog létrejönni a fejlett világban pattanásig feszült helyzet a szegényebb fiatalok és a gazdagabb idősebbek között. A vezető jegybankok 2008 és 2019 közötti monetáris politikája rohamos ütemben ágyaz meg az észak-amerikai és nyugat-európai kommunista eszméknek. A 2020-as években könnyen alakulhat ki egyfajta „világháború” a 70 feletti és 30 alatti korosztályok között.

[@silviadarling3622]

...plusz ingyenessé tenni a fogamzásgátlást, hogy ne azok szüljenek (kismilliót) és ne azért, mert nincs pénzük fogamzásgátlàsra. stb.

[@gaborl6837]

A Roosevelt amerikai elnök által a negyvenes években útjára indított, és a második világháború után az egész fejlett világon elterjedt folyó finanszírozású nyugdíjrendszer 1958-ban kapta meg Paul Samuelson (neves amerikai közgazdász) elméleti jóváhagyó „pecsétjét”, aki kifejtette, hogy az (a termelékenység növekedését figyelmen kívül hagyva) pont a népesség növekedési rátájának megfelelő „biológiai kamatot” hozza a résztvevőknek. Ez a biológiai kamat - akkor úgy tűnt - mindig pozitív lesz, hiszen a népesség állandóan növekszik. Egy emberöltővel később kiderült, hogy ez egyáltalán nem így van, a születésszám csökkenése átlépte a népesség (vagyis a férfiaknál valamivel kisebb születésszámú nők) újratermeléséhez szükséges bűvös 2,1 gyermek/nő (vagyis praktikusan az 1 lánycsecsemő/nő) határt, és azóta is folyamatosan csökken. A folyó finanszírozású nyugdíjrendszert működtető politikusoknak pedig választaniuk kell két népszerűtlen megoldás között - legalábbis, ha fenntartják ezt a rendszert - vagy elfogadják a negatív biológiai kamatot, vagyis csökkentik a nyugdíjakat, vagy emelik a járulékot, vagyis az aktívak terheit. A probléma kiindulópontja - legalábbis ahogy itt megjelenik - a gyermekszám csökkenése, így érdemes megvizsgálni, hogy erre miért került sor? Közgazdászként meggyőződésem, hogy végső soron ennek gazdasági okai vannak, mégpedig, mint alább kifejtem, manapság a gyermekneveléshez a két legfontosabb dolog hiányzik: az idő és a pénz. Kezdjük a másodikkal! Már a gyermekszám csökkenés első jeleinél magyarázatként megjelent az az elképzelés, hogy ennek egyik fontos oka maga a folyó finanszírozású nyugdíjrendszer, amely mintegy ráépült arra a feltételezésre, hogy gyermek mindig lesz bőségesen. Az úgynevezett „social security hypothesis” szerint ha az állam központilag gondoskodik egy veszély elleni védelemről, akkor gyengül az az elleni egyéni védekezés. Lefordítva ezt az általános megállapítást a konkrét esetre: ha az állam gondoskodik a nyugdíjról, akkor nem kell az egyénnek arról hagyományos módon, vagyis a gyermekneveléssel gondoskodnia, bízva abban, hogy idős korában majd a gyermekei eltartják. A probléma ezzel a gondolatmenettel az, hogy maga az állam is úgy szándékozott gondoskodni az idősekről, bevezetve az állami nyugdíjrendszert, hogy majd azok elég gyermeket nevelnek. Sokkal inkább arról van szó, hogy az állam a nyugdíjrendszer bevezetésével az ösztönzőket vette ki a gyermeknevelés mögül. Még általánosabban: nem gondoskodott arról, hogy a gyermeknevelés finanszírozásának régi módszerét új váltsa fel, vagyis a gyermeknevelést egyértelműen rossz üzletté tette, pont akkor, amikor annak költségei radikálisan megemelkedtek. A gyermeknevelés finanszírozásának régi módszere az volt, hogy az - anélkül, hogy ezt így különösebben megfogalmazták volna - egyfajta befektetésnek számított, aminek a költsége a gyermek szülőknek végzett munkája révén térült meg. A családi gazdaságban már gyermekként is értékes munkát tudtak végezni, így a megtérülés hamar elkezdődött, ami akkor fejeződött be, amikor a szülők idősekké váltak, s már kevesebbet tudtak dolgozni, mint amennyi a létfenntartásukhoz szükséges volt. A kiesést az időközben felnőtté vált gyermek munkája pótolta. Ez az évezredeken át működő modell az iparosítással, a többgenerációs család, a családi gazdaság szétbomlásával egyre kevésbé volt folytatható. Ráadásul a 20. század folyamán az oktatásban eltöltött idő is elkezdett folyamatosan nőni (máig nő), ami a gyermeknevelés korábbi gazdaságosságát két helyen is kikezdte: egyrészt egyre később (végül már egyáltalán nem) lehetett a szülők érdekében munkára fogni a gyermeket, hiszen iskolában volt/van, illetve tanul, másrészt egyre jobban meghosszabbodott az az idő, amikor a gyermek a szülő anyagi segítségére szorul, vagyis a gyermeknevelés egyre drágább lett, miközben egyre kevesebb anyagi hasznot hozott. Az állami nyugdíjrendszer a végső szöget azzal ütötte be a korábbi rendszer koporsójába, hogy nem azt deklarálta, hogy továbbra is a gyermekek tartják el idős szüleiket (ami tulajdonképpen továbbra is a tényleges helyzet volt), hanem, hogy az állam. Pedig az állam csak annyit tett, hogy közvetítőként elvágta a gyermekek és szüleik közti közvetlen transzfernek azt az ágát, ahol a gyermekek régen visszafizették felnevelésük költségét, finanszírozva szüleik időskori megélhetését. Innentől az a modell lett érvényes, hogy ugyan közösségi szinten továbbra is a következő nemzedék tartotta el az időssé vált nemzedéket, de függetlenül attól, hogy valaki hozzájárult-e ennek a nemzedéknek a létrejöttéhez. És mivel ez egyre drágább lett, és semmivel nem járt jobban az, aki hozzájárult ehhez (valójában rosszabbul is járt), mint aki nem, ezért erős gazdasági ösztönzést is adott arra, hogy ne neveljünk gyermeket. Mondhatni a gyermeknevelésre fordított korábbi tőkét másfele, mégpedig alapvetően az aktuális fogyasztásba csatornázta a rendszer. Nagyjából a második világháború után (tehát az állami nyugdíjrendszerek elterjedésével párhuzamosan) még egy fontos dolog történt, ami tovább nehezítette a gyermeknevelést, mégpedig az, hogy az erre szolgáló családi időt a gazdaság bekebelezte. A gyermekneveléshez ugyanis - jelentős anyagi ráfordítások mellett, amit az állam egyébként, az általános, ingyenes közoktatás révén legalább részben átvállalt (vagyis a gyermeket nem nevelő adófizetőkre is hárított) - elsősorban idő kell, annak ellenére, hogy egy bizonyos kortól a gyermekek sok időt töltenek már az óvodában és az iskolában. Ez a családi idő jelentősen lecsökkent azzal, hogy fokozatosan a nők is munkába álltak. Így - annak ellenére, hogy azóta az egyéni munkaidő némileg csökkent a szombat szabadnappá minősítésével és az éves szabadság megemelésével - a családi munkában, vagyis a munkahelyen töltött idő jelentősen megnövekedett, szinte lehetetlenné téve azt, hogy otthon az ember gyermeket neveljen. Ehhez az egész családnak nagyon jelentős anyagi áldozatot kell hozni azzal, hogy az egyik fél hosszú időre kiesik a fizetett munkából, illetve ugyanennek a félnek (rendszerint az anyának) még nagy karrieráldozatot is kell hoznia. Cserébe anyagi kompenzációt nem kapnak, csak részlegeset, csak egyfajta „jó érzést”, amiről egyre többen gondolják, hogy ahhoz egyszerűbben, készen kapott szórakozáscsomagok vásárlása vagy kisállatok tartása révén is hozzá lehet jutni. Vagyis a megnövekedett családi munkaidő miatti megnövekedett többletjövedelmet is a fogyasztásba csatornázzák, keresletet teremtve az ezen idő alatt megtermelt javaknak. A fentiek alapján, összességében - közgazdasági szemmel - legalább két dolog kellene ahhoz, hogy megszűnjön a termékenységi ráta csökkenése: egyrészt a gyermeknevelés fenntartható finanszírozási rendszerének a kialakítása, vagyis annak újbóli biztosítása, hogy a gyermeknevelés nyereséges „üzlet” legyen, ahogy az volt a történelem során szinte mindig, másrészt, hogy ehhez a szülőknek elegendő idő álljon a rendelkezésére. Az elegendő időhöz pedig az szükséges, hogy csökkenjen a családi munkaidő. Mivel az ma már tömegesen nem járható út, hogy a nők újra maradjanak otthon, ezért ez csak a munkaidő csökkentésével lehetséges. Célszerű lenne ezért meghirdetni egy fokozatos munkaidő csökkentést, hiszen egyre nehezebben talál az ipar piacot a feleslegesen magas munkaidő alatt előállított termékeknek. Ezek helyett lehetővé kellene tenni egy egyre inkább hiányzó „termék”, a gyermek „előállítását” azzal, hogy megfelelő időt biztosítunk ehhez. Manapság egyébként is egyre népszerűbb a munkaidő csökkentésének a követelése. Ugyanakkor nem mindegy, hogy az milyen szerkezetben csökken. Ha az éves szabadság nő, akkor ez az embereket a hosszú üdülésekre ösztönzi, nagy ösztönzést adva a turizmusnak. Hasonló, de lokális hatása van a négynapos munkahétnek. Ezzel a megoldással ugyan csökken a munkában töltött idő, de szinte semmit nem emelkedik az az idő, amit a gyermeknevelésre lehet fordítani, ugyanis az „folyamatos műszak”, nem lehet heti egy-két napba sűríteni. Ahhoz, hogy a munkában töltött időcsökkenés gyermeknevelésre legyen fordítható, a napi munkaidőt kell csökkenteni, legalább 6 órára, a heti 5 nap változatlanul hagyásával. Ha itt még némileg eltoljuk egymáshoz képest a szülők munkaidejének a kezdetét és a végét, akkor már elegendő családi idő szabadulhat fel újra a gyermeknevelésre. Sokat segíthet ezen kívül persze az otthoni munkavégzés elterjedése, és az együtt élő nemzedékek számának bővítése - vagyis az, hogy újra megtalálják a módját annak, hogy egy család minden nemzedéke - gyermekek, szülők, nagyszülők - valahogy egymás közelében éljenek, ahogyan az az utóbbi nagyjából száz évet leszámítva mindig is szokás volt.

[@garmarner]

bizony a bérlő felek jogait erősebben kéne rögzíteni, nem csak jogokkal, kötelezettségekkel is. és a bérlakás-program roppantul hiányzik Mo-on már a ‘60as évektől (ahogy Bp-ről is a P+R parkolók).

[@ddoomsday7313]

Stúdiógengszter, ez a munkatempó dolog szerintem szóba se jöhet egy 3 meg több műszakos helyen, ahol az emberek kb. 2 nap alatt kitermelik a bruttó bérüket. A munkatempó nagyon jó magyarországon.

[@blankabuzas6355]

kikapcsolom a gépem, leteszem a lantot, és összegömbölyödök az íróasztal alatt... Mert annyira igaz

[@andraspapdi9403]

A párkeresés is nagyon nehéz, szinte lehetetlen... :( A 80-as 90-es vagy a 2000-es évek elején könnyebb volt.

[@balintszekeres2101]

Szia Andris! Megértelek! Nem vagy egyedűl,én is nehezen találok normális nőt! Igaz én 37,éves vagyok! Valaki azt mondja nekem hogy öreg vagyok,ház ez szarúl esik,mihez kihez képest! De én azt te is megfogod találni a hozzád való társat! Senki nem marad egyedűl hidd el.

[@timeagoldart]

Kedves Jakab! Fantasztikus adás lett! 💖☺ Y generációsként most egyszerre érzem magam piszkosul szarul és felszabadultnak.😅 Ideje lenne végre tisztességes világot teremteni. Nagyon jó kezdő lépés lehet a fiatal felnőttek számára, ha egyáltalán felismerik, hogy a helyzetükből adódó frusztráltság elsősorban nem azért van mert selejtesek, hanem sok tényező együttes eredménye és ebben nagyon fontos szerepet töltnek be az ebben a videóban is elhangzottak. Köszönet érte! ☺

[@Jeromos9]

A lakás a CSOK miatt drága, a lakás felújítás meg a felújítási támogatás miatt. Ehhez a "válságnak" semmi köze.

[@SuperAsdfasdfsadfasd]

Ahol nincs csok, ott is draga a lakas. Ami kozos, az az alacsony hitelkamat.

[@Jeromos9]

@@SuperAsdfasdfsadfasd Szerintem, ha emelnék a kamatot, és a CSOK maradna, a CSOK miatt akkor sem lefelé mennének az árak. Az emberek azt látják, hogy kapnak 10 misit, kit érdekel a kamat?

[@gaborl6837]

Nyugdíjat, vagy unokát? Miért gondolhatjuk azt, hogy Ben Bernanke napjaink rohamosan terjedő észak-amerikai kommunizmusának a szülőatyja? Amikor a vezetésével a világ nagyobb jegybankjai szétterítették a pénzügyi rendszert friss Excel-pénzzel, akkor a nyugdíjas és nyugdíjközeli generációk megtakarításait és ingatlanvagyonát megmentették, majd extrém módon felértékelték. Mellékhatásként pedig hajléktalanná váltak fiatalok százmilliói. Extrém generációs feszültségek jöhetnek emiatt az előttünk álló évtizedben. Ben Bernanke nem szerette volna 2008-ban ugyanazokat a hibákat megismételni, amelyeket a monetáris döntéshozók 1928-ban és 1929-ben elkövettek. Sok szakértő szerint az 1929-1933-as Nagy Gazdasági Világválság lehetett volna pusztán egy normál recesszió, ám a Federal Reserve a pénzkínálat csökkentésével és a kamatok 1928-as emelésével komoly deflációt és depressziót idézett elő. Bernanke és társai a fejlett világ jegybankjainak az élén ehelyett inkább a „cash for trash” sémát alkalmazták 2008-tól kezdve, és a jegybankok által a pénzügyi rendszerbe injekciózott mérhetetlen mennyiségű pénz megtette a maga hatását. Immár tizenegy évvel a globális bankrendszert és a tőkepiacot a még mélyebb összeomlástól megmentő unortodox jegybanki művelet után érdemes megvizsgálnunk az egész globális mennyiségi lazítási program több mellékhatását is. AHOGY RÉGEBBEN A KIRÁLYOK KÜLÖNFÉLE GAZDASÁGI VÁLSÁGOK ESETÉN A PÉNZRONTÁS CSELEKEDETÉHEZ FOLYAMODTAK, ÚGY LETT NAPJAINK PÉNZRONTÁSA A JEGYBANKI MENNYISÉGI LAZÍTÁS. Excel-pénznek nevezem modern világunk fizetőeszközét, melyben a gazdasági szereplők mindegyike abban bízik, hogy a saját Excel-táblázatába beírt számokkal jelölt pénz még a rendelkezésére áll. A 2008-as évben az amerikai jelzálogpiaci folyamatok nagyon gyors Excel-pénz válsághoz vezettek, hiszen köszönhetően a lakáspiaci hitelek rossz minőségének, a táblázatokba írt számok mögött már nem állt tartalom. A folyamat különböző áttéteken keresztül aztán néhány hónap alatt megfertőzte az egész globális pénzügyi rendszert. A Lehman Brothers csődjénél robbant a bomba. Régen ilyenkor a királyok növelték az aranypénz ezüsttartalmát, vagy az ezüstpénz réztartalmát és a rosszabb minőségű pénzzel próbálták meg eljátszani azt, hogy az olyan, mint a régi. Napjaink Excel-pénz világában A FED, A JAPÁN JEGYBANK ÉS AZ EURÓPAI KÖZPONTI BANK TÍZ ÉV ALATT HOZZÁÍRT EGYÜTTESEN 10 EZER MILLIÁRD DOLLÁRT A SAJÁT HATALMAS EXCEL-TÁBLÁZATÁNAK SORAIHOZ, ÉS AZÓTA A VILÁG ÚGY TESZ, MINTHA MÉG UGYANAZ LENNE A DOLLÁR, AZ EURÓ VAGY A JAPÁN JEN, MINT AMI 2008 ELŐTT VOLT. Nem ugyanaz: felhígult a pénz. Sikerült ezzel az új pénzzel lecserélni a bankok rossz hiteleit friss jó pénzre, és a pénzügyi rendszer megmenekült. A megnövekedett pénzmennyiségnek és a jegybankok által nullára vagy annál is kevesebbre lenyomott hozamszinteknek köszönhetően őrületes eszközárinfláció vette kezdetét. Évtizedes kötvénypiaci és részvénypiaci szárnyalás és felrobbanó ingatlanpiaci árak lettek a mellékkövetkezményei a jegybankok extrém laza monetáris politikájának. Kevésszer esik szó róla, de KÖSZÖNHETŐEN ENNEK A JEGYBANKI POLITIKÁNAK MINDEN IDŐK EGYIK LEGKOMOLYABB VAGYONI ÁTCSOPORTOSÍTÁSA TÖRTÉNT MEG AZ IDŐSEBB GENERÁCIÓK JAVÁRA ÉS A FIATALABB GENERÁCIÓK KÁRÁRA. A jegybanki pénzpumpa segítségével megmenekült a globális bankrendszer és tőkepiac az összeomlástól. Megmenekültek a nyugdíjmegtakarítások világszerte. MIVEL A FEJLETT VILÁGBAN AZ IDŐSEBB GENERÁCIÓK BEFEKTETÉSI ESZKÖZÖKBEN GAZDAGOK, EZÉRT ŐK AZ ELMÚLT ÉVTIZEDBEN ÓRIÁSIT KERESTEK A VÁLSÁGKEZELÉSEN. Drasztikusan nőtt ingatlanvagyonuk értéke, pénzügyi megtakarításaikon pedig szintén nem volt nehéz nem óriásit keresni. Mindeközben a fiatalabb és a befektetési eszközökben koruknál fogva szegény generációk életkezdési körülményei drámaian leromlottak a tíz évvel ezelőtti helyzethez képest. Ez a generáció még jellemzően a munkajövedelméből él, amely jövedelemnek a növekedése messze nem követte az eszközárak növekedési ütemét. Ezen generáció életkezdésének egyik legfontosabb része természetesen az ingatlanhoz való hozzájutás, amire a fejlett világ nagyvárosi régióiban szívszorító mértékben csökkent le a mai huszonévesek esélye. A 2009 és 2018 közötti Egyesült Államokban az átlagbér 22 százalékkal nőtt, míg Bostonban 34 százalékkal, Houstonban 55 százalékkal, Los Angelesben 67 százalékkal és San Franciscóban 96 százalékkal nőttek a lakhatási költségek. A helyzet teljesen hasonló Európa-szerte, és a nagyobb ázsiai városokban is. AZ ÉVTIZEDNYI HOSSZÚSÁGÚ EXTRÉM LAZA MONETÁRIS POLITIKA KÖVETKEZMÉNYEKÉNT ÍGY SZÁZMILLIÓS FIATAL TÖMEG ÉRZI A FEJLETT VILÁGBAN TELJESEN KILÁTÁSTALANNAK NAPJAINKBAN A SAJÁT LAKÁSHOZ VALÓ HOZZÁJUTÁST. A saját lakás híján pedig természetesen a gyermekvállalás modern alapfeltételei sem adottak. Nem tették fel ugyan a kérdést a vezető jegybankárok a világ megtakarításainak döntő többségét birtokló idősebb generációknak 2008-ban, ám valahogy így hangozhatott volna: NYUGDÍJBIZTONSÁGOT VAGY UNOKÁKAT SZERETNÉNEK? Bernanke és társai nagyon masszívan a nyugdíjbiztonságra szavaztak és ebben a túl sokáig fenntartott nullkamatokkal véleményem szerint óriási túlzásokba estek. Napjainkra olyanná vált a fejlett világban ez a jövedelemátcsoportosítás, mintha az öregeknek osztogatnának Viagrát és a fiatalokat sterilizálnák. Véleményem szerint pontosan emiatt a jegybanki lazaság következményeként kialakuló és rendkívül túlzó generációk közötti jövedelem átcsoportosításnak köszönhetően sok helyen fog létrejönni a fejlett világban pattanásig feszült helyzet a szegényebb fiatalok és a gazdagabb idősebbek között. A vezető jegybankok 2008 és 2019 közötti monetáris politikája rohamos ütemben ágyaz meg az észak-amerikai és nyugat-európai kommunista eszméknek. A 2020-as években könnyen alakulhat ki egyfajta „világháború” a 70 feletti és 30 alatti korosztályok között.

[@gaborl6837]

A Roosevelt amerikai elnök által a negyvenes években útjára indított, és a második világháború után az egész fejlett világon elterjedt folyó finanszírozású nyugdíjrendszer 1958-ban kapta meg Paul Samuelson (neves amerikai közgazdász) elméleti jóváhagyó „pecsétjét”, aki kifejtette, hogy az (a termelékenység növekedését figyelmen kívül hagyva) pont a népesség növekedési rátájának megfelelő „biológiai kamatot” hozza a résztvevőknek. Ez a biológiai kamat - akkor úgy tűnt - mindig pozitív lesz, hiszen a népesség állandóan növekszik. Egy emberöltővel később kiderült, hogy ez egyáltalán nem így van, a születésszám csökkenése átlépte a népesség (vagyis a férfiaknál valamivel kisebb születésszámú nők) újratermeléséhez szükséges bűvös 2,1 gyermek/nő (vagyis praktikusan az 1 lánycsecsemő/nő) határt, és azóta is folyamatosan csökken. A folyó finanszírozású nyugdíjrendszert működtető politikusoknak pedig választaniuk kell két népszerűtlen megoldás között - legalábbis, ha fenntartják ezt a rendszert - vagy elfogadják a negatív biológiai kamatot, vagyis csökkentik a nyugdíjakat, vagy emelik a járulékot, vagyis az aktívak terheit. A probléma kiindulópontja - legalábbis ahogy itt megjelenik - a gyermekszám csökkenése, így érdemes megvizsgálni, hogy erre miért került sor? Közgazdászként meggyőződésem, hogy végső soron ennek gazdasági okai vannak, mégpedig, mint alább kifejtem, manapság a gyermekneveléshez a két legfontosabb dolog hiányzik: az idő és a pénz. Kezdjük a másodikkal! Már a gyermekszám csökkenés első jeleinél magyarázatként megjelent az az elképzelés, hogy ennek egyik fontos oka maga a folyó finanszírozású nyugdíjrendszer, amely mintegy ráépült arra a feltételezésre, hogy gyermek mindig lesz bőségesen. Az úgynevezett „social security hypothesis” szerint ha az állam központilag gondoskodik egy veszély elleni védelemről, akkor gyengül az az elleni egyéni védekezés. Lefordítva ezt az általános megállapítást a konkrét esetre: ha az állam gondoskodik a nyugdíjról, akkor nem kell az egyénnek arról hagyományos módon, vagyis a gyermekneveléssel gondoskodnia, bízva abban, hogy idős korában majd a gyermekei eltartják. A probléma ezzel a gondolatmenettel az, hogy maga az állam is úgy szándékozott gondoskodni az idősekről, bevezetve az állami nyugdíjrendszert, hogy majd azok elég gyermeket nevelnek. Sokkal inkább arról van szó, hogy az állam a nyugdíjrendszer bevezetésével az ösztönzőket vette ki a gyermeknevelés mögül. Még általánosabban: nem gondoskodott arról, hogy a gyermeknevelés finanszírozásának régi módszerét új váltsa fel, vagyis a gyermeknevelést egyértelműen rossz üzletté tette, pont akkor, amikor annak költségei radikálisan megemelkedtek. A gyermeknevelés finanszírozásának régi módszere az volt, hogy az - anélkül, hogy ezt így különösebben megfogalmazták volna - egyfajta befektetésnek számított, aminek a költsége a gyermek szülőknek végzett munkája révén térült meg. A családi gazdaságban már gyermekként is értékes munkát tudtak végezni, így a megtérülés hamar elkezdődött, ami akkor fejeződött be, amikor a szülők idősekké váltak, s már kevesebbet tudtak dolgozni, mint amennyi a létfenntartásukhoz szükséges volt. A kiesést az időközben felnőtté vált gyermek munkája pótolta. Ez az évezredeken át működő modell az iparosítással, a többgenerációs család, a családi gazdaság szétbomlásával egyre kevésbé volt folytatható. Ráadásul a 20. század folyamán az oktatásban eltöltött idő is elkezdett folyamatosan nőni (máig nő), ami a gyermeknevelés korábbi gazdaságosságát két helyen is kikezdte: egyrészt egyre később (végül már egyáltalán nem) lehetett a szülők érdekében munkára fogni a gyermeket, hiszen iskolában volt/van, illetve tanul, másrészt egyre jobban meghosszabbodott az az idő, amikor a gyermek a szülő anyagi segítségére szorul, vagyis a gyermeknevelés egyre drágább lett, miközben egyre kevesebb anyagi hasznot hozott. Az állami nyugdíjrendszer a végső szöget azzal ütötte be a korábbi rendszer koporsójába, hogy nem azt deklarálta, hogy továbbra is a gyermekek tartják el idős szüleiket (ami tulajdonképpen továbbra is a tényleges helyzet volt), hanem, hogy az állam. Pedig az állam csak annyit tett, hogy közvetítőként elvágta a gyermekek és szüleik közti közvetlen transzfernek azt az ágát, ahol a gyermekek régen visszafizették felnevelésük költségét, finanszírozva szüleik időskori megélhetését. Innentől az a modell lett érvényes, hogy ugyan közösségi szinten továbbra is a következő nemzedék tartotta el az időssé vált nemzedéket, de függetlenül attól, hogy valaki hozzájárult-e ennek a nemzedéknek a létrejöttéhez. És mivel ez egyre drágább lett, és semmivel nem járt jobban az, aki hozzájárult ehhez (valójában rosszabbul is járt), mint aki nem, ezért erős gazdasági ösztönzést is adott arra, hogy ne neveljünk gyermeket. Mondhatni a gyermeknevelésre fordított korábbi tőkét másfele, mégpedig alapvetően az aktuális fogyasztásba csatornázta a rendszer. Nagyjából a második világháború után (tehát az állami nyugdíjrendszerek elterjedésével párhuzamosan) még egy fontos dolog történt, ami tovább nehezítette a gyermeknevelést, mégpedig az, hogy az erre szolgáló családi időt a gazdaság bekebelezte. A gyermekneveléshez ugyanis - jelentős anyagi ráfordítások mellett, amit az állam egyébként, az általános, ingyenes közoktatás révén legalább részben átvállalt (vagyis a gyermeket nem nevelő adófizetőkre is hárított) - elsősorban idő kell, annak ellenére, hogy egy bizonyos kortól a gyermekek sok időt töltenek már az óvodában és az iskolában. Ez a családi idő jelentősen lecsökkent azzal, hogy fokozatosan a nők is munkába álltak. Így - annak ellenére, hogy azóta az egyéni munkaidő némileg csökkent a szombat szabadnappá minősítésével és az éves szabadság megemelésével - a családi munkában, vagyis a munkahelyen töltött idő jelentősen megnövekedett, szinte lehetetlenné téve azt, hogy otthon az ember gyermeket neveljen. Ehhez az egész családnak nagyon jelentős anyagi áldozatot kell hozni azzal, hogy az egyik fél hosszú időre kiesik a fizetett munkából, illetve ugyanennek a félnek (rendszerint az anyának) még nagy karrieráldozatot is kell hoznia. Cserébe anyagi kompenzációt nem kapnak, csak részlegeset, csak egyfajta „jó érzést”, amiről egyre többen gondolják, hogy ahhoz egyszerűbben, készen kapott szórakozáscsomagok vásárlása vagy kisállatok tartása révén is hozzá lehet jutni. Vagyis a megnövekedett családi munkaidő miatti megnövekedett többletjövedelmet is a fogyasztásba csatornázzák, keresletet teremtve az ezen idő alatt megtermelt javaknak. A fentiek alapján, összességében - közgazdasági szemmel - legalább két dolog kellene ahhoz, hogy megszűnjön a termékenységi ráta csökkenése: egyrészt a gyermeknevelés fenntartható finanszírozási rendszerének a kialakítása, vagyis annak újbóli biztosítása, hogy a gyermeknevelés nyereséges „üzlet” legyen, ahogy az volt a történelem során szinte mindig, másrészt, hogy ehhez a szülőknek elegendő idő álljon a rendelkezésére. Az elegendő időhöz pedig az szükséges, hogy csökkenjen a családi munkaidő. Mivel az ma már tömegesen nem járható út, hogy a nők újra maradjanak otthon, ezért ez csak a munkaidő csökkentésével lehetséges. Célszerű lenne ezért meghirdetni egy fokozatos munkaidő csökkentést, hiszen egyre nehezebben talál az ipar piacot a feleslegesen magas munkaidő alatt előállított termékeknek. Ezek helyett lehetővé kellene tenni egy egyre inkább hiányzó „termék”, a gyermek „előállítását” azzal, hogy megfelelő időt biztosítunk ehhez. Manapság egyébként is egyre népszerűbb a munkaidő csökkentésének a követelése. Ugyanakkor nem mindegy, hogy az milyen szerkezetben csökken. Ha az éves szabadság nő, akkor ez az embereket a hosszú üdülésekre ösztönzi, nagy ösztönzést adva a turizmusnak. Hasonló, de lokális hatása van a négynapos munkahétnek. Ezzel a megoldással ugyan csökken a munkában töltött idő, de szinte semmit nem emelkedik az az idő, amit a gyermeknevelésre lehet fordítani, ugyanis az „folyamatos műszak”, nem lehet heti egy-két napba sűríteni. Ahhoz, hogy a munkában töltött időcsökkenés gyermeknevelésre legyen fordítható, a napi munkaidőt kell csökkenteni, legalább 6 órára, a heti 5 nap változatlanul hagyásával. Ha itt még némileg eltoljuk egymáshoz képest a szülők munkaidejének a kezdetét és a végét, akkor már elegendő családi idő szabadulhat fel újra a gyermeknevelésre. Sokat segíthet ezen kívül persze az otthoni munkavégzés elterjedése, és az együtt élő nemzedékek számának bővítése - vagyis az, hogy újra megtalálják a módját annak, hogy egy család minden nemzedéke - gyermekek, szülők, nagyszülők - valahogy egymás közelében éljenek, ahogyan az az utóbbi nagyjából száz évet leszámítva mindig is szokás volt.

[@mszekessy]

Gratulálok fiatalok! Remek lett ez a videó (is)...👏👏👏

[@petermaruzs7551]

78asként sem egyszerűbb az élet! Deviza hitel, válás, rossz diplomák...vissza az építőiparba...

[@kollarpg]

Érdekes, hogy erről a korosztályról senki nem beszél holott ők az egyik legnagyobb vesztesei a 2000-es éveknek. Egy részük látástól vakulásig melózik, hogy fizesse a hiteleit másoknak már bedőlt és most a romokon próbálnak életben maradni.

[@aspicboat]

@@kollarpg Ha olvassák a Partizán munkatársai a kommenteket, akkor rrről is szívesen megnéznék egy videót.

[@nemorinoeso7581]

Ez a generációs felosztás Magyarországon nem működik, rohadtul nem mindegy, hogy a rendszerváltáskor 11 éves, vagy 25 éves voltál, mégis mindkettőt az X generációba sorolják. A mai napig a hatvanas években, vagy előtte születettek irányítják az országot és a gazdaságot is és így lesz amíg a Fidesz hatalmon lesz. Jókor voltak jó helyen, nekem általános iskolásként kevés esélyem volt. Én egy évvel vagyok idősebb nálad, amikor elkezdtem dolgozni, 5 éven belül háromszorosára emelkedtek az ingatlanárak, a fizetésem meg valahogy nem követte ezt.

[@gaborl6837]

sok az öreg, kevés a fiatal, erre vezethető vissza minden probléma. a nyugdíjrendszer fenntarthatatlan, mert kizsákmányolja a fiatalokat, azok nem jutnak elegendő jövedelemhez, ezért nem vállalnak gyereket, gyorsul az elöregedés, a társadalom tönkremegy.

[@silviadarling3622]

@@kollarpg dehogynem beszél, még csak 5 perce nézem ezt a fiatalembert és szerinte az elõzõ generációknak sokkal jobban ment. Pedig, ha ez így lenne, akkor minden anya venne a gyermekeinek egy-egy lakást, de még az anyának sincs, mert bedõlt a hitele.

[@z.gergoa.216]

Tudom, hogy rosszul vagyok bekötve, mondták már sokan. De ez a hitelfelvevősdi nálam mindig kiveri a biztosítékot. Egyrészt senkinek nem kötelező hitelt felvennie. Masrészt ha úgy érzi, hogy neki ez márpedig élet halál kérdese, akkor azért ebben az esetben sem ártana átgondolni, hogy talán jobb lenne az elmúlást választani, mintsem egy banknak tartozni. Aztán aki meg már olyan hihetetlenül körültekintő és tájékozott, hogy még ezek után is bele mer vágni, az mégis hogy gondolta ezt a hitelmoratóriumot? Miből gondolta bárki, hogy ez őt semmi többlet költséggel nem fogja terhelni? Pláne úgy, hogy ezt a részt a kormánypropaganda is jótékonyan elhallgatta. De attól még nem volt titok, hogy a kamat addig is ketyeg. Ezért most a Gyurcsány, vagy a Soros lesz a hibás?

[@Halezun]

En is azt mondom sose vennek fel hitelt. Sot igazabol annak valo a hitel akinek nincs ra szuksege. De van aki belekenyszerul ugymond. Valaszthat hitelt vesz fel es vesz egy lakast igy a sajat lakasat torleszti ugymond vagy alberletben el azt fizeti es sose lesz lakasa pl. Ez merlegeles kerdese.

[@tomi98756]

Sajnos amit javasolhatok, az a fix kamatozású, fizethető törlesztőjű, minél hosszabb futamidejű forint hitel. Máshogy ma nem megy.

[@gaborl6837]

A Roosevelt amerikai elnök által a negyvenes években útjára indított, és a második világháború után az egész fejlett világon elterjedt folyó finanszírozású nyugdíjrendszer 1958-ban kapta meg Paul Samuelson (neves amerikai közgazdász) elméleti jóváhagyó „pecsétjét”, aki kifejtette, hogy az (a termelékenység növekedését figyelmen kívül hagyva) pont a népesség növekedési rátájának megfelelő „biológiai kamatot” hozza a résztvevőknek. Ez a biológiai kamat - akkor úgy tűnt - mindig pozitív lesz, hiszen a népesség állandóan növekszik. Egy emberöltővel később kiderült, hogy ez egyáltalán nem így van, a születésszám csökkenése átlépte a népesség (vagyis a férfiaknál valamivel kisebb születésszámú nők) újratermeléséhez szükséges bűvös 2,1 gyermek/nő (vagyis praktikusan az 1 lánycsecsemő/nő) határt, és azóta is folyamatosan csökken. A folyó finanszírozású nyugdíjrendszert működtető politikusoknak pedig választaniuk kell két népszerűtlen megoldás között - legalábbis, ha fenntartják ezt a rendszert - vagy elfogadják a negatív biológiai kamatot, vagyis csökkentik a nyugdíjakat, vagy emelik a járulékot, vagyis az aktívak terheit. A probléma kiindulópontja - legalábbis ahogy itt megjelenik - a gyermekszám csökkenése, így érdemes megvizsgálni, hogy erre miért került sor? Közgazdászként meggyőződésem, hogy végső soron ennek gazdasági okai vannak, mégpedig, mint alább kifejtem, manapság a gyermekneveléshez a két legfontosabb dolog hiányzik: az idő és a pénz. Kezdjük a másodikkal! Már a gyermekszám csökkenés első jeleinél magyarázatként megjelent az az elképzelés, hogy ennek egyik fontos oka maga a folyó finanszírozású nyugdíjrendszer, amely mintegy ráépült arra a feltételezésre, hogy gyermek mindig lesz bőségesen. Az úgynevezett „social security hypothesis” szerint ha az állam központilag gondoskodik egy veszély elleni védelemről, akkor gyengül az az elleni egyéni védekezés. Lefordítva ezt az általános megállapítást a konkrét esetre: ha az állam gondoskodik a nyugdíjról, akkor nem kell az egyénnek arról hagyományos módon, vagyis a gyermekneveléssel gondoskodnia, bízva abban, hogy idős korában majd a gyermekei eltartják. A probléma ezzel a gondolatmenettel az, hogy maga az állam is úgy szándékozott gondoskodni az idősekről, bevezetve az állami nyugdíjrendszert, hogy majd azok elég gyermeket nevelnek. Sokkal inkább arról van szó, hogy az állam a nyugdíjrendszer bevezetésével az ösztönzőket vette ki a gyermeknevelés mögül. Még általánosabban: nem gondoskodott arról, hogy a gyermeknevelés finanszírozásának régi módszerét új váltsa fel, vagyis a gyermeknevelést egyértelműen rossz üzletté tette, pont akkor, amikor annak költségei radikálisan megemelkedtek. A gyermeknevelés finanszírozásának régi módszere az volt, hogy az - anélkül, hogy ezt így különösebben megfogalmazták volna - egyfajta befektetésnek számított, aminek a költsége a gyermek szülőknek végzett munkája révén térült meg. A családi gazdaságban már gyermekként is értékes munkát tudtak végezni, így a megtérülés hamar elkezdődött, ami akkor fejeződött be, amikor a szülők idősekké váltak, s már kevesebbet tudtak dolgozni, mint amennyi a létfenntartásukhoz szükséges volt. A kiesést az időközben felnőtté vált gyermek munkája pótolta. Ez az évezredeken át működő modell az iparosítással, a többgenerációs család, a családi gazdaság szétbomlásával egyre kevésbé volt folytatható. Ráadásul a 20. század folyamán az oktatásban eltöltött idő is elkezdett folyamatosan nőni (máig nő), ami a gyermeknevelés korábbi gazdaságosságát két helyen is kikezdte: egyrészt egyre később (végül már egyáltalán nem) lehetett a szülők érdekében munkára fogni a gyermeket, hiszen iskolában volt/van, illetve tanul, másrészt egyre jobban meghosszabbodott az az idő, amikor a gyermek a szülő anyagi segítségére szorul, vagyis a gyermeknevelés egyre drágább lett, miközben egyre kevesebb anyagi hasznot hozott. Az állami nyugdíjrendszer a végső szöget azzal ütötte be a korábbi rendszer koporsójába, hogy nem azt deklarálta, hogy továbbra is a gyermekek tartják el idős szüleiket (ami tulajdonképpen továbbra is a tényleges helyzet volt), hanem, hogy az állam. Pedig az állam csak annyit tett, hogy közvetítőként elvágta a gyermekek és szüleik közti közvetlen transzfernek azt az ágát, ahol a gyermekek régen visszafizették felnevelésük költségét, finanszírozva szüleik időskori megélhetését. Innentől az a modell lett érvényes, hogy ugyan közösségi szinten továbbra is a következő nemzedék tartotta el az időssé vált nemzedéket, de függetlenül attól, hogy valaki hozzájárult-e ennek a nemzedéknek a létrejöttéhez. És mivel ez egyre drágább lett, és semmivel nem járt jobban az, aki hozzájárult ehhez (valójában rosszabbul is járt), mint aki nem, ezért erős gazdasági ösztönzést is adott arra, hogy ne neveljünk gyermeket. Mondhatni a gyermeknevelésre fordított korábbi tőkét másfele, mégpedig alapvetően az aktuális fogyasztásba csatornázta a rendszer. Nagyjából a második világháború után (tehát az állami nyugdíjrendszerek elterjedésével párhuzamosan) még egy fontos dolog történt, ami tovább nehezítette a gyermeknevelést, mégpedig az, hogy az erre szolgáló családi időt a gazdaság bekebelezte. A gyermekneveléshez ugyanis - jelentős anyagi ráfordítások mellett, amit az állam egyébként, az általános, ingyenes közoktatás révén legalább részben átvállalt (vagyis a gyermeket nem nevelő adófizetőkre is hárított) - elsősorban idő kell, annak ellenére, hogy egy bizonyos kortól a gyermekek sok időt töltenek már az óvodában és az iskolában. Ez a családi idő jelentősen lecsökkent azzal, hogy fokozatosan a nők is munkába álltak. Így - annak ellenére, hogy azóta az egyéni munkaidő némileg csökkent a szombat szabadnappá minősítésével és az éves szabadság megemelésével - a családi munkában, vagyis a munkahelyen töltött idő jelentősen megnövekedett, szinte lehetetlenné téve azt, hogy otthon az ember gyermeket neveljen. Ehhez az egész családnak nagyon jelentős anyagi áldozatot kell hozni azzal, hogy az egyik fél hosszú időre kiesik a fizetett munkából, illetve ugyanennek a félnek (rendszerint az anyának) még nagy karrieráldozatot is kell hoznia. Cserébe anyagi kompenzációt nem kapnak, csak részlegeset, csak egyfajta „jó érzést”, amiről egyre többen gondolják, hogy ahhoz egyszerűbben, készen kapott szórakozáscsomagok vásárlása vagy kisállatok tartása révén is hozzá lehet jutni. Vagyis a megnövekedett családi munkaidő miatti megnövekedett többletjövedelmet is a fogyasztásba csatornázzák, keresletet teremtve az ezen idő alatt megtermelt javaknak. A fentiek alapján, összességében - közgazdasági szemmel - legalább két dolog kellene ahhoz, hogy megszűnjön a termékenységi ráta csökkenése: egyrészt a gyermeknevelés fenntartható finanszírozási rendszerének a kialakítása, vagyis annak újbóli biztosítása, hogy a gyermeknevelés nyereséges „üzlet” legyen, ahogy az volt a történelem során szinte mindig, másrészt, hogy ehhez a szülőknek elegendő idő álljon a rendelkezésére. Az elegendő időhöz pedig az szükséges, hogy csökkenjen a családi munkaidő. Mivel az ma már tömegesen nem járható út, hogy a nők újra maradjanak otthon, ezért ez csak a munkaidő csökkentésével lehetséges. Célszerű lenne ezért meghirdetni egy fokozatos munkaidő csökkentést, hiszen egyre nehezebben talál az ipar piacot a feleslegesen magas munkaidő alatt előállított termékeknek. Ezek helyett lehetővé kellene tenni egy egyre inkább hiányzó „termék”, a gyermek „előállítását” azzal, hogy megfelelő időt biztosítunk ehhez. Manapság egyébként is egyre népszerűbb a munkaidő csökkentésének a követelése. Ugyanakkor nem mindegy, hogy az milyen szerkezetben csökken. Ha az éves szabadság nő, akkor ez az embereket a hosszú üdülésekre ösztönzi, nagy ösztönzést adva a turizmusnak. Hasonló, de lokális hatása van a négynapos munkahétnek. Ezzel a megoldással ugyan csökken a munkában töltött idő, de szinte semmit nem emelkedik az az idő, amit a gyermeknevelésre lehet fordítani, ugyanis az „folyamatos műszak”, nem lehet heti egy-két napba sűríteni. Ahhoz, hogy a munkában töltött időcsökkenés gyermeknevelésre legyen fordítható, a napi munkaidőt kell csökkenteni, legalább 6 órára, a heti 5 nap változatlanul hagyásával. Ha itt még némileg eltoljuk egymáshoz képest a szülők munkaidejének a kezdetét és a végét, akkor már elegendő családi idő szabadulhat fel újra a gyermeknevelésre. Sokat segíthet ezen kívül persze az otthoni munkavégzés elterjedése, és az együtt élő nemzedékek számának bővítése - vagyis az, hogy újra megtalálják a módját annak, hogy egy család minden nemzedéke - gyermekek, szülők, nagyszülők - valahogy egymás közelében éljenek, ahogyan az az utóbbi nagyjából száz évet leszámítva mindig is szokás volt.

[@shaba1982]

Nem (te) vagy rosszul bekötve, csak nem jól méred fel, mennyire elszakadt a mai (gazdasági) világ a saját alapjaitól. Mostanában arról szól a "piacgazdaság", hogy ha elég nagyok/elég sokan vagytok, akkor bizton számíthattok rá, hogy gond esetén valamiféle pozitív változás következik be az eredeti tervekhez/kockázatokhoz képest. Mentőcsomag, moratórium, végtörlesztés stb. Emiatt aztán érdek, ill. lehetőség keletkezik akár nagyobb kockázat vállalására. Persze ez egy ördögi kör, Fekete Péter játék, de most a világot, és hazánkat különösen ilyen szabályok, szokások, piaci ill. kormányzati viselkedés jellemzi. Ezek között élnek az emberek, és mindenki reméli, hogy a végén nem nála marad a Fekete Péter. Összegezve elméletileg teljesen igazad van, a gyakorlat ennél sokkal árnyaltabb. Ha elég sokan gondolják és elég hangosan, még az is lehet, hogy a moratóriummal élőket valóban semmi többletköltség nem fogja terhelni (és ebben a tapasztalatok alapján bízhatnak is). Persze valakiket mindenképp fog. Ha tippelnem kéne szintén tapasztalatok alapján az adófizetők, ill. a következő generációk szokták megnyerni ezt a tisztséget.

[@gaborl6837]

@@shaba1982 a legnagyobb létszámú csoport ma a nyugati világban a baby-boomerek csoportja (itthon ratkó-generáció), ezért az ő érdekeik érvényesülnek: Nyugdíjat, vagy unokát? Miért gondolhatjuk azt, hogy Ben Bernanke napjaink rohamosan terjedő észak-amerikai kommunizmusának a szülőatyja? Amikor a vezetésével a világ nagyobb jegybankjai szétterítették a pénzügyi rendszert friss Excel-pénzzel, akkor a nyugdíjas és nyugdíjközeli generációk megtakarításait és ingatlanvagyonát megmentették, majd extrém módon felértékelték. Mellékhatásként pedig hajléktalanná váltak fiatalok százmilliói. Extrém generációs feszültségek jöhetnek emiatt az előttünk álló évtizedben. Ben Bernanke nem szerette volna 2008-ban ugyanazokat a hibákat megismételni, amelyeket a monetáris döntéshozók 1928-ban és 1929-ben elkövettek. Sok szakértő szerint az 1929-1933-as Nagy Gazdasági Világválság lehetett volna pusztán egy normál recesszió, ám a Federal Reserve a pénzkínálat csökkentésével és a kamatok 1928-as emelésével komoly deflációt és depressziót idézett elő. Bernanke és társai a fejlett világ jegybankjainak az élén ehelyett inkább a „cash for trash” sémát alkalmazták 2008-tól kezdve, és a jegybankok által a pénzügyi rendszerbe injekciózott mérhetetlen mennyiségű pénz megtette a maga hatását. Immár tizenegy évvel a globális bankrendszert és a tőkepiacot a még mélyebb összeomlástól megmentő unortodox jegybanki művelet után érdemes megvizsgálnunk az egész globális mennyiségi lazítási program több mellékhatását is. AHOGY RÉGEBBEN A KIRÁLYOK KÜLÖNFÉLE GAZDASÁGI VÁLSÁGOK ESETÉN A PÉNZRONTÁS CSELEKEDETÉHEZ FOLYAMODTAK, ÚGY LETT NAPJAINK PÉNZRONTÁSA A JEGYBANKI MENNYISÉGI LAZÍTÁS. Excel-pénznek nevezem modern világunk fizetőeszközét, melyben a gazdasági szereplők mindegyike abban bízik, hogy a saját Excel-táblázatába beírt számokkal jelölt pénz még a rendelkezésére áll. A 2008-as évben az amerikai jelzálogpiaci folyamatok nagyon gyors Excel-pénz válsághoz vezettek, hiszen köszönhetően a lakáspiaci hitelek rossz minőségének, a táblázatokba írt számok mögött már nem állt tartalom. A folyamat különböző áttéteken keresztül aztán néhány hónap alatt megfertőzte az egész globális pénzügyi rendszert. A Lehman Brothers csődjénél robbant a bomba. Régen ilyenkor a királyok növelték az aranypénz ezüsttartalmát, vagy az ezüstpénz réztartalmát és a rosszabb minőségű pénzzel próbálták meg eljátszani azt, hogy az olyan, mint a régi. Napjaink Excel-pénz világában A FED, A JAPÁN JEGYBANK ÉS AZ EURÓPAI KÖZPONTI BANK TÍZ ÉV ALATT HOZZÁÍRT EGYÜTTESEN 10 EZER MILLIÁRD DOLLÁRT A SAJÁT HATALMAS EXCEL-TÁBLÁZATÁNAK SORAIHOZ, ÉS AZÓTA A VILÁG ÚGY TESZ, MINTHA MÉG UGYANAZ LENNE A DOLLÁR, AZ EURÓ VAGY A JAPÁN JEN, MINT AMI 2008 ELŐTT VOLT. Nem ugyanaz: felhígult a pénz. Sikerült ezzel az új pénzzel lecserélni a bankok rossz hiteleit friss jó pénzre, és a pénzügyi rendszer megmenekült. A megnövekedett pénzmennyiségnek és a jegybankok által nullára vagy annál is kevesebbre lenyomott hozamszinteknek köszönhetően őrületes eszközárinfláció vette kezdetét. Évtizedes kötvénypiaci és részvénypiaci szárnyalás és felrobbanó ingatlanpiaci árak lettek a mellékkövetkezményei a jegybankok extrém laza monetáris politikájának. Kevésszer esik szó róla, de KÖSZÖNHETŐEN ENNEK A JEGYBANKI POLITIKÁNAK MINDEN IDŐK EGYIK LEGKOMOLYABB VAGYONI ÁTCSOPORTOSÍTÁSA TÖRTÉNT MEG AZ IDŐSEBB GENERÁCIÓK JAVÁRA ÉS A FIATALABB GENERÁCIÓK KÁRÁRA. A jegybanki pénzpumpa segítségével megmenekült a globális bankrendszer és tőkepiac az összeomlástól. Megmenekültek a nyugdíjmegtakarítások világszerte. MIVEL A FEJLETT VILÁGBAN AZ IDŐSEBB GENERÁCIÓK BEFEKTETÉSI ESZKÖZÖKBEN GAZDAGOK, EZÉRT ŐK AZ ELMÚLT ÉVTIZEDBEN ÓRIÁSIT KERESTEK A VÁLSÁGKEZELÉSEN. Drasztikusan nőtt ingatlanvagyonuk értéke, pénzügyi megtakarításaikon pedig szintén nem volt nehéz nem óriásit keresni. Mindeközben a fiatalabb és a befektetési eszközökben koruknál fogva szegény generációk életkezdési körülményei drámaian leromlottak a tíz évvel ezelőtti helyzethez képest. Ez a generáció még jellemzően a munkajövedelméből él, amely jövedelemnek a növekedése messze nem követte az eszközárak növekedési ütemét. Ezen generáció életkezdésének egyik legfontosabb része természetesen az ingatlanhoz való hozzájutás, amire a fejlett világ nagyvárosi régióiban szívszorító mértékben csökkent le a mai huszonévesek esélye. A 2009 és 2018 közötti Egyesült Államokban az átlagbér 22 százalékkal nőtt, míg Bostonban 34 százalékkal, Houstonban 55 százalékkal, Los Angelesben 67 százalékkal és San Franciscóban 96 százalékkal nőttek a lakhatási költségek. A helyzet teljesen hasonló Európa-szerte, és a nagyobb ázsiai városokban is. AZ ÉVTIZEDNYI HOSSZÚSÁGÚ EXTRÉM LAZA MONETÁRIS POLITIKA KÖVETKEZMÉNYEKÉNT ÍGY SZÁZMILLIÓS FIATAL TÖMEG ÉRZI A FEJLETT VILÁGBAN TELJESEN KILÁTÁSTALANNAK NAPJAINKBAN A SAJÁT LAKÁSHOZ VALÓ HOZZÁJUTÁST. A saját lakás híján pedig természetesen a gyermekvállalás modern alapfeltételei sem adottak. Nem tették fel ugyan a kérdést a vezető jegybankárok a világ megtakarításainak döntő többségét birtokló idősebb generációknak 2008-ban, ám valahogy így hangozhatott volna: NYUGDÍJBIZTONSÁGOT VAGY UNOKÁKAT SZERETNÉNEK? Bernanke és társai nagyon masszívan a nyugdíjbiztonságra szavaztak és ebben a túl sokáig fenntartott nullkamatokkal véleményem szerint óriási túlzásokba estek. Napjainkra olyanná vált a fejlett világban ez a jövedelemátcsoportosítás, mintha az öregeknek osztogatnának Viagrát és a fiatalokat sterilizálnák. Véleményem szerint pontosan emiatt a jegybanki lazaság következményeként kialakuló és rendkívül túlzó generációk közötti jövedelem átcsoportosításnak köszönhetően sok helyen fog létrejönni a fejlett világban pattanásig feszült helyzet a szegényebb fiatalok és a gazdagabb idősebbek között. A vezető jegybankok 2008 és 2019 közötti monetáris politikája rohamos ütemben ágyaz meg az észak-amerikai és nyugat-európai kommunista eszméknek. A 2020-as években könnyen alakulhat ki egyfajta „világháború” a 70 feletti és 30 alatti korosztályok között.

[@bendeguzcsanyi5799]

"A harmada vagy akár a negyede!"😅 Itt a kevesebb több.

[@vwiko]

Mint mindig nagyon érdekes video volt, de minden generációnak megvan a maga keresztje. Kétségtelen ez globális, de a személy oldaláról szerintem lényegtelen. A mi generációnk a szocializmusba tanult lett felnőtt, majd hirtelen a vadkapitalizmusba kellett helytállnia.

[@attilamolnar1074]

Érdekes, hogy a videóban csak a pozitív dolgokat említik a 80-90-es évekből, a Szomszédok bejátszások ennek pont ellentmondanak. A privatizációk miatt, ha nem is veszítették volna el sokan a munkahelyeiket, a hirtelen megnövekedett követelmények miatti (túlórák, minőségibb termékek gyártása külföldön leselejtezett gépeken, a tulajdonos általi folyamatos ellenőrzés) stresszt nem tudták elviselni + mikor '89-ben, 18 évesen megtudtuk, hogy az egész eddigi tudásunk szinte semmit sem ér, hát nem ugráltunk örömünkben...

[@vwiko]

@@attilamolnar1074 igen, pont erre gondoltam!

[@MyNyami]

Csak a krumpliért jöttem. De jó is lett volna egy kiutalt lakás.....

[@viragalfoldi9924]

Nem tudom, hogy érdemes-e az "uram bátyám Magyarország" rendszerváltás utáni történetében arról filozofálni, hogy melyik generáció szívott nagyobbat. Szerintem, kis hazánkban az a lényeg, hogy hova születtél, nem az, hány éves vagy. Most is, és ezelőtt 30 éve is. Talán az szerencsés, aki harmincas, negyvenes éveiben a rendszerváltáskor belekerült a leépített tömegek közé? Hány százezer élet siklott ki akkor, amikor 30 évesen már fiatalnak se számítottál? Vagy aki az átmenet idején pottyant ki a középiskola padjából, és még nem volt egyszerű bekerülni a felsőoktatásba, de szakmunkás még volt viszonylag sok? Elég, ha megnézzük a demográfiai adatokat. Vajon a számokon miért nem látszik, hogy a Ratkó generáció gyermekei is szülőképes korba kerültek? Egyetlen, amit általánosságban el mernék mondani, hogy ezen a szétszennyezett Földön minél fiatalabb valaki, annál sanyarúbb lesz a jövője :(

[@gaborl6837]

A Roosevelt amerikai elnök által a negyvenes években útjára indított, és a második világháború után az egész fejlett világon elterjedt folyó finanszírozású nyugdíjrendszer 1958-ban kapta meg Paul Samuelson (neves amerikai közgazdász) elméleti jóváhagyó „pecsétjét”, aki kifejtette, hogy az (a termelékenység növekedését figyelmen kívül hagyva) pont a népesség növekedési rátájának megfelelő „biológiai kamatot” hozza a résztvevőknek. Ez a biológiai kamat - akkor úgy tűnt - mindig pozitív lesz, hiszen a népesség állandóan növekszik. Egy emberöltővel később kiderült, hogy ez egyáltalán nem így van, a születésszám csökkenése átlépte a népesség (vagyis a férfiaknál valamivel kisebb születésszámú nők) újratermeléséhez szükséges bűvös 2,1 gyermek/nő (vagyis praktikusan az 1 lánycsecsemő/nő) határt, és azóta is folyamatosan csökken. A folyó finanszírozású nyugdíjrendszert működtető politikusoknak pedig választaniuk kell két népszerűtlen megoldás között - legalábbis, ha fenntartják ezt a rendszert - vagy elfogadják a negatív biológiai kamatot, vagyis csökkentik a nyugdíjakat, vagy emelik a járulékot, vagyis az aktívak terheit. A probléma kiindulópontja - legalábbis ahogy itt megjelenik - a gyermekszám csökkenése, így érdemes megvizsgálni, hogy erre miért került sor? Közgazdászként meggyőződésem, hogy végső soron ennek gazdasági okai vannak, mégpedig, mint alább kifejtem, manapság a gyermekneveléshez a két legfontosabb dolog hiányzik: az idő és a pénz. Kezdjük a másodikkal! Már a gyermekszám csökkenés első jeleinél magyarázatként megjelent az az elképzelés, hogy ennek egyik fontos oka maga a folyó finanszírozású nyugdíjrendszer, amely mintegy ráépült arra a feltételezésre, hogy gyermek mindig lesz bőségesen. Az úgynevezett „social security hypothesis” szerint ha az állam központilag gondoskodik egy veszély elleni védelemről, akkor gyengül az az elleni egyéni védekezés. Lefordítva ezt az általános megállapítást a konkrét esetre: ha az állam gondoskodik a nyugdíjról, akkor nem kell az egyénnek arról hagyományos módon, vagyis a gyermekneveléssel gondoskodnia, bízva abban, hogy idős korában majd a gyermekei eltartják. A probléma ezzel a gondolatmenettel az, hogy maga az állam is úgy szándékozott gondoskodni az idősekről, bevezetve az állami nyugdíjrendszert, hogy majd azok elég gyermeket nevelnek. Sokkal inkább arról van szó, hogy az állam a nyugdíjrendszer bevezetésével az ösztönzőket vette ki a gyermeknevelés mögül. Még általánosabban: nem gondoskodott arról, hogy a gyermeknevelés finanszírozásának régi módszerét új váltsa fel, vagyis a gyermeknevelést egyértelműen rossz üzletté tette, pont akkor, amikor annak költségei radikálisan megemelkedtek. A gyermeknevelés finanszírozásának régi módszere az volt, hogy az - anélkül, hogy ezt így különösebben megfogalmazták volna - egyfajta befektetésnek számított, aminek a költsége a gyermek szülőknek végzett munkája révén térült meg. A családi gazdaságban már gyermekként is értékes munkát tudtak végezni, így a megtérülés hamar elkezdődött, ami akkor fejeződött be, amikor a szülők idősekké váltak, s már kevesebbet tudtak dolgozni, mint amennyi a létfenntartásukhoz szükséges volt. A kiesést az időközben felnőtté vált gyermek munkája pótolta. Ez az évezredeken át működő modell az iparosítással, a többgenerációs család, a családi gazdaság szétbomlásával egyre kevésbé volt folytatható. Ráadásul a 20. század folyamán az oktatásban eltöltött idő is elkezdett folyamatosan nőni (máig nő), ami a gyermeknevelés korábbi gazdaságosságát két helyen is kikezdte: egyrészt egyre később (végül már egyáltalán nem) lehetett a szülők érdekében munkára fogni a gyermeket, hiszen iskolában volt/van, illetve tanul, másrészt egyre jobban meghosszabbodott az az idő, amikor a gyermek a szülő anyagi segítségére szorul, vagyis a gyermeknevelés egyre drágább lett, miközben egyre kevesebb anyagi hasznot hozott. Az állami nyugdíjrendszer a végső szöget azzal ütötte be a korábbi rendszer koporsójába, hogy nem azt deklarálta, hogy továbbra is a gyermekek tartják el idős szüleiket (ami tulajdonképpen továbbra is a tényleges helyzet volt), hanem, hogy az állam. Pedig az állam csak annyit tett, hogy közvetítőként elvágta a gyermekek és szüleik közti közvetlen transzfernek azt az ágát, ahol a gyermekek régen visszafizették felnevelésük költségét, finanszírozva szüleik időskori megélhetését. Innentől az a modell lett érvényes, hogy ugyan közösségi szinten továbbra is a következő nemzedék tartotta el az időssé vált nemzedéket, de függetlenül attól, hogy valaki hozzájárult-e ennek a nemzedéknek a létrejöttéhez. És mivel ez egyre drágább lett, és semmivel nem járt jobban az, aki hozzájárult ehhez (valójában rosszabbul is járt), mint aki nem, ezért erős gazdasági ösztönzést is adott arra, hogy ne neveljünk gyermeket. Mondhatni a gyermeknevelésre fordított korábbi tőkét másfele, mégpedig alapvetően az aktuális fogyasztásba csatornázta a rendszer. Nagyjából a második világháború után (tehát az állami nyugdíjrendszerek elterjedésével párhuzamosan) még egy fontos dolog történt, ami tovább nehezítette a gyermeknevelést, mégpedig az, hogy az erre szolgáló családi időt a gazdaság bekebelezte. A gyermekneveléshez ugyanis - jelentős anyagi ráfordítások mellett, amit az állam egyébként, az általános, ingyenes közoktatás révén legalább részben átvállalt (vagyis a gyermeket nem nevelő adófizetőkre is hárított) - elsősorban idő kell, annak ellenére, hogy egy bizonyos kortól a gyermekek sok időt töltenek már az óvodában és az iskolában. Ez a családi idő jelentősen lecsökkent azzal, hogy fokozatosan a nők is munkába álltak. Így - annak ellenére, hogy azóta az egyéni munkaidő némileg csökkent a szombat szabadnappá minősítésével és az éves szabadság megemelésével - a családi munkában, vagyis a munkahelyen töltött idő jelentősen megnövekedett, szinte lehetetlenné téve azt, hogy otthon az ember gyermeket neveljen. Ehhez az egész családnak nagyon jelentős anyagi áldozatot kell hozni azzal, hogy az egyik fél hosszú időre kiesik a fizetett munkából, illetve ugyanennek a félnek (rendszerint az anyának) még nagy karrieráldozatot is kell hoznia. Cserébe anyagi kompenzációt nem kapnak, csak részlegeset, csak egyfajta „jó érzést”, amiről egyre többen gondolják, hogy ahhoz egyszerűbben, készen kapott szórakozáscsomagok vásárlása vagy kisállatok tartása révén is hozzá lehet jutni. Vagyis a megnövekedett családi munkaidő miatti megnövekedett többletjövedelmet is a fogyasztásba csatornázzák, keresletet teremtve az ezen idő alatt megtermelt javaknak. A fentiek alapján, összességében - közgazdasági szemmel - legalább két dolog kellene ahhoz, hogy megszűnjön a termékenységi ráta csökkenése: egyrészt a gyermeknevelés fenntartható finanszírozási rendszerének a kialakítása, vagyis annak újbóli biztosítása, hogy a gyermeknevelés nyereséges „üzlet” legyen, ahogy az volt a történelem során szinte mindig, másrészt, hogy ehhez a szülőknek elegendő idő álljon a rendelkezésére. Az elegendő időhöz pedig az szükséges, hogy csökkenjen a családi munkaidő. Mivel az ma már tömegesen nem járható út, hogy a nők újra maradjanak otthon, ezért ez csak a munkaidő csökkentésével lehetséges. Célszerű lenne ezért meghirdetni egy fokozatos munkaidő csökkentést, hiszen egyre nehezebben talál az ipar piacot a feleslegesen magas munkaidő alatt előállított termékeknek. Ezek helyett lehetővé kellene tenni egy egyre inkább hiányzó „termék”, a gyermek „előállítását” azzal, hogy megfelelő időt biztosítunk ehhez. Manapság egyébként is egyre népszerűbb a munkaidő csökkentésének a követelése. Ugyanakkor nem mindegy, hogy az milyen szerkezetben csökken. Ha az éves szabadság nő, akkor ez az embereket a hosszú üdülésekre ösztönzi, nagy ösztönzést adva a turizmusnak. Hasonló, de lokális hatása van a négynapos munkahétnek. Ezzel a megoldással ugyan csökken a munkában töltött idő, de szinte semmit nem emelkedik az az idő, amit a gyermeknevelésre lehet fordítani, ugyanis az „folyamatos műszak”, nem lehet heti egy-két napba sűríteni. Ahhoz, hogy a munkában töltött időcsökkenés gyermeknevelésre legyen fordítható, a napi munkaidőt kell csökkenteni, legalább 6 órára, a heti 5 nap változatlanul hagyásával. Ha itt még némileg eltoljuk egymáshoz képest a szülők munkaidejének a kezdetét és a végét, akkor már elegendő családi idő szabadulhat fel újra a gyermeknevelésre. Sokat segíthet ezen kívül persze az otthoni munkavégzés elterjedése, és az együtt élő nemzedékek számának bővítése - vagyis az, hogy újra megtalálják a módját annak, hogy egy család minden nemzedéke - gyermekek, szülők, nagyszülők - valahogy egymás közelében éljenek, ahogyan az az utóbbi nagyjából száz évet leszámítva mindig is szokás volt.

[@agneskariko3888]

Minden, ami lehoz az életről, egyetlen videóban... ja nem, a klímaszorongásomat még kihagytátok! :') Hátha a következőben! :D

[@lajoshunorhegedus4684]

Nagyon átérzem, amiről a video szól, pedig 47 éves vagyok, vagyis még bőven X generációs, de szerintem a videoban elhangzottak nyugodtan kiterjeszthetők a fiatalabb X-ekre is, nem csak az Y-okra...

[@gaborl6837]

A Roosevelt amerikai elnök által a negyvenes években útjára indított, és a második világháború után az egész fejlett világon elterjedt folyó finanszírozású nyugdíjrendszer 1958-ban kapta meg Paul Samuelson (neves amerikai közgazdász) elméleti jóváhagyó „pecsétjét”, aki kifejtette, hogy az (a termelékenység növekedését figyelmen kívül hagyva) pont a népesség növekedési rátájának megfelelő „biológiai kamatot” hozza a résztvevőknek. Ez a biológiai kamat - akkor úgy tűnt - mindig pozitív lesz, hiszen a népesség állandóan növekszik. Egy emberöltővel később kiderült, hogy ez egyáltalán nem így van, a születésszám csökkenése átlépte a népesség (vagyis a férfiaknál valamivel kisebb születésszámú nők) újratermeléséhez szükséges bűvös 2,1 gyermek/nő (vagyis praktikusan az 1 lánycsecsemő/nő) határt, és azóta is folyamatosan csökken. A folyó finanszírozású nyugdíjrendszert működtető politikusoknak pedig választaniuk kell két népszerűtlen megoldás között - legalábbis, ha fenntartják ezt a rendszert - vagy elfogadják a negatív biológiai kamatot, vagyis csökkentik a nyugdíjakat, vagy emelik a járulékot, vagyis az aktívak terheit. A probléma kiindulópontja - legalábbis ahogy itt megjelenik - a gyermekszám csökkenése, így érdemes megvizsgálni, hogy erre miért került sor? Közgazdászként meggyőződésem, hogy végső soron ennek gazdasági okai vannak, mégpedig, mint alább kifejtem, manapság a gyermekneveléshez a két legfontosabb dolog hiányzik: az idő és a pénz. Kezdjük a másodikkal! Már a gyermekszám csökkenés első jeleinél magyarázatként megjelent az az elképzelés, hogy ennek egyik fontos oka maga a folyó finanszírozású nyugdíjrendszer, amely mintegy ráépült arra a feltételezésre, hogy gyermek mindig lesz bőségesen. Az úgynevezett „social security hypothesis” szerint ha az állam központilag gondoskodik egy veszély elleni védelemről, akkor gyengül az az elleni egyéni védekezés. Lefordítva ezt az általános megállapítást a konkrét esetre: ha az állam gondoskodik a nyugdíjról, akkor nem kell az egyénnek arról hagyományos módon, vagyis a gyermekneveléssel gondoskodnia, bízva abban, hogy idős korában majd a gyermekei eltartják. A probléma ezzel a gondolatmenettel az, hogy maga az állam is úgy szándékozott gondoskodni az idősekről, bevezetve az állami nyugdíjrendszert, hogy majd azok elég gyermeket nevelnek. Sokkal inkább arról van szó, hogy az állam a nyugdíjrendszer bevezetésével az ösztönzőket vette ki a gyermeknevelés mögül. Még általánosabban: nem gondoskodott arról, hogy a gyermeknevelés finanszírozásának régi módszerét új váltsa fel, vagyis a gyermeknevelést egyértelműen rossz üzletté tette, pont akkor, amikor annak költségei radikálisan megemelkedtek. A gyermeknevelés finanszírozásának régi módszere az volt, hogy az - anélkül, hogy ezt így különösebben megfogalmazták volna - egyfajta befektetésnek számított, aminek a költsége a gyermek szülőknek végzett munkája révén térült meg. A családi gazdaságban már gyermekként is értékes munkát tudtak végezni, így a megtérülés hamar elkezdődött, ami akkor fejeződött be, amikor a szülők idősekké váltak, s már kevesebbet tudtak dolgozni, mint amennyi a létfenntartásukhoz szükséges volt. A kiesést az időközben felnőtté vált gyermek munkája pótolta. Ez az évezredeken át működő modell az iparosítással, a többgenerációs család, a családi gazdaság szétbomlásával egyre kevésbé volt folytatható. Ráadásul a 20. század folyamán az oktatásban eltöltött idő is elkezdett folyamatosan nőni (máig nő), ami a gyermeknevelés korábbi gazdaságosságát két helyen is kikezdte: egyrészt egyre később (végül már egyáltalán nem) lehetett a szülők érdekében munkára fogni a gyermeket, hiszen iskolában volt/van, illetve tanul, másrészt egyre jobban meghosszabbodott az az idő, amikor a gyermek a szülő anyagi segítségére szorul, vagyis a gyermeknevelés egyre drágább lett, miközben egyre kevesebb anyagi hasznot hozott. Az állami nyugdíjrendszer a végső szöget azzal ütötte be a korábbi rendszer koporsójába, hogy nem azt deklarálta, hogy továbbra is a gyermekek tartják el idős szüleiket (ami tulajdonképpen továbbra is a tényleges helyzet volt), hanem, hogy az állam. Pedig az állam csak annyit tett, hogy közvetítőként elvágta a gyermekek és szüleik közti közvetlen transzfernek azt az ágát, ahol a gyermekek régen visszafizették felnevelésük költségét, finanszírozva szüleik időskori megélhetését. Innentől az a modell lett érvényes, hogy ugyan közösségi szinten továbbra is a következő nemzedék tartotta el az időssé vált nemzedéket, de függetlenül attól, hogy valaki hozzájárult-e ennek a nemzedéknek a létrejöttéhez. És mivel ez egyre drágább lett, és semmivel nem járt jobban az, aki hozzájárult ehhez (valójában rosszabbul is járt), mint aki nem, ezért erős gazdasági ösztönzést is adott arra, hogy ne neveljünk gyermeket. Mondhatni a gyermeknevelésre fordított korábbi tőkét másfele, mégpedig alapvetően az aktuális fogyasztásba csatornázta a rendszer. Nagyjából a második világháború után (tehát az állami nyugdíjrendszerek elterjedésével párhuzamosan) még egy fontos dolog történt, ami tovább nehezítette a gyermeknevelést, mégpedig az, hogy az erre szolgáló családi időt a gazdaság bekebelezte. A gyermekneveléshez ugyanis - jelentős anyagi ráfordítások mellett, amit az állam egyébként, az általános, ingyenes közoktatás révén legalább részben átvállalt (vagyis a gyermeket nem nevelő adófizetőkre is hárított) - elsősorban idő kell, annak ellenére, hogy egy bizonyos kortól a gyermekek sok időt töltenek már az óvodában és az iskolában. Ez a családi idő jelentősen lecsökkent azzal, hogy fokozatosan a nők is munkába álltak. Így - annak ellenére, hogy azóta az egyéni munkaidő némileg csökkent a szombat szabadnappá minősítésével és az éves szabadság megemelésével - a családi munkában, vagyis a munkahelyen töltött idő jelentősen megnövekedett, szinte lehetetlenné téve azt, hogy otthon az ember gyermeket neveljen. Ehhez az egész családnak nagyon jelentős anyagi áldozatot kell hozni azzal, hogy az egyik fél hosszú időre kiesik a fizetett munkából, illetve ugyanennek a félnek (rendszerint az anyának) még nagy karrieráldozatot is kell hoznia. Cserébe anyagi kompenzációt nem kapnak, csak részlegeset, csak egyfajta „jó érzést”, amiről egyre többen gondolják, hogy ahhoz egyszerűbben, készen kapott szórakozáscsomagok vásárlása vagy kisállatok tartása révén is hozzá lehet jutni. Vagyis a megnövekedett családi munkaidő miatti megnövekedett többletjövedelmet is a fogyasztásba csatornázzák, keresletet teremtve az ezen idő alatt megtermelt javaknak. A fentiek alapján, összességében - közgazdasági szemmel - legalább két dolog kellene ahhoz, hogy megszűnjön a termékenységi ráta csökkenése: egyrészt a gyermeknevelés fenntartható finanszírozási rendszerének a kialakítása, vagyis annak újbóli biztosítása, hogy a gyermeknevelés nyereséges „üzlet” legyen, ahogy az volt a történelem során szinte mindig, másrészt, hogy ehhez a szülőknek elegendő idő álljon a rendelkezésére. Az elegendő időhöz pedig az szükséges, hogy csökkenjen a családi munkaidő. Mivel az ma már tömegesen nem járható út, hogy a nők újra maradjanak otthon, ezért ez csak a munkaidő csökkentésével lehetséges. Célszerű lenne ezért meghirdetni egy fokozatos munkaidő csökkentést, hiszen egyre nehezebben talál az ipar piacot a feleslegesen magas munkaidő alatt előállított termékeknek. Ezek helyett lehetővé kellene tenni egy egyre inkább hiányzó „termék”, a gyermek „előállítását” azzal, hogy megfelelő időt biztosítunk ehhez. Manapság egyébként is egyre népszerűbb a munkaidő csökkentésének a követelése. Ugyanakkor nem mindegy, hogy az milyen szerkezetben csökken. Ha az éves szabadság nő, akkor ez az embereket a hosszú üdülésekre ösztönzi, nagy ösztönzést adva a turizmusnak. Hasonló, de lokális hatása van a négynapos munkahétnek. Ezzel a megoldással ugyan csökken a munkában töltött idő, de szinte semmit nem emelkedik az az idő, amit a gyermeknevelésre lehet fordítani, ugyanis az „folyamatos műszak”, nem lehet heti egy-két napba sűríteni. Ahhoz, hogy a munkában töltött időcsökkenés gyermeknevelésre legyen fordítható, a napi munkaidőt kell csökkenteni, legalább 6 órára, a heti 5 nap változatlanul hagyásával. Ha itt még némileg eltoljuk egymáshoz képest a szülők munkaidejének a kezdetét és a végét, akkor már elegendő családi idő szabadulhat fel újra a gyermeknevelésre. Sokat segíthet ezen kívül persze az otthoni munkavégzés elterjedése, és az együtt élő nemzedékek számának bővítése - vagyis az, hogy újra megtalálják a módját annak, hogy egy család minden nemzedéke - gyermekek, szülők, nagyszülők - valahogy egymás közelében éljenek, ahogyan az az utóbbi nagyjából száz évet leszámítva mindig is szokás volt.

[@figyel]

'65-ös vagyok. Akkor sem mindenki kapott lakást, sőt... A korosztályomból kevesen fogjuk (?) megélni, azt, hogy mint a szüleink korosztálya, húsz évet nyugdíjban töltsünk. Sajnos még ma is sok munkát az én generációmnak kell elvégezni, mert a fiatalokkal elhitették, hogy mindenhez főiskola kell és a munkát majd a robotok csinálják. Nem kapni szakembert semmilyen munkára szinte. Még úgy sem, ha meg tudod normálisan fizetni. Persze mi még sokan szinte mindent meg tudunk saját kézzel is csinálni.

[@GergelyPal.]

Mert olyan hogy jó fizetés és napi 8 óra....na olyan nincs. Ezért nem végeznek el már sok munkát, mert rájöttek az emberek hogy nem éri meg....nem élsz akkor se ha nincs pénzed és akkor se ha a munkahelyen töltöd.

[@higgs5877]

Nálad idősebb generáció is még dolgozik, most cseréltünk ablakokat és aki cserélte őket 65 éves fószer, meg 1 db 40 valahány éves melós mellette. Fiatal sehol, vagy már külföldön.

[@miklospanczel3584]

Gergő Tóth Qrvaszrdma.

[@gaborl6837]

sok az öreg, kevés a fiatal, erre vezethető vissza minden probléma. a nyugdíjrendszer fenntarthatatlan, mert kizsákmányolja a fiatalokat, azok nem jutnak elegendő jövedelemhez, ezért nem vállalnak gyereket, gyorsul az elöregedés, a társadalom tönkremegy.

[@miklospanczel3584]

Gábor L Neked hány gyermeked van?

[@laszlo9715]

Eddig tetszett a partizán, de itt az ideje le iratkozni 😊

[@attilamolnar1074]

Ezzel a videóval most tényleg mellélőttek, de nagyon.

[@atekbm2]

#1 Nagyon hallatszik, hogy ezek nem Jakab szavai... :D #2 Igaz amit mond, de ez megint csak 1 szemszögből ábrázolja a problémát. Soha egyetlen korábbi generációnak nem volt ilyen könnyű/sok lehetősége tanulni. Nagyhalom INGYENES netes portálról lehet tanulni a programozástól a burkolásig mindent... 3D tervezés?! Sima. Magas szintű matek? -Indiaiak kisebb serege próbál megtanítani... Fotózás? Csak a gépet vedd meg... Igen, fel lehet róni a 'modern' oktatáspolitikának, hogy nem tart lépést az igényekkel. De aki nagyon akar, az átképzi magát, ha kell újra, és újra.

[@patriciaszabo8015]

Na ja csak kellenek, azok az alapok meg az a fránya gép (Cerelon-on egy élmény és ez van legjobban elterjedve, mert olcsó a szülő zsebének, azokban a rétegekben egyetem előtt), amit normál gimiben összeszed a diák jó eséllyel talán. Például angol nyelvtudás meg önállóan szervezet autonómtanulás és érdeklődés, ami nem a témazáró előtt beránt 20 oldalt jelent egy kis részletről a teljes kép helyet ömlesztve. Nem kis munka szembe a tz berántással, de kifizetőt. Igen egy reális út egyben. Én gépen tolom a digital painting-et és most a tehetségtelenebb Kisképzősöket meg azokat, akik gyengébb művész szakgimiből jönnek rektelem a portfóliómmal, akik hozzák az aranyos papír alapú mappákat meg az ilyen magántanárnál voltam emberek. Szembe én informatikus szakgimisként és úgyhogy én voltam, aki matekból és a C# cuccokat tanult magától a netről, mert a tanárok használhatatlanok. Van itt baj bőven. Oh boy.

[@fannibolla6598]

Azt ne felejtsük el közben hogy mára a legtöbb egyetemi és OKJ-s képzès pénzbe kerül. Komoly összegekbe. Az àllamilag támogatott helyek folyamatosan csökkennek. A fizetős oktatást hitel nélkül kevesen engedhetik meg maguknak. Egy mezei okj is 500-1milla között van. - nem mondom hogy nem lehetséges amit írtál, de nagyon nem könnyű ez és kreativitást, rugalmasságot, életrevalóságot igènyel.

[@milantoth2045]

Remek anyag, gratula!

[@istvannefenyvesi4429]

Fiatal ember pedig milyen szépek a kilátások!!!!!!! Szerencsés esetben keresnek 300000-ft-ot ebből alig kell albérletre,rezsire minimum 150-ezer forintot!!!!Ha enni is akar esetleg szórakozni akkor mennyit tud félre tenni????? Szerintem semmit akinek a szülei nem tudnak segíteni még 20-év múlva is albérletben lakik!!!!!

[@janosgolubov84]

Ez egy jó téma volt. (Megnézem majd a folytatását.) Engem pontosan érint, és ami negatív elhangzott az Y generációra vonatkozólag, azt mindegyiket besz.ptam.

[@kerek968]

...de az, hogy Lőrinc ad életvezeté tanácsot, az mindent visz.

[@JohnJackson-xd4nc]

Hát ezen én is beszartam xDDDDDDDDDDDDDDDDDDD

[@stamas]

Szerintem ki lehetne jobban fejteni a munkaerőkölcsönzés témát. Óriási biznisz!

[@Juniperus_Godegara]

Mindig az a vége, hogy ha egy társadalom nem küzd ellene, akkor kontrollálatlan (monopol) kapitalizmus a társadalom széteséséhez vezet.

[@tamassimonyi1199]

pl hol?

[@adelurban3630]

Minden idiótának, aki azzal dobálózik az Y generáció felé, hogy Pán Péter effektusban szenved és Mamahotelezik, azt tudom mondani, hogy nézze csak meg ezt a videót, tágítsa a beszűkült gondolkodását. Akit apuci juttatott a lakásához, jusson eszébe, hogy nem a csodás tehetségének köszönheti az "önállóságot"(?), hanem annak, hogy az ő szülei eleve tovább és többel tudták őt támogatni. Ugyanezt üzenem a 40-60 éveseknek is, akik ezekkel a tudományosnak szánt kifejezésekkel nyomasztják a fiatalságot, hogy vegyék ki az albérleteiket őket gazdagítva. Ha a fiatalok normális fizetést kapnának és normális ingatlanárak lennének, egy csomóan már nem otthon laknának. Sőt, ha elég lenne egy állás is a megélhetéshez és spóroláshoz, akkor nem reggel 8-tól este 8-ig dolgoznának 1 fő és 3 mellékállásban, kinyírva a magánéletüket, hanem lenne idejük párt keresni, találni, családot alapítani. EZ lenne a valódi családtámogatás. Mi vagyunk a becsapott generáció, akiknek azt mondták, hogy tanuljunk jól, menjünk egyetemre, mert akkor jó állásunk és messze jobb fizetésünk lesz. Természetesen nem jött be.

[@attilanemeth8955]

Durva videó és reális. X vagyok, és minden generációnak meg van a maga sajátos helyzete, problémája, az X-é pl. hogy könnyen kiszorulnak a munkaerőpiacról, pont az Y-onok beesése és cégek általi kizsákmányolása miatt. De úgy tűnik, az életkezdés ma sokkal nehezebb, mint 20-30 éve.

[@gaborl6837]

Nyugdíjat, vagy unokát? Miért gondolhatjuk azt, hogy Ben Bernanke napjaink rohamosan terjedő észak-amerikai kommunizmusának a szülőatyja? Amikor a vezetésével a világ nagyobb jegybankjai szétterítették a pénzügyi rendszert friss Excel-pénzzel, akkor a nyugdíjas és nyugdíjközeli generációk megtakarításait és ingatlanvagyonát megmentették, majd extrém módon felértékelték. Mellékhatásként pedig hajléktalanná váltak fiatalok százmilliói. Extrém generációs feszültségek jöhetnek emiatt az előttünk álló évtizedben. Ben Bernanke nem szerette volna 2008-ban ugyanazokat a hibákat megismételni, amelyeket a monetáris döntéshozók 1928-ban és 1929-ben elkövettek. Sok szakértő szerint az 1929-1933-as Nagy Gazdasági Világválság lehetett volna pusztán egy normál recesszió, ám a Federal Reserve a pénzkínálat csökkentésével és a kamatok 1928-as emelésével komoly deflációt és depressziót idézett elő. Bernanke és társai a fejlett világ jegybankjainak az élén ehelyett inkább a „cash for trash” sémát alkalmazták 2008-tól kezdve, és a jegybankok által a pénzügyi rendszerbe injekciózott mérhetetlen mennyiségű pénz megtette a maga hatását. Immár tizenegy évvel a globális bankrendszert és a tőkepiacot a még mélyebb összeomlástól megmentő unortodox jegybanki művelet után érdemes megvizsgálnunk az egész globális mennyiségi lazítási program több mellékhatását is. AHOGY RÉGEBBEN A KIRÁLYOK KÜLÖNFÉLE GAZDASÁGI VÁLSÁGOK ESETÉN A PÉNZRONTÁS CSELEKEDETÉHEZ FOLYAMODTAK, ÚGY LETT NAPJAINK PÉNZRONTÁSA A JEGYBANKI MENNYISÉGI LAZÍTÁS. Excel-pénznek nevezem modern világunk fizetőeszközét, melyben a gazdasági szereplők mindegyike abban bízik, hogy a saját Excel-táblázatába beírt számokkal jelölt pénz még a rendelkezésére áll. A 2008-as évben az amerikai jelzálogpiaci folyamatok nagyon gyors Excel-pénz válsághoz vezettek, hiszen köszönhetően a lakáspiaci hitelek rossz minőségének, a táblázatokba írt számok mögött már nem állt tartalom. A folyamat különböző áttéteken keresztül aztán néhány hónap alatt megfertőzte az egész globális pénzügyi rendszert. A Lehman Brothers csődjénél robbant a bomba. Régen ilyenkor a királyok növelték az aranypénz ezüsttartalmát, vagy az ezüstpénz réztartalmát és a rosszabb minőségű pénzzel próbálták meg eljátszani azt, hogy az olyan, mint a régi. Napjaink Excel-pénz világában A FED, A JAPÁN JEGYBANK ÉS AZ EURÓPAI KÖZPONTI BANK TÍZ ÉV ALATT HOZZÁÍRT EGYÜTTESEN 10 EZER MILLIÁRD DOLLÁRT A SAJÁT HATALMAS EXCEL-TÁBLÁZATÁNAK SORAIHOZ, ÉS AZÓTA A VILÁG ÚGY TESZ, MINTHA MÉG UGYANAZ LENNE A DOLLÁR, AZ EURÓ VAGY A JAPÁN JEN, MINT AMI 2008 ELŐTT VOLT. Nem ugyanaz: felhígult a pénz. Sikerült ezzel az új pénzzel lecserélni a bankok rossz hiteleit friss jó pénzre, és a pénzügyi rendszer megmenekült. A megnövekedett pénzmennyiségnek és a jegybankok által nullára vagy annál is kevesebbre lenyomott hozamszinteknek köszönhetően őrületes eszközárinfláció vette kezdetét. Évtizedes kötvénypiaci és részvénypiaci szárnyalás és felrobbanó ingatlanpiaci árak lettek a mellékkövetkezményei a jegybankok extrém laza monetáris politikájának. Kevésszer esik szó róla, de KÖSZÖNHETŐEN ENNEK A JEGYBANKI POLITIKÁNAK MINDEN IDŐK EGYIK LEGKOMOLYABB VAGYONI ÁTCSOPORTOSÍTÁSA TÖRTÉNT MEG AZ IDŐSEBB GENERÁCIÓK JAVÁRA ÉS A FIATALABB GENERÁCIÓK KÁRÁRA. A jegybanki pénzpumpa segítségével megmenekült a globális bankrendszer és tőkepiac az összeomlástól. Megmenekültek a nyugdíjmegtakarítások világszerte. MIVEL A FEJLETT VILÁGBAN AZ IDŐSEBB GENERÁCIÓK BEFEKTETÉSI ESZKÖZÖKBEN GAZDAGOK, EZÉRT ŐK AZ ELMÚLT ÉVTIZEDBEN ÓRIÁSIT KERESTEK A VÁLSÁGKEZELÉSEN. Drasztikusan nőtt ingatlanvagyonuk értéke, pénzügyi megtakarításaikon pedig szintén nem volt nehéz nem óriásit keresni. Mindeközben a fiatalabb és a befektetési eszközökben koruknál fogva szegény generációk életkezdési körülményei drámaian leromlottak a tíz évvel ezelőtti helyzethez képest. Ez a generáció még jellemzően a munkajövedelméből él, amely jövedelemnek a növekedése messze nem követte az eszközárak növekedési ütemét. Ezen generáció életkezdésének egyik legfontosabb része természetesen az ingatlanhoz való hozzájutás, amire a fejlett világ nagyvárosi régióiban szívszorító mértékben csökkent le a mai huszonévesek esélye. A 2009 és 2018 közötti Egyesült Államokban az átlagbér 22 százalékkal nőtt, míg Bostonban 34 százalékkal, Houstonban 55 százalékkal, Los Angelesben 67 százalékkal és San Franciscóban 96 százalékkal nőttek a lakhatási költségek. A helyzet teljesen hasonló Európa-szerte, és a nagyobb ázsiai városokban is. AZ ÉVTIZEDNYI HOSSZÚSÁGÚ EXTRÉM LAZA MONETÁRIS POLITIKA KÖVETKEZMÉNYEKÉNT ÍGY SZÁZMILLIÓS FIATAL TÖMEG ÉRZI A FEJLETT VILÁGBAN TELJESEN KILÁTÁSTALANNAK NAPJAINKBAN A SAJÁT LAKÁSHOZ VALÓ HOZZÁJUTÁST. A saját lakás híján pedig természetesen a gyermekvállalás modern alapfeltételei sem adottak. Nem tették fel ugyan a kérdést a vezető jegybankárok a világ megtakarításainak döntő többségét birtokló idősebb generációknak 2008-ban, ám valahogy így hangozhatott volna: NYUGDÍJBIZTONSÁGOT VAGY UNOKÁKAT SZERETNÉNEK? Bernanke és társai nagyon masszívan a nyugdíjbiztonságra szavaztak és ebben a túl sokáig fenntartott nullkamatokkal véleményem szerint óriási túlzásokba estek. Napjainkra olyanná vált a fejlett világban ez a jövedelemátcsoportosítás, mintha az öregeknek osztogatnának Viagrát és a fiatalokat sterilizálnák. Véleményem szerint pontosan emiatt a jegybanki lazaság következményeként kialakuló és rendkívül túlzó generációk közötti jövedelem átcsoportosításnak köszönhetően sok helyen fog létrejönni a fejlett világban pattanásig feszült helyzet a szegényebb fiatalok és a gazdagabb idősebbek között. A vezető jegybankok 2008 és 2019 közötti monetáris politikája rohamos ütemben ágyaz meg az észak-amerikai és nyugat-európai kommunista eszméknek. A 2020-as években könnyen alakulhat ki egyfajta „világháború” a 70 feletti és 30 alatti korosztályok között.

[@silviadarling3622]

Nem nehezebb. Csak nem tudod, mert nem 50 éves vagy, hanem 20-25.

[@attilanemeth8955]

@@silviadarling3622 mármint én nem tudom? Darling, 70-ben születtem :D Ezért elmondom, amikor én 18 voltam a kezdőfizetésem elsőre (4.300 FT) annyi volt mai vásárlóértéken, mind ma kb 50.000 Ft. Bigmac index szerint. Aztán lenyomtam egy főiskolát, és a lóvé gyorsan felment mai 300 ezerre, amiről tudom, ma se elég semmire...

[@attilanemeth8955]

@@silviadarling3622 de köszönöm, ha azt hiszed, hogy 20-25 vagyok, ez jól esett, mivel 1970-ben születtem. Sokpuszi!

[@peterlaszlo3553]

kérlek a megoldásokról beszéljetek

[@gaborl6837]

A Roosevelt amerikai elnök által a negyvenes években útjára indított, és a második világháború után az egész fejlett világon elterjedt folyó finanszírozású nyugdíjrendszer 1958-ban kapta meg Paul Samuelson (neves amerikai közgazdász) elméleti jóváhagyó „pecsétjét”, aki kifejtette, hogy az (a termelékenység növekedését figyelmen kívül hagyva) pont a népesség növekedési rátájának megfelelő „biológiai kamatot” hozza a résztvevőknek. Ez a biológiai kamat - akkor úgy tűnt - mindig pozitív lesz, hiszen a népesség állandóan növekszik. Egy emberöltővel később kiderült, hogy ez egyáltalán nem így van, a születésszám csökkenése átlépte a népesség (vagyis a férfiaknál valamivel kisebb születésszámú nők) újratermeléséhez szükséges bűvös 2,1 gyermek/nő (vagyis praktikusan az 1 lánycsecsemő/nő) határt, és azóta is folyamatosan csökken. A folyó finanszírozású nyugdíjrendszert működtető politikusoknak pedig választaniuk kell két népszerűtlen megoldás között - legalábbis, ha fenntartják ezt a rendszert - vagy elfogadják a negatív biológiai kamatot, vagyis csökkentik a nyugdíjakat, vagy emelik a járulékot, vagyis az aktívak terheit. A probléma kiindulópontja - legalábbis ahogy itt megjelenik - a gyermekszám csökkenése, így érdemes megvizsgálni, hogy erre miért került sor? Közgazdászként meggyőződésem, hogy végső soron ennek gazdasági okai vannak, mégpedig, mint alább kifejtem, manapság a gyermekneveléshez a két legfontosabb dolog hiányzik: az idő és a pénz. Kezdjük a másodikkal! Már a gyermekszám csökkenés első jeleinél magyarázatként megjelent az az elképzelés, hogy ennek egyik fontos oka maga a folyó finanszírozású nyugdíjrendszer, amely mintegy ráépült arra a feltételezésre, hogy gyermek mindig lesz bőségesen. Az úgynevezett „social security hypothesis” szerint ha az állam központilag gondoskodik egy veszély elleni védelemről, akkor gyengül az az elleni egyéni védekezés. Lefordítva ezt az általános megállapítást a konkrét esetre: ha az állam gondoskodik a nyugdíjról, akkor nem kell az egyénnek arról hagyományos módon, vagyis a gyermekneveléssel gondoskodnia, bízva abban, hogy idős korában majd a gyermekei eltartják. A probléma ezzel a gondolatmenettel az, hogy maga az állam is úgy szándékozott gondoskodni az idősekről, bevezetve az állami nyugdíjrendszert, hogy majd azok elég gyermeket nevelnek. Sokkal inkább arról van szó, hogy az állam a nyugdíjrendszer bevezetésével az ösztönzőket vette ki a gyermeknevelés mögül. Még általánosabban: nem gondoskodott arról, hogy a gyermeknevelés finanszírozásának régi módszerét új váltsa fel, vagyis a gyermeknevelést egyértelműen rossz üzletté tette, pont akkor, amikor annak költségei radikálisan megemelkedtek. A gyermeknevelés finanszírozásának régi módszere az volt, hogy az - anélkül, hogy ezt így különösebben megfogalmazták volna - egyfajta befektetésnek számított, aminek a költsége a gyermek szülőknek végzett munkája révén térült meg. A családi gazdaságban már gyermekként is értékes munkát tudtak végezni, így a megtérülés hamar elkezdődött, ami akkor fejeződött be, amikor a szülők idősekké váltak, s már kevesebbet tudtak dolgozni, mint amennyi a létfenntartásukhoz szükséges volt. A kiesést az időközben felnőtté vált gyermek munkája pótolta. Ez az évezredeken át működő modell az iparosítással, a többgenerációs család, a családi gazdaság szétbomlásával egyre kevésbé volt folytatható. Ráadásul a 20. század folyamán az oktatásban eltöltött idő is elkezdett folyamatosan nőni (máig nő), ami a gyermeknevelés korábbi gazdaságosságát két helyen is kikezdte: egyrészt egyre később (végül már egyáltalán nem) lehetett a szülők érdekében munkára fogni a gyermeket, hiszen iskolában volt/van, illetve tanul, másrészt egyre jobban meghosszabbodott az az idő, amikor a gyermek a szülő anyagi segítségére szorul, vagyis a gyermeknevelés egyre drágább lett, miközben egyre kevesebb anyagi hasznot hozott. Az állami nyugdíjrendszer a végső szöget azzal ütötte be a korábbi rendszer koporsójába, hogy nem azt deklarálta, hogy továbbra is a gyermekek tartják el idős szüleiket (ami tulajdonképpen továbbra is a tényleges helyzet volt), hanem, hogy az állam. Pedig az állam csak annyit tett, hogy közvetítőként elvágta a gyermekek és szüleik közti közvetlen transzfernek azt az ágát, ahol a gyermekek régen visszafizették felnevelésük költségét, finanszírozva szüleik időskori megélhetését. Innentől az a modell lett érvényes, hogy ugyan közösségi szinten továbbra is a következő nemzedék tartotta el az időssé vált nemzedéket, de függetlenül attól, hogy valaki hozzájárult-e ennek a nemzedéknek a létrejöttéhez. És mivel ez egyre drágább lett, és semmivel nem járt jobban az, aki hozzájárult ehhez (valójában rosszabbul is járt), mint aki nem, ezért erős gazdasági ösztönzést is adott arra, hogy ne neveljünk gyermeket. Mondhatni a gyermeknevelésre fordított korábbi tőkét másfele, mégpedig alapvetően az aktuális fogyasztásba csatornázta a rendszer. Nagyjából a második világháború után (tehát az állami nyugdíjrendszerek elterjedésével párhuzamosan) még egy fontos dolog történt, ami tovább nehezítette a gyermeknevelést, mégpedig az, hogy az erre szolgáló családi időt a gazdaság bekebelezte. A gyermekneveléshez ugyanis - jelentős anyagi ráfordítások mellett, amit az állam egyébként, az általános, ingyenes közoktatás révén legalább részben átvállalt (vagyis a gyermeket nem nevelő adófizetőkre is hárított) - elsősorban idő kell, annak ellenére, hogy egy bizonyos kortól a gyermekek sok időt töltenek már az óvodában és az iskolában. Ez a családi idő jelentősen lecsökkent azzal, hogy fokozatosan a nők is munkába álltak. Így - annak ellenére, hogy azóta az egyéni munkaidő némileg csökkent a szombat szabadnappá minősítésével és az éves szabadság megemelésével - a családi munkában, vagyis a munkahelyen töltött idő jelentősen megnövekedett, szinte lehetetlenné téve azt, hogy otthon az ember gyermeket neveljen. Ehhez az egész családnak nagyon jelentős anyagi áldozatot kell hozni azzal, hogy az egyik fél hosszú időre kiesik a fizetett munkából, illetve ugyanennek a félnek (rendszerint az anyának) még nagy karrieráldozatot is kell hoznia. Cserébe anyagi kompenzációt nem kapnak, csak részlegeset, csak egyfajta „jó érzést”, amiről egyre többen gondolják, hogy ahhoz egyszerűbben, készen kapott szórakozáscsomagok vásárlása vagy kisállatok tartása révén is hozzá lehet jutni. Vagyis a megnövekedett családi munkaidő miatti megnövekedett többletjövedelmet is a fogyasztásba csatornázzák, keresletet teremtve az ezen idő alatt megtermelt javaknak. A fentiek alapján, összességében - közgazdasági szemmel - legalább két dolog kellene ahhoz, hogy megszűnjön a termékenységi ráta csökkenése: egyrészt a gyermeknevelés fenntartható finanszírozási rendszerének a kialakítása, vagyis annak újbóli biztosítása, hogy a gyermeknevelés nyereséges „üzlet” legyen, ahogy az volt a történelem során szinte mindig, másrészt, hogy ehhez a szülőknek elegendő idő álljon a rendelkezésére. Az elegendő időhöz pedig az szükséges, hogy csökkenjen a családi munkaidő. Mivel az ma már tömegesen nem járható út, hogy a nők újra maradjanak otthon, ezért ez csak a munkaidő csökkentésével lehetséges. Célszerű lenne ezért meghirdetni egy fokozatos munkaidő csökkentést, hiszen egyre nehezebben talál az ipar piacot a feleslegesen magas munkaidő alatt előállított termékeknek. Ezek helyett lehetővé kellene tenni egy egyre inkább hiányzó „termék”, a gyermek „előállítását” azzal, hogy megfelelő időt biztosítunk ehhez. Manapság egyébként is egyre népszerűbb a munkaidő csökkentésének a követelése. Ugyanakkor nem mindegy, hogy az milyen szerkezetben csökken. Ha az éves szabadság nő, akkor ez az embereket a hosszú üdülésekre ösztönzi, nagy ösztönzést adva a turizmusnak. Hasonló, de lokális hatása van a négynapos munkahétnek. Ezzel a megoldással ugyan csökken a munkában töltött idő, de szinte semmit nem emelkedik az az idő, amit a gyermeknevelésre lehet fordítani, ugyanis az „folyamatos műszak”, nem lehet heti egy-két napba sűríteni. Ahhoz, hogy a munkában töltött időcsökkenés gyermeknevelésre legyen fordítható, a napi munkaidőt kell csökkenteni, legalább 6 órára, a heti 5 nap változatlanul hagyásával. Ha itt még némileg eltoljuk egymáshoz képest a szülők munkaidejének a kezdetét és a végét, akkor már elegendő családi idő szabadulhat fel újra a gyermeknevelésre. Sokat segíthet ezen kívül persze az otthoni munkavégzés elterjedése, és az együtt élő nemzedékek számának bővítése - vagyis az, hogy újra megtalálják a módját annak, hogy egy család minden nemzedéke - gyermekek, szülők, nagyszülők - valahogy egymás közelében éljenek, ahogyan az az utóbbi nagyjából száz évet leszámítva mindig is szokás volt.

[@janossebok8053]

Nem kell iphone 12pro-t, meg Audi a6-ot venni... főleg hitelre nem. Tisztelet a kivételnek, de a többség ezt teszi sajnos, utána meg sír a szájuk.

[@AK-tr5mg]

26:40 Vágási Feri sigma grindset 💪

[@Leptoszom]

Epik

[@csillapanyik6727]

A mészáros alapitvány a legjobb. Azt mondja a fiataloknak hogy dolgozzatok dolgozzatok! Hát persze valamibõl ki kell tömje a zsebét.

[@Yorgos2007]

munka munka munka :) Óriási!

[@bendeguzodor2107]

Loloke miért hangoztatja folyton hogy ő sokat dolgozik?🤔 Van erre egy mondás nem?vagy több is talán

[@aginanasi]

Itt az ideje magyarosítani a “doomer” kifejezést - dúmer . Jó ez a müsorvezetö , sok sikert! :)

[@z.gergoa.216]

00:50 Nagyszülőktől hallottam, hogy később svájci rokonok panaszkodtak, hogy alig lehet vajat kapni...

[@instantdie6021]

Segít bármit is hogy készült erről a helyzetről videó?

[@tamas8890]

7 generáció az egzisztenciális váltáshoz? Vagy legyél politkus, esetleg annak gyermeke/rokona és máris pár év elegendő🤑👌🏻

[@katalinviragh5606]

Könnyü Önnek nyomatni a sok álinformációt az előző generációk életéről, rózsaszínre festeni azt, 30 évesen, úgy hogy nem élte meg azokat. Nem értem, miért külföldi bejátszásokkal illusztrál, ha a magyar társadalmi folyamatokat akarja bemutatni. Ráadásul meghatározza az előadása okoskodásnak tűnő jellegét, hogy senki nem tud ellentmondani ennek a szóáradatnak. Egészséges fiatal alkalmazkodó képessége is egészséges. Szívesen leülnék Önnel beszélgetni szemtől-~szemben. 1955-ben születtem. Mit gondol, nekünk könnyebb volt? Nekünk nem kellett albérletben laknunk? Tudtak segíteni a szüleink lakáshoz jutni? ( legtöbben a szüleiknél lakva vállalták első gyerekeiket is) Nekünk nem voltak hiteleink? Miért gondolja, hogy a fiataloknak a fenekük alá kellene tenni mindent, megfosztani őket a céljaiktól. Megkérdezte Ön az ausztriai vagy német ismerőseit, hány éves korukban jutottak saját lakással? Van fogalma hány család nevelt 1945 után 2 vagy 3 gyereket szoba-konyhás lakásba? Amit Ön elvárásként állít elénk, annak köze sincs a való világhoz. Addig kellene nyújtózkodniuk a fiataloknak, amíg a takaró ér. Azért nehéz úgy félretenni, ha 14 évesen rászokunk a drága cigire és koktélokra, ha nem főzünk, hanem a drága gyorsétermekben étkezünk, 10 pár cipőt cserélünk évente, csak márkás cuccokat viselünk, mert NEKEM JÁR. Maga Kedvesem, mintha visszasírná a kommunizmust, amit nem is ismert.

[@bacsijancsi]

Sokszor szidom magam hogy nagy házat építettem az évezredforduló körül, nagy a rezsi meg nincs is annyi szigetelés rajta mint a maiakon (nem volt még annyira divat akkor) viszont potencionálisan mindkét gyerekemnek tudok lakhatást biztosítani mert ahogy nézem nekik már nem lesz lehetőségük ezt megteremteni (és ezt már akkor is éreztem)

[@gtPixelz]

"egy alacsony fizetésnek elviheti a harmadát, AKÁR A NEGYEDÉT" ezen jót kuncogtam

[@tiborolah1070]

bár akár a tizedét vinné el :D

[@Deotex833]

Az emberek egyre hosszabb élete is rontja a fiatalok esélyét, ezért én bevezetném az "unokás öröklés" szabályát. Azaz a nagyszülők vagyonát a nagykorú unokák öröklik. Tehát mindenki örököl, de csak a nagyszülője után. (Unoka hiányában az első leszármazó(k)) Az a válságot mélyíti, hogy idős nagyszülők után az általában szintén idős gyermekeik örökölnek, akiknek már megoldott a lakhatásuk és nem biztosított, hogy gyermekeiket segítik ingatlanhoz jutni. Ezáltal viszont fiatalabb korban lehetne örökséghez jutni ami sokaknak az egyetlen esély az emberhez méltó életkezdéshez.

[@gaborl6837]

A Roosevelt amerikai elnök által a negyvenes években útjára indított, és a második világháború után az egész fejlett világon elterjedt folyó finanszírozású nyugdíjrendszer 1958-ban kapta meg Paul Samuelson (neves amerikai közgazdász) elméleti jóváhagyó „pecsétjét”, aki kifejtette, hogy az (a termelékenység növekedését figyelmen kívül hagyva) pont a népesség növekedési rátájának megfelelő „biológiai kamatot” hozza a résztvevőknek. Ez a biológiai kamat - akkor úgy tűnt - mindig pozitív lesz, hiszen a népesség állandóan növekszik. Egy emberöltővel később kiderült, hogy ez egyáltalán nem így van, a születésszám csökkenése átlépte a népesség (vagyis a férfiaknál valamivel kisebb születésszámú nők) újratermeléséhez szükséges bűvös 2,1 gyermek/nő (vagyis praktikusan az 1 lánycsecsemő/nő) határt, és azóta is folyamatosan csökken. A folyó finanszírozású nyugdíjrendszert működtető politikusoknak pedig választaniuk kell két népszerűtlen megoldás között - legalábbis, ha fenntartják ezt a rendszert - vagy elfogadják a negatív biológiai kamatot, vagyis csökkentik a nyugdíjakat, vagy emelik a járulékot, vagyis az aktívak terheit. A probléma kiindulópontja - legalábbis ahogy itt megjelenik - a gyermekszám csökkenése, így érdemes megvizsgálni, hogy erre miért került sor? Közgazdászként meggyőződésem, hogy végső soron ennek gazdasági okai vannak, mégpedig, mint alább kifejtem, manapság a gyermekneveléshez a két legfontosabb dolog hiányzik: az idő és a pénz. Kezdjük a másodikkal! Már a gyermekszám csökkenés első jeleinél magyarázatként megjelent az az elképzelés, hogy ennek egyik fontos oka maga a folyó finanszírozású nyugdíjrendszer, amely mintegy ráépült arra a feltételezésre, hogy gyermek mindig lesz bőségesen. Az úgynevezett „social security hypothesis” szerint ha az állam központilag gondoskodik egy veszély elleni védelemről, akkor gyengül az az elleni egyéni védekezés. Lefordítva ezt az általános megállapítást a konkrét esetre: ha az állam gondoskodik a nyugdíjról, akkor nem kell az egyénnek arról hagyományos módon, vagyis a gyermekneveléssel gondoskodnia, bízva abban, hogy idős korában majd a gyermekei eltartják. A probléma ezzel a gondolatmenettel az, hogy maga az állam is úgy szándékozott gondoskodni az idősekről, bevezetve az állami nyugdíjrendszert, hogy majd azok elég gyermeket nevelnek. Sokkal inkább arról van szó, hogy az állam a nyugdíjrendszer bevezetésével az ösztönzőket vette ki a gyermeknevelés mögül. Még általánosabban: nem gondoskodott arról, hogy a gyermeknevelés finanszírozásának régi módszerét új váltsa fel, vagyis a gyermeknevelést egyértelműen rossz üzletté tette, pont akkor, amikor annak költségei radikálisan megemelkedtek. A gyermeknevelés finanszírozásának régi módszere az volt, hogy az - anélkül, hogy ezt így különösebben megfogalmazták volna - egyfajta befektetésnek számított, aminek a költsége a gyermek szülőknek végzett munkája révén térült meg. A családi gazdaságban már gyermekként is értékes munkát tudtak végezni, így a megtérülés hamar elkezdődött, ami akkor fejeződött be, amikor a szülők idősekké váltak, s már kevesebbet tudtak dolgozni, mint amennyi a létfenntartásukhoz szükséges volt. A kiesést az időközben felnőtté vált gyermek munkája pótolta. Ez az évezredeken át működő modell az iparosítással, a többgenerációs család, a családi gazdaság szétbomlásával egyre kevésbé volt folytatható. Ráadásul a 20. század folyamán az oktatásban eltöltött idő is elkezdett folyamatosan nőni (máig nő), ami a gyermeknevelés korábbi gazdaságosságát két helyen is kikezdte: egyrészt egyre később (végül már egyáltalán nem) lehetett a szülők érdekében munkára fogni a gyermeket, hiszen iskolában volt/van, illetve tanul, másrészt egyre jobban meghosszabbodott az az idő, amikor a gyermek a szülő anyagi segítségére szorul, vagyis a gyermeknevelés egyre drágább lett, miközben egyre kevesebb anyagi hasznot hozott. Az állami nyugdíjrendszer a végső szöget azzal ütötte be a korábbi rendszer koporsójába, hogy nem azt deklarálta, hogy továbbra is a gyermekek tartják el idős szüleiket (ami tulajdonképpen továbbra is a tényleges helyzet volt), hanem, hogy az állam. Pedig az állam csak annyit tett, hogy közvetítőként elvágta a gyermekek és szüleik közti közvetlen transzfernek azt az ágát, ahol a gyermekek régen visszafizették felnevelésük költségét, finanszírozva szüleik időskori megélhetését. Innentől az a modell lett érvényes, hogy ugyan közösségi szinten továbbra is a következő nemzedék tartotta el az időssé vált nemzedéket, de függetlenül attól, hogy valaki hozzájárult-e ennek a nemzedéknek a létrejöttéhez. És mivel ez egyre drágább lett, és semmivel nem járt jobban az, aki hozzájárult ehhez (valójában rosszabbul is járt), mint aki nem, ezért erős gazdasági ösztönzést is adott arra, hogy ne neveljünk gyermeket. Mondhatni a gyermeknevelésre fordított korábbi tőkét másfele, mégpedig alapvetően az aktuális fogyasztásba csatornázta a rendszer. Nagyjából a második világháború után (tehát az állami nyugdíjrendszerek elterjedésével párhuzamosan) még egy fontos dolog történt, ami tovább nehezítette a gyermeknevelést, mégpedig az, hogy az erre szolgáló családi időt a gazdaság bekebelezte. A gyermekneveléshez ugyanis - jelentős anyagi ráfordítások mellett, amit az állam egyébként, az általános, ingyenes közoktatás révén legalább részben átvállalt (vagyis a gyermeket nem nevelő adófizetőkre is hárított) - elsősorban idő kell, annak ellenére, hogy egy bizonyos kortól a gyermekek sok időt töltenek már az óvodában és az iskolában. Ez a családi idő jelentősen lecsökkent azzal, hogy fokozatosan a nők is munkába álltak. Így - annak ellenére, hogy azóta az egyéni munkaidő némileg csökkent a szombat szabadnappá minősítésével és az éves szabadság megemelésével - a családi munkában, vagyis a munkahelyen töltött idő jelentősen megnövekedett, szinte lehetetlenné téve azt, hogy otthon az ember gyermeket neveljen. Ehhez az egész családnak nagyon jelentős anyagi áldozatot kell hozni azzal, hogy az egyik fél hosszú időre kiesik a fizetett munkából, illetve ugyanennek a félnek (rendszerint az anyának) még nagy karrieráldozatot is kell hoznia. Cserébe anyagi kompenzációt nem kapnak, csak részlegeset, csak egyfajta „jó érzést”, amiről egyre többen gondolják, hogy ahhoz egyszerűbben, készen kapott szórakozáscsomagok vásárlása vagy kisállatok tartása révén is hozzá lehet jutni. Vagyis a megnövekedett családi munkaidő miatti megnövekedett többletjövedelmet is a fogyasztásba csatornázzák, keresletet teremtve az ezen idő alatt megtermelt javaknak. A fentiek alapján, összességében - közgazdasági szemmel - legalább két dolog kellene ahhoz, hogy megszűnjön a termékenységi ráta csökkenése: egyrészt a gyermeknevelés fenntartható finanszírozási rendszerének a kialakítása, vagyis annak újbóli biztosítása, hogy a gyermeknevelés nyereséges „üzlet” legyen, ahogy az volt a történelem során szinte mindig, másrészt, hogy ehhez a szülőknek elegendő idő álljon a rendelkezésére. Az elegendő időhöz pedig az szükséges, hogy csökkenjen a családi munkaidő. Mivel az ma már tömegesen nem járható út, hogy a nők újra maradjanak otthon, ezért ez csak a munkaidő csökkentésével lehetséges. Célszerű lenne ezért meghirdetni egy fokozatos munkaidő csökkentést, hiszen egyre nehezebben talál az ipar piacot a feleslegesen magas munkaidő alatt előállított termékeknek. Ezek helyett lehetővé kellene tenni egy egyre inkább hiányzó „termék”, a gyermek „előállítását” azzal, hogy megfelelő időt biztosítunk ehhez. Manapság egyébként is egyre népszerűbb a munkaidő csökkentésének a követelése. Ugyanakkor nem mindegy, hogy az milyen szerkezetben csökken. Ha az éves szabadság nő, akkor ez az embereket a hosszú üdülésekre ösztönzi, nagy ösztönzést adva a turizmusnak. Hasonló, de lokális hatása van a négynapos munkahétnek. Ezzel a megoldással ugyan csökken a munkában töltött idő, de szinte semmit nem emelkedik az az idő, amit a gyermeknevelésre lehet fordítani, ugyanis az „folyamatos műszak”, nem lehet heti egy-két napba sűríteni. Ahhoz, hogy a munkában töltött időcsökkenés gyermeknevelésre legyen fordítható, a napi munkaidőt kell csökkenteni, legalább 6 órára, a heti 5 nap változatlanul hagyásával. Ha itt még némileg eltoljuk egymáshoz képest a szülők munkaidejének a kezdetét és a végét, akkor már elegendő családi idő szabadulhat fel újra a gyermeknevelésre. Sokat segíthet ezen kívül persze az otthoni munkavégzés elterjedése, és az együtt élő nemzedékek számának bővítése - vagyis az, hogy újra megtalálják a módját annak, hogy egy család minden nemzedéke - gyermekek, szülők, nagyszülők - valahogy egymás közelében éljenek, ahogyan az az utóbbi nagyjából száz évet leszámítva mindig is szokás volt

[@trollkergetok5776]

Vidéken rég így van.

[@patriciaszabo8015]

Azt egy kisvárosi lakással és egy zsákfalui romhalmazzal, amin hitel is lehet rajta 20 évesen mégis ütne egyet négy testvérrel.

[@Deotex833]

@@trollkergetok5776 Nálunk is így lesz. A szüleim örökségét egyenesen a remélhetőleg addigra nagykorú gyerekeim fogják megszerezni.

[@deuxoriginal]

Nem volt ennek egy második része?

[@percival_hun]

Pedof pont megakartam volna nézni, erre eltűnt :(

[@kantor205]

Életemben nem gondoltam, hogy irigyelni fogom a szomszédok világát, a 90-es éveket, pedig nagyon is irigylem, lehetetlen ma ezt megteremteni, még mérnöki fizuval sem :( elképesztő

[@adamfarkas1687]

Én Al Bundy-val voltam így. Méghogy lúzer?! Egy cipőbolti eladói fizetésből saját tehermentes lakóingatlan, ráadásul egy nagy, kényelmes családi ház, fenntart egy saját kocsit, eltart két gyereket és egy háztartásbeli nőt. Csinálja ma utána valaki. :D

[@emeseh993]

Ezt jól összeraktátok Jakabka!

[@msz4598]

Nen a harmadár vagy a negyedet viszi el a lakhatás egy alacsonyabb fizetésnek, hanem a harmadától a HÁROMNEGYEDÉIG terjed..

[@moguld4419]

Én csak annyit mondok:Ne legyetek bátortalanok,bátorak legyetek!Hogy mindenki értse "társ" szó alatt a Viktorra gondolt,nem Andreára.

[@manwolf3182]

Ez a Lölö beszéd mennyire egy tartalmatlan, üres hablaty. :D A régi Hofi vicc alapján ezzel is lehetne altatni a műtőben. 2 perc, durr, jön a mélyálom, annyira semmiről nem szól. Nadehát, ez egy stróman feladata.

[@icantrideslow]

azon én is röhögtem, kín volt nézni. egy értelmes mondatot nem tud elmondani az ember és így higgyük el róla, hogy ő munkával és az eszével lett az, aki :D

[@peterorszagh6551]

igen. a mai fiatalok szívnak. bezzeg annak a generációnak milyen jó volt, amelyik bevonult, majd fogság, majd '56, majd Rákosi diktatúra, majd Kádár rendszer. vegyetek egy kecskét....

[@szabobence8764]

Én szerintem addig nem nagyon kellene síránkoznia az időseknek, amíg ők sem próbálják megérteni a fiatalokat! Mert ma ők sírnak, hogy ők kizáródnak a társadalomból az informatikai eszközök használat képeszségének nem tudása miatt! Talán ha ők is kicsit megértőbbek lennének, akkor a fiatalabbak is kedvesebben álnának a nagyszülőkhőz! Ui.: Tisztelet azoknak az időseknek akik a kivételek!

[@miklospanczel3584]

A te idős rokonaid mind vágják az informatikát frankón?

[@gaborl6837]

sok az öreg, kevés a fiatal, erre vezethető vissza minden probléma. a nyugdíjrendszer fenntarthatatlan, mert kizsákmányolja a fiatalokat, azok nem jutnak elegendő jövedelemhez, ezért nem vállalnak gyereket, gyorsul az elöregedés, a társadalom tönkremegy.

[@szabobence8764]

@@miklospanczel3584 Nem, de megértően viselkednek, ezért én is megértőbb tudok lenni! Csak az a baj, hogy vannak olyanok akik mindig azt puffogtatják: -Milyen jó a mai fiataloknak! és egyébként 0 megértés van bennük, azok megérdemlik, hogy kiszoruljanak a társadalomból, mert nem tudják használni az informatikai eszközöket! Akik meg tudták volna tanítani a használatát, azokat pont ők marták el!

[@sandornerebek-nagy2378]

Én 45 évesen kértem a fiamat segítsen megtanulnom kezelni a számítógépet, erre a kezembe nyomta az LCD-vizsgara felkészítő könyvet. Hát így tanultam meg kezelni a számítógépet.

[@gaborl6837]

@@sandornerebek-nagy2378 az ecdl-vizsgára gondoltál

[@boglarkamihala8925]

Jó, hogy megtudom egy videóból, hogy nekem milyen jó. Igaz, az ezredfordulón nagyon nehéz volt elhelyezkedni, max. feketén, a fizetés kb. semmi (nekem 22ezer Ft-ot kínáltak az első helyemen). Pályakezdőként pláne. Elhiszem, hogy a mostaniaknak nehéz, de azért nekünk, sőt, az előttünk levőknek se.

[@zalanmester3947]

Érdekes anyag, gratulálok. Három megjegyzés azért: a fiatalok aránya a bérleti piacon azért csökkent, mert az egyetemisták hazamentek a távoktatás miatt, illetve az atipikus foglalkozatás negatív pszichés hatásai alkattól függőek, van, aki freelancer alkat, van aki nem. Szerintem a 9-5 munkánál nincs lélekölőbb. A 7 generáció meg értelmezhetetlen hülyeség, 7 generációval ezelőtt jobbágyok voltak meg Tasziló gróf, 300 évvel ezelőtt volt 7 generáció.

[@balazsbe2834]

Egy generáció 25 év, tehát nagyjából csak a fele a 300 évnek. Viszont akkor is nagyobb volt a társadalmi tagoltság. Habár a polgárság Magyarországon sosem volt túl népes osztály, de pl. városok, mezővárosok benne iparosrétegek, céhek már a középkorban is voltak. A parasztságon belül is volt gazdasági differenciálódás - lazán megfogalmazva - a zsellértől a kulákig volt ott minden. Csak jogi értelemben volt egységes, mint jobbágy.

[@SzaboViktorYT]

...hát, ettől a Partizán videótól sem lettem vidámabb.. 😅

[@learntotie8972]

Ádernek lesz nyugdíja, csak picit több mint 47.000 Ft.

[@KondaszKata]

Közel 4milla havonta.

[@attilamolnar9650]

@@KondaszKata 4,4 millió + különféle juttatások.

[@abatross6352]

Fife csoport

[@csengeee]

Sokat görgettem feleslegessé vált cserebere lakásért, vagy legalább asap elvihető szobáért, adnék érte rizstejet is bőven (ha kell, biot!), de csak ruhaállványokat és színes ingeket találtam ... persze az se rossz. :P Vagy lehet, hogy be kéne hívni a Zorbán gyerekeket is?

[@captainjack2201]

Hát az előző generációk jól megszopatták az Y és Z generációt....

[@gaborl6837]

Nyugdíjat, vagy unokát? Miért gondolhatjuk azt, hogy Ben Bernanke napjaink rohamosan terjedő észak-amerikai kommunizmusának a szülőatyja? Amikor a vezetésével a világ nagyobb jegybankjai szétterítették a pénzügyi rendszert friss Excel-pénzzel, akkor a nyugdíjas és nyugdíjközeli generációk megtakarításait és ingatlanvagyonát megmentették, majd extrém módon felértékelték. Mellékhatásként pedig hajléktalanná váltak fiatalok százmilliói. Extrém generációs feszültségek jöhetnek emiatt az előttünk álló évtizedben. Ben Bernanke nem szerette volna 2008-ban ugyanazokat a hibákat megismételni, amelyeket a monetáris döntéshozók 1928-ban és 1929-ben elkövettek. Sok szakértő szerint az 1929-1933-as Nagy Gazdasági Világválság lehetett volna pusztán egy normál recesszió, ám a Federal Reserve a pénzkínálat csökkentésével és a kamatok 1928-as emelésével komoly deflációt és depressziót idézett elő. Bernanke és társai a fejlett világ jegybankjainak az élén ehelyett inkább a „cash for trash” sémát alkalmazták 2008-tól kezdve, és a jegybankok által a pénzügyi rendszerbe injekciózott mérhetetlen mennyiségű pénz megtette a maga hatását. Immár tizenegy évvel a globális bankrendszert és a tőkepiacot a még mélyebb összeomlástól megmentő unortodox jegybanki művelet után érdemes megvizsgálnunk az egész globális mennyiségi lazítási program több mellékhatását is. AHOGY RÉGEBBEN A KIRÁLYOK KÜLÖNFÉLE GAZDASÁGI VÁLSÁGOK ESETÉN A PÉNZRONTÁS CSELEKEDETÉHEZ FOLYAMODTAK, ÚGY LETT NAPJAINK PÉNZRONTÁSA A JEGYBANKI MENNYISÉGI LAZÍTÁS. Excel-pénznek nevezem modern világunk fizetőeszközét, melyben a gazdasági szereplők mindegyike abban bízik, hogy a saját Excel-táblázatába beírt számokkal jelölt pénz még a rendelkezésére áll. A 2008-as évben az amerikai jelzálogpiaci folyamatok nagyon gyors Excel-pénz válsághoz vezettek, hiszen köszönhetően a lakáspiaci hitelek rossz minőségének, a táblázatokba írt számok mögött már nem állt tartalom. A folyamat különböző áttéteken keresztül aztán néhány hónap alatt megfertőzte az egész globális pénzügyi rendszert. A Lehman Brothers csődjénél robbant a bomba. Régen ilyenkor a királyok növelték az aranypénz ezüsttartalmát, vagy az ezüstpénz réztartalmát és a rosszabb minőségű pénzzel próbálták meg eljátszani azt, hogy az olyan, mint a régi. Napjaink Excel-pénz világában A FED, A JAPÁN JEGYBANK ÉS AZ EURÓPAI KÖZPONTI BANK TÍZ ÉV ALATT HOZZÁÍRT EGYÜTTESEN 10 EZER MILLIÁRD DOLLÁRT A SAJÁT HATALMAS EXCEL-TÁBLÁZATÁNAK SORAIHOZ, ÉS AZÓTA A VILÁG ÚGY TESZ, MINTHA MÉG UGYANAZ LENNE A DOLLÁR, AZ EURÓ VAGY A JAPÁN JEN, MINT AMI 2008 ELŐTT VOLT. Nem ugyanaz: felhígult a pénz. Sikerült ezzel az új pénzzel lecserélni a bankok rossz hiteleit friss jó pénzre, és a pénzügyi rendszer megmenekült. A megnövekedett pénzmennyiségnek és a jegybankok által nullára vagy annál is kevesebbre lenyomott hozamszinteknek köszönhetően őrületes eszközárinfláció vette kezdetét. Évtizedes kötvénypiaci és részvénypiaci szárnyalás és felrobbanó ingatlanpiaci árak lettek a mellékkövetkezményei a jegybankok extrém laza monetáris politikájának. Kevésszer esik szó róla, de KÖSZÖNHETŐEN ENNEK A JEGYBANKI POLITIKÁNAK MINDEN IDŐK EGYIK LEGKOMOLYABB VAGYONI ÁTCSOPORTOSÍTÁSA TÖRTÉNT MEG AZ IDŐSEBB GENERÁCIÓK JAVÁRA ÉS A FIATALABB GENERÁCIÓK KÁRÁRA. A jegybanki pénzpumpa segítségével megmenekült a globális bankrendszer és tőkepiac az összeomlástól. Megmenekültek a nyugdíjmegtakarítások világszerte. MIVEL A FEJLETT VILÁGBAN AZ IDŐSEBB GENERÁCIÓK BEFEKTETÉSI ESZKÖZÖKBEN GAZDAGOK, EZÉRT ŐK AZ ELMÚLT ÉVTIZEDBEN ÓRIÁSIT KERESTEK A VÁLSÁGKEZELÉSEN. Drasztikusan nőtt ingatlanvagyonuk értéke, pénzügyi megtakarításaikon pedig szintén nem volt nehéz nem óriásit keresni. Mindeközben a fiatalabb és a befektetési eszközökben koruknál fogva szegény generációk életkezdési körülményei drámaian leromlottak a tíz évvel ezelőtti helyzethez képest. Ez a generáció még jellemzően a munkajövedelméből él, amely jövedelemnek a növekedése messze nem követte az eszközárak növekedési ütemét. Ezen generáció életkezdésének egyik legfontosabb része természetesen az ingatlanhoz való hozzájutás, amire a fejlett világ nagyvárosi régióiban szívszorító mértékben csökkent le a mai huszonévesek esélye. A 2009 és 2018 közötti Egyesült Államokban az átlagbér 22 százalékkal nőtt, míg Bostonban 34 százalékkal, Houstonban 55 százalékkal, Los Angelesben 67 százalékkal és San Franciscóban 96 százalékkal nőttek a lakhatási költségek. A helyzet teljesen hasonló Európa-szerte, és a nagyobb ázsiai városokban is. AZ ÉVTIZEDNYI HOSSZÚSÁGÚ EXTRÉM LAZA MONETÁRIS POLITIKA KÖVETKEZMÉNYEKÉNT ÍGY SZÁZMILLIÓS FIATAL TÖMEG ÉRZI A FEJLETT VILÁGBAN TELJESEN KILÁTÁSTALANNAK NAPJAINKBAN A SAJÁT LAKÁSHOZ VALÓ HOZZÁJUTÁST. A saját lakás híján pedig természetesen a gyermekvállalás modern alapfeltételei sem adottak. Nem tették fel ugyan a kérdést a vezető jegybankárok a világ megtakarításainak döntő többségét birtokló idősebb generációknak 2008-ban, ám valahogy így hangozhatott volna: NYUGDÍJBIZTONSÁGOT VAGY UNOKÁKAT SZERETNÉNEK? Bernanke és társai nagyon masszívan a nyugdíjbiztonságra szavaztak és ebben a túl sokáig fenntartott nullkamatokkal véleményem szerint óriási túlzásokba estek. Napjainkra olyanná vált a fejlett világban ez a jövedelemátcsoportosítás, mintha az öregeknek osztogatnának Viagrát és a fiatalokat sterilizálnák. Véleményem szerint pontosan emiatt a jegybanki lazaság következményeként kialakuló és rendkívül túlzó generációk közötti jövedelem átcsoportosításnak köszönhetően sok helyen fog létrejönni a fejlett világban pattanásig feszült helyzet a szegényebb fiatalok és a gazdagabb idősebbek között. A vezető jegybankok 2008 és 2019 közötti monetáris politikája rohamos ütemben ágyaz meg az észak-amerikai és nyugat-európai kommunista eszméknek. A 2020-as években könnyen alakulhat ki egyfajta „világháború” a 70 feletti és 30 alatti korosztályok között.

[@captainjack2201]

@@gaborl6837 Erről hallottam. A csávó egy igazi patkány ! Szegény nyugdíjasok ott tartották a nyugdíjat... Hallottam olyanról hogy a bácsi 90 évesen kénytelen volt szórólapot osztogatni New York utcáin hogy legyen valamennyi éhbére

[@gaborl6837]

@@captainjack2201 valamit nagyon benéztél! ez a cikk arról szól, hogyan gazdagodtak meg a nyugdíjasok a fiatalok rovására.

[@gaborl6837]

A Roosevelt amerikai elnök által a negyvenes években útjára indított, és a második világháború után az egész fejlett világon elterjedt folyó finanszírozású nyugdíjrendszer 1958-ban kapta meg Paul Samuelson (neves amerikai közgazdász) elméleti jóváhagyó „pecsétjét”, aki kifejtette, hogy az (a termelékenység növekedését figyelmen kívül hagyva) pont a népesség növekedési rátájának megfelelő „biológiai kamatot” hozza a résztvevőknek. Ez a biológiai kamat - akkor úgy tűnt - mindig pozitív lesz, hiszen a népesség állandóan növekszik. Egy emberöltővel később kiderült, hogy ez egyáltalán nem így van, a születésszám csökkenése átlépte a népesség (vagyis a férfiaknál valamivel kisebb születésszámú nők) újratermeléséhez szükséges bűvös 2,1 gyermek/nő (vagyis praktikusan az 1 lánycsecsemő/nő) határt, és azóta is folyamatosan csökken. A folyó finanszírozású nyugdíjrendszert működtető politikusoknak pedig választaniuk kell két népszerűtlen megoldás között - legalábbis, ha fenntartják ezt a rendszert - vagy elfogadják a negatív biológiai kamatot, vagyis csökkentik a nyugdíjakat, vagy emelik a járulékot, vagyis az aktívak terheit. A probléma kiindulópontja - legalábbis ahogy itt megjelenik - a gyermekszám csökkenése, így érdemes megvizsgálni, hogy erre miért került sor? Közgazdászként meggyőződésem, hogy végső soron ennek gazdasági okai vannak, mégpedig, mint alább kifejtem, manapság a gyermekneveléshez a két legfontosabb dolog hiányzik: az idő és a pénz. Kezdjük a másodikkal! Már a gyermekszám csökkenés első jeleinél magyarázatként megjelent az az elképzelés, hogy ennek egyik fontos oka maga a folyó finanszírozású nyugdíjrendszer, amely mintegy ráépült arra a feltételezésre, hogy gyermek mindig lesz bőségesen. Az úgynevezett „social security hypothesis” szerint ha az állam központilag gondoskodik egy veszély elleni védelemről, akkor gyengül az az elleni egyéni védekezés. Lefordítva ezt az általános megállapítást a konkrét esetre: ha az állam gondoskodik a nyugdíjról, akkor nem kell az egyénnek arról hagyományos módon, vagyis a gyermekneveléssel gondoskodnia, bízva abban, hogy idős korában majd a gyermekei eltartják. A probléma ezzel a gondolatmenettel az, hogy maga az állam is úgy szándékozott gondoskodni az idősekről, bevezetve az állami nyugdíjrendszert, hogy majd azok elég gyermeket nevelnek. Sokkal inkább arról van szó, hogy az állam a nyugdíjrendszer bevezetésével az ösztönzőket vette ki a gyermeknevelés mögül. Még általánosabban: nem gondoskodott arról, hogy a gyermeknevelés finanszírozásának régi módszerét új váltsa fel, vagyis a gyermeknevelést egyértelműen rossz üzletté tette, pont akkor, amikor annak költségei radikálisan megemelkedtek. A gyermeknevelés finanszírozásának régi módszere az volt, hogy az - anélkül, hogy ezt így különösebben megfogalmazták volna - egyfajta befektetésnek számított, aminek a költsége a gyermek szülőknek végzett munkája révén térült meg. A családi gazdaságban már gyermekként is értékes munkát tudtak végezni, így a megtérülés hamar elkezdődött, ami akkor fejeződött be, amikor a szülők idősekké váltak, s már kevesebbet tudtak dolgozni, mint amennyi a létfenntartásukhoz szükséges volt. A kiesést az időközben felnőtté vált gyermek munkája pótolta. Ez az évezredeken át működő modell az iparosítással, a többgenerációs család, a családi gazdaság szétbomlásával egyre kevésbé volt folytatható. Ráadásul a 20. század folyamán az oktatásban eltöltött idő is elkezdett folyamatosan nőni (máig nő), ami a gyermeknevelés korábbi gazdaságosságát két helyen is kikezdte: egyrészt egyre később (végül már egyáltalán nem) lehetett a szülők érdekében munkára fogni a gyermeket, hiszen iskolában volt/van, illetve tanul, másrészt egyre jobban meghosszabbodott az az idő, amikor a gyermek a szülő anyagi segítségére szorul, vagyis a gyermeknevelés egyre drágább lett, miközben egyre kevesebb anyagi hasznot hozott. Az állami nyugdíjrendszer a végső szöget azzal ütötte be a korábbi rendszer koporsójába, hogy nem azt deklarálta, hogy továbbra is a gyermekek tartják el idős szüleiket (ami tulajdonképpen továbbra is a tényleges helyzet volt), hanem, hogy az állam. Pedig az állam csak annyit tett, hogy közvetítőként elvágta a gyermekek és szüleik közti közvetlen transzfernek azt az ágát, ahol a gyermekek régen visszafizették felnevelésük költségét, finanszírozva szüleik időskori megélhetését. Innentől az a modell lett érvényes, hogy ugyan közösségi szinten továbbra is a következő nemzedék tartotta el az időssé vált nemzedéket, de függetlenül attól, hogy valaki hozzájárult-e ennek a nemzedéknek a létrejöttéhez. És mivel ez egyre drágább lett, és semmivel nem járt jobban az, aki hozzájárult ehhez (valójában rosszabbul is járt), mint aki nem, ezért erős gazdasági ösztönzést is adott arra, hogy ne neveljünk gyermeket. Mondhatni a gyermeknevelésre fordított korábbi tőkét másfele, mégpedig alapvetően az aktuális fogyasztásba csatornázta a rendszer. Nagyjából a második világháború után (tehát az állami nyugdíjrendszerek elterjedésével párhuzamosan) még egy fontos dolog történt, ami tovább nehezítette a gyermeknevelést, mégpedig az, hogy az erre szolgáló családi időt a gazdaság bekebelezte. A gyermekneveléshez ugyanis - jelentős anyagi ráfordítások mellett, amit az állam egyébként, az általános, ingyenes közoktatás révén legalább részben átvállalt (vagyis a gyermeket nem nevelő adófizetőkre is hárított) - elsősorban idő kell, annak ellenére, hogy egy bizonyos kortól a gyermekek sok időt töltenek már az óvodában és az iskolában. Ez a családi idő jelentősen lecsökkent azzal, hogy fokozatosan a nők is munkába álltak. Így - annak ellenére, hogy azóta az egyéni munkaidő némileg csökkent a szombat szabadnappá minősítésével és az éves szabadság megemelésével - a családi munkában, vagyis a munkahelyen töltött idő jelentősen megnövekedett, szinte lehetetlenné téve azt, hogy otthon az ember gyermeket neveljen. Ehhez az egész családnak nagyon jelentős anyagi áldozatot kell hozni azzal, hogy az egyik fél hosszú időre kiesik a fizetett munkából, illetve ugyanennek a félnek (rendszerint az anyának) még nagy karrieráldozatot is kell hoznia. Cserébe anyagi kompenzációt nem kapnak, csak részlegeset, csak egyfajta „jó érzést”, amiről egyre többen gondolják, hogy ahhoz egyszerűbben, készen kapott szórakozáscsomagok vásárlása vagy kisállatok tartása révén is hozzá lehet jutni. Vagyis a megnövekedett családi munkaidő miatti megnövekedett többletjövedelmet is a fogyasztásba csatornázzák, keresletet teremtve az ezen idő alatt megtermelt javaknak. A fentiek alapján, összességében - közgazdasági szemmel - legalább két dolog kellene ahhoz, hogy megszűnjön a termékenységi ráta csökkenése: egyrészt a gyermeknevelés fenntartható finanszírozási rendszerének a kialakítása, vagyis annak újbóli biztosítása, hogy a gyermeknevelés nyereséges „üzlet” legyen, ahogy az volt a történelem során szinte mindig, másrészt, hogy ehhez a szülőknek elegendő idő álljon a rendelkezésére. Az elegendő időhöz pedig az szükséges, hogy csökkenjen a családi munkaidő. Mivel az ma már tömegesen nem járható út, hogy a nők újra maradjanak otthon, ezért ez csak a munkaidő csökkentésével lehetséges. Célszerű lenne ezért meghirdetni egy fokozatos munkaidő csökkentést, hiszen egyre nehezebben talál az ipar piacot a feleslegesen magas munkaidő alatt előállított termékeknek. Ezek helyett lehetővé kellene tenni egy egyre inkább hiányzó „termék”, a gyermek „előállítását” azzal, hogy megfelelő időt biztosítunk ehhez. Manapság egyébként is egyre népszerűbb a munkaidő csökkentésének a követelése. Ugyanakkor nem mindegy, hogy az milyen szerkezetben csökken. Ha az éves szabadság nő, akkor ez az embereket a hosszú üdülésekre ösztönzi, nagy ösztönzést adva a turizmusnak. Hasonló, de lokális hatása van a négynapos munkahétnek. Ezzel a megoldással ugyan csökken a munkában töltött idő, de szinte semmit nem emelkedik az az idő, amit a gyermeknevelésre lehet fordítani, ugyanis az „folyamatos műszak”, nem lehet heti egy-két napba sűríteni. Ahhoz, hogy a munkában töltött időcsökkenés gyermeknevelésre legyen fordítható, a napi munkaidőt kell csökkenteni, legalább 6 órára, a heti 5 nap változatlanul hagyásával. Ha itt még némileg eltoljuk egymáshoz képest a szülők munkaidejének a kezdetét és a végét, akkor már elegendő családi idő szabadulhat fel újra a gyermeknevelésre. Sokat segíthet ezen kívül persze az otthoni munkavégzés elterjedése, és az együtt élő nemzedékek számának bővítése - vagyis az, hogy újra megtalálják a módját annak, hogy egy család minden nemzedéke - gyermekek, szülők, nagyszülők - valahogy egymás közelében éljenek, ahogyan az az utóbbi nagyjából száz évet leszámítva mindig is szokás volt.

[@attilajuhasz206]

Az Y generáció 1981-1996 közt született generáció. Én 1982-es születésű vagyok. Tehát közéjük tartozom. A videó szerint lakásom, perspektívám megélhetésem nincs, minek is félretennem... Viszont én szembementem ezzel, és mégis tettem félre, mégis képeztem magam, és 2012-ben, 30 évesen, a feleségemmel közösen vettünk Kecskeméten egy hitelmentes lakást... Ez a videó is csak arra jó, hogy az ember bemagyarázhassa önmagának, hogy " Jajj, én az elátkozott generáció tagja vagyok, nekem úgysem lesz jó! Mindenért a körülmények a felelősek, én csak egy szerencsétlen áldozat vagyok! Rohadt rendszer stb..." És így nyugodtan hátradőlhet, nem kell tennie semmit önmagáért. Hisz meg van magyarázva! Nála okosabb emberek megmondták hogy neki sosem lesz jó, mert sajna egy rossz generációba született. Minden előre elrendeltetett ezáltal. Ő nem tehet, és nem is tesz a sorsa ellen( a sorsáért)!

[@gaborl6837]

Nyugdíjat, vagy unokát? Miért gondolhatjuk azt, hogy Ben Bernanke napjaink rohamosan terjedő észak-amerikai kommunizmusának a szülőatyja? Amikor a vezetésével a világ nagyobb jegybankjai szétterítették a pénzügyi rendszert friss Excel-pénzzel, akkor a nyugdíjas és nyugdíjközeli generációk megtakarításait és ingatlanvagyonát megmentették, majd extrém módon felértékelték. Mellékhatásként pedig hajléktalanná váltak fiatalok százmilliói. Extrém generációs feszültségek jöhetnek emiatt az előttünk álló évtizedben. Ben Bernanke nem szerette volna 2008-ban ugyanazokat a hibákat megismételni, amelyeket a monetáris döntéshozók 1928-ban és 1929-ben elkövettek. Sok szakértő szerint az 1929-1933-as Nagy Gazdasági Világválság lehetett volna pusztán egy normál recesszió, ám a Federal Reserve a pénzkínálat csökkentésével és a kamatok 1928-as emelésével komoly deflációt és depressziót idézett elő. Bernanke és társai a fejlett világ jegybankjainak az élén ehelyett inkább a „cash for trash” sémát alkalmazták 2008-tól kezdve, és a jegybankok által a pénzügyi rendszerbe injekciózott mérhetetlen mennyiségű pénz megtette a maga hatását. Immár tizenegy évvel a globális bankrendszert és a tőkepiacot a még mélyebb összeomlástól megmentő unortodox jegybanki művelet után érdemes megvizsgálnunk az egész globális mennyiségi lazítási program több mellékhatását is. AHOGY RÉGEBBEN A KIRÁLYOK KÜLÖNFÉLE GAZDASÁGI VÁLSÁGOK ESETÉN A PÉNZRONTÁS CSELEKEDETÉHEZ FOLYAMODTAK, ÚGY LETT NAPJAINK PÉNZRONTÁSA A JEGYBANKI MENNYISÉGI LAZÍTÁS. Excel-pénznek nevezem modern világunk fizetőeszközét, melyben a gazdasági szereplők mindegyike abban bízik, hogy a saját Excel-táblázatába beírt számokkal jelölt pénz még a rendelkezésére áll. A 2008-as évben az amerikai jelzálogpiaci folyamatok nagyon gyors Excel-pénz válsághoz vezettek, hiszen köszönhetően a lakáspiaci hitelek rossz minőségének, a táblázatokba írt számok mögött már nem állt tartalom. A folyamat különböző áttéteken keresztül aztán néhány hónap alatt megfertőzte az egész globális pénzügyi rendszert. A Lehman Brothers csődjénél robbant a bomba. Régen ilyenkor a királyok növelték az aranypénz ezüsttartalmát, vagy az ezüstpénz réztartalmát és a rosszabb minőségű pénzzel próbálták meg eljátszani azt, hogy az olyan, mint a régi. Napjaink Excel-pénz világában A FED, A JAPÁN JEGYBANK ÉS AZ EURÓPAI KÖZPONTI BANK TÍZ ÉV ALATT HOZZÁÍRT EGYÜTTESEN 10 EZER MILLIÁRD DOLLÁRT A SAJÁT HATALMAS EXCEL-TÁBLÁZATÁNAK SORAIHOZ, ÉS AZÓTA A VILÁG ÚGY TESZ, MINTHA MÉG UGYANAZ LENNE A DOLLÁR, AZ EURÓ VAGY A JAPÁN JEN, MINT AMI 2008 ELŐTT VOLT. Nem ugyanaz: felhígult a pénz. Sikerült ezzel az új pénzzel lecserélni a bankok rossz hiteleit friss jó pénzre, és a pénzügyi rendszer megmenekült. A megnövekedett pénzmennyiségnek és a jegybankok által nullára vagy annál is kevesebbre lenyomott hozamszinteknek köszönhetően őrületes eszközárinfláció vette kezdetét. Évtizedes kötvénypiaci és részvénypiaci szárnyalás és felrobbanó ingatlanpiaci árak lettek a mellékkövetkezményei a jegybankok extrém laza monetáris politikájának. Kevésszer esik szó róla, de KÖSZÖNHETŐEN ENNEK A JEGYBANKI POLITIKÁNAK MINDEN IDŐK EGYIK LEGKOMOLYABB VAGYONI ÁTCSOPORTOSÍTÁSA TÖRTÉNT MEG AZ IDŐSEBB GENERÁCIÓK JAVÁRA ÉS A FIATALABB GENERÁCIÓK KÁRÁRA. A jegybanki pénzpumpa segítségével megmenekült a globális bankrendszer és tőkepiac az összeomlástól. Megmenekültek a nyugdíjmegtakarítások világszerte. MIVEL A FEJLETT VILÁGBAN AZ IDŐSEBB GENERÁCIÓK BEFEKTETÉSI ESZKÖZÖKBEN GAZDAGOK, EZÉRT ŐK AZ ELMÚLT ÉVTIZEDBEN ÓRIÁSIT KERESTEK A VÁLSÁGKEZELÉSEN. Drasztikusan nőtt ingatlanvagyonuk értéke, pénzügyi megtakarításaikon pedig szintén nem volt nehéz nem óriásit keresni. Mindeközben a fiatalabb és a befektetési eszközökben koruknál fogva szegény generációk életkezdési körülményei drámaian leromlottak a tíz évvel ezelőtti helyzethez képest. Ez a generáció még jellemzően a munkajövedelméből él, amely jövedelemnek a növekedése messze nem követte az eszközárak növekedési ütemét. Ezen generáció életkezdésének egyik legfontosabb része természetesen az ingatlanhoz való hozzájutás, amire a fejlett világ nagyvárosi régióiban szívszorító mértékben csökkent le a mai huszonévesek esélye. A 2009 és 2018 közötti Egyesült Államokban az átlagbér 22 százalékkal nőtt, míg Bostonban 34 százalékkal, Houstonban 55 százalékkal, Los Angelesben 67 százalékkal és San Franciscóban 96 százalékkal nőttek a lakhatási költségek. A helyzet teljesen hasonló Európa-szerte, és a nagyobb ázsiai városokban is. AZ ÉVTIZEDNYI HOSSZÚSÁGÚ EXTRÉM LAZA MONETÁRIS POLITIKA KÖVETKEZMÉNYEKÉNT ÍGY SZÁZMILLIÓS FIATAL TÖMEG ÉRZI A FEJLETT VILÁGBAN TELJESEN KILÁTÁSTALANNAK NAPJAINKBAN A SAJÁT LAKÁSHOZ VALÓ HOZZÁJUTÁST. A saját lakás híján pedig természetesen a gyermekvállalás modern alapfeltételei sem adottak. Nem tették fel ugyan a kérdést a vezető jegybankárok a világ megtakarításainak döntő többségét birtokló idősebb generációknak 2008-ban, ám valahogy így hangozhatott volna: NYUGDÍJBIZTONSÁGOT VAGY UNOKÁKAT SZERETNÉNEK? Bernanke és társai nagyon masszívan a nyugdíjbiztonságra szavaztak és ebben a túl sokáig fenntartott nullkamatokkal véleményem szerint óriási túlzásokba estek. Napjainkra olyanná vált a fejlett világban ez a jövedelemátcsoportosítás, mintha az öregeknek osztogatnának Viagrát és a fiatalokat sterilizálnák. Véleményem szerint pontosan emiatt a jegybanki lazaság következményeként kialakuló és rendkívül túlzó generációk közötti jövedelem átcsoportosításnak köszönhetően sok helyen fog létrejönni a fejlett világban pattanásig feszült helyzet a szegényebb fiatalok és a gazdagabb idősebbek között. A vezető jegybankok 2008 és 2019 közötti monetáris politikája rohamos ütemben ágyaz meg az észak-amerikai és nyugat-európai kommunista eszméknek. A 2020-as években könnyen alakulhat ki egyfajta „világháború” a 70 feletti és 30 alatti korosztályok között.

[@gaborl6837]

A Roosevelt amerikai elnök által a negyvenes években útjára indított, és a második világháború után az egész fejlett világon elterjedt folyó finanszírozású nyugdíjrendszer 1958-ban kapta meg Paul Samuelson (neves amerikai közgazdász) elméleti jóváhagyó „pecsétjét”, aki kifejtette, hogy az (a termelékenység növekedését figyelmen kívül hagyva) pont a népesség növekedési rátájának megfelelő „biológiai kamatot” hozza a résztvevőknek. Ez a biológiai kamat - akkor úgy tűnt - mindig pozitív lesz, hiszen a népesség állandóan növekszik. Egy emberöltővel később kiderült, hogy ez egyáltalán nem így van, a születésszám csökkenése átlépte a népesség (vagyis a férfiaknál valamivel kisebb születésszámú nők) újratermeléséhez szükséges bűvös 2,1 gyermek/nő (vagyis praktikusan az 1 lánycsecsemő/nő) határt, és azóta is folyamatosan csökken. A folyó finanszírozású nyugdíjrendszert működtető politikusoknak pedig választaniuk kell két népszerűtlen megoldás között - legalábbis, ha fenntartják ezt a rendszert - vagy elfogadják a negatív biológiai kamatot, vagyis csökkentik a nyugdíjakat, vagy emelik a járulékot, vagyis az aktívak terheit. A probléma kiindulópontja - legalábbis ahogy itt megjelenik - a gyermekszám csökkenése, így érdemes megvizsgálni, hogy erre miért került sor? Közgazdászként meggyőződésem, hogy végső soron ennek gazdasági okai vannak, mégpedig, mint alább kifejtem, manapság a gyermekneveléshez a két legfontosabb dolog hiányzik: az idő és a pénz. Kezdjük a másodikkal! Már a gyermekszám csökkenés első jeleinél magyarázatként megjelent az az elképzelés, hogy ennek egyik fontos oka maga a folyó finanszírozású nyugdíjrendszer, amely mintegy ráépült arra a feltételezésre, hogy gyermek mindig lesz bőségesen. Az úgynevezett „social security hypothesis” szerint ha az állam központilag gondoskodik egy veszély elleni védelemről, akkor gyengül az az elleni egyéni védekezés. Lefordítva ezt az általános megállapítást a konkrét esetre: ha az állam gondoskodik a nyugdíjról, akkor nem kell az egyénnek arról hagyományos módon, vagyis a gyermekneveléssel gondoskodnia, bízva abban, hogy idős korában majd a gyermekei eltartják. A probléma ezzel a gondolatmenettel az, hogy maga az állam is úgy szándékozott gondoskodni az idősekről, bevezetve az állami nyugdíjrendszert, hogy majd azok elég gyermeket nevelnek. Sokkal inkább arról van szó, hogy az állam a nyugdíjrendszer bevezetésével az ösztönzőket vette ki a gyermeknevelés mögül. Még általánosabban: nem gondoskodott arról, hogy a gyermeknevelés finanszírozásának régi módszerét új váltsa fel, vagyis a gyermeknevelést egyértelműen rossz üzletté tette, pont akkor, amikor annak költségei radikálisan megemelkedtek. A gyermeknevelés finanszírozásának régi módszere az volt, hogy az - anélkül, hogy ezt így különösebben megfogalmazták volna - egyfajta befektetésnek számított, aminek a költsége a gyermek szülőknek végzett munkája révén térült meg. A családi gazdaságban már gyermekként is értékes munkát tudtak végezni, így a megtérülés hamar elkezdődött, ami akkor fejeződött be, amikor a szülők idősekké váltak, s már kevesebbet tudtak dolgozni, mint amennyi a létfenntartásukhoz szükséges volt. A kiesést az időközben felnőtté vált gyermek munkája pótolta. Ez az évezredeken át működő modell az iparosítással, a többgenerációs család, a családi gazdaság szétbomlásával egyre kevésbé volt folytatható. Ráadásul a 20. század folyamán az oktatásban eltöltött idő is elkezdett folyamatosan nőni (máig nő), ami a gyermeknevelés korábbi gazdaságosságát két helyen is kikezdte: egyrészt egyre később (végül már egyáltalán nem) lehetett a szülők érdekében munkára fogni a gyermeket, hiszen iskolában volt/van, illetve tanul, másrészt egyre jobban meghosszabbodott az az idő, amikor a gyermek a szülő anyagi segítségére szorul, vagyis a gyermeknevelés egyre drágább lett, miközben egyre kevesebb anyagi hasznot hozott. Az állami nyugdíjrendszer a végső szöget azzal ütötte be a korábbi rendszer koporsójába, hogy nem azt deklarálta, hogy továbbra is a gyermekek tartják el idős szüleiket (ami tulajdonképpen továbbra is a tényleges helyzet volt), hanem, hogy az állam. Pedig az állam csak annyit tett, hogy közvetítőként elvágta a gyermekek és szüleik közti közvetlen transzfernek azt az ágát, ahol a gyermekek régen visszafizették felnevelésük költségét, finanszírozva szüleik időskori megélhetését. Innentől az a modell lett érvényes, hogy ugyan közösségi szinten továbbra is a következő nemzedék tartotta el az időssé vált nemzedéket, de függetlenül attól, hogy valaki hozzájárult-e ennek a nemzedéknek a létrejöttéhez. És mivel ez egyre drágább lett, és semmivel nem járt jobban az, aki hozzájárult ehhez (valójában rosszabbul is járt), mint aki nem, ezért erős gazdasági ösztönzést is adott arra, hogy ne neveljünk gyermeket. Mondhatni a gyermeknevelésre fordított korábbi tőkét másfele, mégpedig alapvetően az aktuális fogyasztásba csatornázta a rendszer. Nagyjából a második világháború után (tehát az állami nyugdíjrendszerek elterjedésével párhuzamosan) még egy fontos dolog történt, ami tovább nehezítette a gyermeknevelést, mégpedig az, hogy az erre szolgáló családi időt a gazdaság bekebelezte. A gyermekneveléshez ugyanis - jelentős anyagi ráfordítások mellett, amit az állam egyébként, az általános, ingyenes közoktatás révén legalább részben átvállalt (vagyis a gyermeket nem nevelő adófizetőkre is hárított) - elsősorban idő kell, annak ellenére, hogy egy bizonyos kortól a gyermekek sok időt töltenek már az óvodában és az iskolában. Ez a családi idő jelentősen lecsökkent azzal, hogy fokozatosan a nők is munkába álltak. Így - annak ellenére, hogy azóta az egyéni munkaidő némileg csökkent a szombat szabadnappá minősítésével és az éves szabadság megemelésével - a családi munkában, vagyis a munkahelyen töltött idő jelentősen megnövekedett, szinte lehetetlenné téve azt, hogy otthon az ember gyermeket neveljen. Ehhez az egész családnak nagyon jelentős anyagi áldozatot kell hozni azzal, hogy az egyik fél hosszú időre kiesik a fizetett munkából, illetve ugyanennek a félnek (rendszerint az anyának) még nagy karrieráldozatot is kell hoznia. Cserébe anyagi kompenzációt nem kapnak, csak részlegeset, csak egyfajta „jó érzést”, amiről egyre többen gondolják, hogy ahhoz egyszerűbben, készen kapott szórakozáscsomagok vásárlása vagy kisállatok tartása révén is hozzá lehet jutni. Vagyis a megnövekedett családi munkaidő miatti megnövekedett többletjövedelmet is a fogyasztásba csatornázzák, keresletet teremtve az ezen idő alatt megtermelt javaknak. A fentiek alapján, összességében - közgazdasági szemmel - legalább két dolog kellene ahhoz, hogy megszűnjön a termékenységi ráta csökkenése: egyrészt a gyermeknevelés fenntartható finanszírozási rendszerének a kialakítása, vagyis annak újbóli biztosítása, hogy a gyermeknevelés nyereséges „üzlet” legyen, ahogy az volt a történelem során szinte mindig, másrészt, hogy ehhez a szülőknek elegendő idő álljon a rendelkezésére. Az elegendő időhöz pedig az szükséges, hogy csökkenjen a családi munkaidő. Mivel az ma már tömegesen nem járható út, hogy a nők újra maradjanak otthon, ezért ez csak a munkaidő csökkentésével lehetséges. Célszerű lenne ezért meghirdetni egy fokozatos munkaidő csökkentést, hiszen egyre nehezebben talál az ipar piacot a feleslegesen magas munkaidő alatt előállított termékeknek. Ezek helyett lehetővé kellene tenni egy egyre inkább hiányzó „termék”, a gyermek „előállítását” azzal, hogy megfelelő időt biztosítunk ehhez. Manapság egyébként is egyre népszerűbb a munkaidő csökkentésének a követelése. Ugyanakkor nem mindegy, hogy az milyen szerkezetben csökken. Ha az éves szabadság nő, akkor ez az embereket a hosszú üdülésekre ösztönzi, nagy ösztönzést adva a turizmusnak. Hasonló, de lokális hatása van a négynapos munkahétnek. Ezzel a megoldással ugyan csökken a munkában töltött idő, de szinte semmit nem emelkedik az az idő, amit a gyermeknevelésre lehet fordítani, ugyanis az „folyamatos műszak”, nem lehet heti egy-két napba sűríteni. Ahhoz, hogy a munkában töltött időcsökkenés gyermeknevelésre legyen fordítható, a napi munkaidőt kell csökkenteni, legalább 6 órára, a heti 5 nap változatlanul hagyásával. Ha itt még némileg eltoljuk egymáshoz képest a szülők munkaidejének a kezdetét és a végét, akkor már elegendő családi idő szabadulhat fel újra a gyermeknevelésre. Sokat segíthet ezen kívül persze az otthoni munkavégzés elterjedése, és az együtt élő nemzedékek számának bővítése - vagyis az, hogy újra megtalálják a módját annak, hogy egy család minden nemzedéke - gyermekek, szülők, nagyszülők - valahogy egymás közelében éljenek, ahogyan az az utóbbi nagyjából száz évet leszámítva mindig is szokás volt

[@janossebok8053]

Igazad van. Bár én nem vagyok vállalkozó, hanem "csak egy sima melós". Örülök, hogy annyi idióta van, akik megveszik az új iPhone-t részletre, használt prémium autót vesznek, amit alig bírnak törleszteni, és fenntartani, kiadnak egy márkás pólóért 60ezret... Nem vagyok kárörvendő, de egyszer borul majd a bili. Én csak zsebrevágom a 80.000Ft-os telefonom, beülök a 17 éves autómba, hazamegyek a saját 2 szobás lakásomba, és nyugodtan fekszek le, mert van egy pár millió a számlámon. Pedig én már akár azonnal kifizethetném "farzsebből" az Audi-t, meg az új iPhone-t...de nem teszem. Talán ezért is van megtakarításom...

[@gaborl6837]

az elöregedés okozza a nyugati (és a magyar) társadalmak legnagyobb problémáit, ezért kezdte el irtani a hatalom az öregeket a coviddal.

[@attilajuhasz206]

@@janossebok8053 Nagyon jól teszed! Bárcsak többen gondolkodnának hozzád hasonlóan! Sajna csak a vagizás megy mostanában a telefonnal, meg a kocsival, ahelyett, hogy befektetnének, megtakarítanának az emberek... Aztán meg megy a sírás-rívás!

[@Chukyka]

Létbiztonság a rendszerváltással megszünt. Ezt tudomásul kell venni.

[@shaba1982]

Az gondolom mindenkinek megvan, hogy a 70-es években egy év alatt 80000 lakás épült. A 2000-es években ehhez a 80000 lakáshoz 2 év kellett, a 2010-es években meg 8 év. Igen, 2010-18-ig annyi lakás épült összesen, mint 2004-05-ben, vagy anno 1973-ban. 2013-17-ben csak a letelepedési kötvények száma kitette az országban épült összes új lakások ötödét...

[@gaborl6837]

na jó, jó, de mennyi stadion épült?!! ;)

[@kristofcsicsmann8213]

97es vagyok, mi egyik generációba sem illünk be :( nem is y, nem is z, a cserbenhagyottak xd

[@higgs5877]

Ti helyetekben inkább 2-3 jó szakmát tanulnék ki meg mellé nyelvvizsgát. Hidd el jól jársz majd vele, mert itt akkor összeomlás lesz hogy szükség lesz majd a jó szakemberekre akik majd újjáépítenek mindent.

[@kristofcsicsmann8213]

@@higgs5877 Van szakmam, ott is hagytam nehany honap utan. Most multinal vagyok, ami jol fizet es biztonsagos de haszontalannak es kamunak erzem. Viszont mivel nem lehet sajat gyerekem es tervezni sem tervezek, legalabb errol levan a gond. :)

[@kristofcsicsmann8213]

@László Barabás nem kifejezetten, bar okom az lenne ra boven. Egyebkent ez miert faj neked? :/

[@gaborl6837]

A Roosevelt amerikai elnök által a negyvenes években útjára indított, és a második világháború után az egész fejlett világon elterjedt folyó finanszírozású nyugdíjrendszer 1958-ban kapta meg Paul Samuelson (neves amerikai közgazdász) elméleti jóváhagyó „pecsétjét”, aki kifejtette, hogy az (a termelékenység növekedését figyelmen kívül hagyva) pont a népesség növekedési rátájának megfelelő „biológiai kamatot” hozza a résztvevőknek. Ez a biológiai kamat - akkor úgy tűnt - mindig pozitív lesz, hiszen a népesség állandóan növekszik. Egy emberöltővel később kiderült, hogy ez egyáltalán nem így van, a születésszám csökkenése átlépte a népesség (vagyis a férfiaknál valamivel kisebb születésszámú nők) újratermeléséhez szükséges bűvös 2,1 gyermek/nő (vagyis praktikusan az 1 lánycsecsemő/nő) határt, és azóta is folyamatosan csökken. A folyó finanszírozású nyugdíjrendszert működtető politikusoknak pedig választaniuk kell két népszerűtlen megoldás között - legalábbis, ha fenntartják ezt a rendszert - vagy elfogadják a negatív biológiai kamatot, vagyis csökkentik a nyugdíjakat, vagy emelik a járulékot, vagyis az aktívak terheit. A probléma kiindulópontja - legalábbis ahogy itt megjelenik - a gyermekszám csökkenése, így érdemes megvizsgálni, hogy erre miért került sor? Közgazdászként meggyőződésem, hogy végső soron ennek gazdasági okai vannak, mégpedig, mint alább kifejtem, manapság a gyermekneveléshez a két legfontosabb dolog hiányzik: az idő és a pénz. Kezdjük a másodikkal! Már a gyermekszám csökkenés első jeleinél magyarázatként megjelent az az elképzelés, hogy ennek egyik fontos oka maga a folyó finanszírozású nyugdíjrendszer, amely mintegy ráépült arra a feltételezésre, hogy gyermek mindig lesz bőségesen. Az úgynevezett „social security hypothesis” szerint ha az állam központilag gondoskodik egy veszély elleni védelemről, akkor gyengül az az elleni egyéni védekezés. Lefordítva ezt az általános megállapítást a konkrét esetre: ha az állam gondoskodik a nyugdíjról, akkor nem kell az egyénnek arról hagyományos módon, vagyis a gyermekneveléssel gondoskodnia, bízva abban, hogy idős korában majd a gyermekei eltartják. A probléma ezzel a gondolatmenettel az, hogy maga az állam is úgy szándékozott gondoskodni az idősekről, bevezetve az állami nyugdíjrendszert, hogy majd azok elég gyermeket nevelnek. Sokkal inkább arról van szó, hogy az állam a nyugdíjrendszer bevezetésével az ösztönzőket vette ki a gyermeknevelés mögül. Még általánosabban: nem gondoskodott arról, hogy a gyermeknevelés finanszírozásának régi módszerét új váltsa fel, vagyis a gyermeknevelést egyértelműen rossz üzletté tette, pont akkor, amikor annak költségei radikálisan megemelkedtek. A gyermeknevelés finanszírozásának régi módszere az volt, hogy az - anélkül, hogy ezt így különösebben megfogalmazták volna - egyfajta befektetésnek számított, aminek a költsége a gyermek szülőknek végzett munkája révén térült meg. A családi gazdaságban már gyermekként is értékes munkát tudtak végezni, így a megtérülés hamar elkezdődött, ami akkor fejeződött be, amikor a szülők idősekké váltak, s már kevesebbet tudtak dolgozni, mint amennyi a létfenntartásukhoz szükséges volt. A kiesést az időközben felnőtté vált gyermek munkája pótolta. Ez az évezredeken át működő modell az iparosítással, a többgenerációs család, a családi gazdaság szétbomlásával egyre kevésbé volt folytatható. Ráadásul a 20. század folyamán az oktatásban eltöltött idő is elkezdett folyamatosan nőni (máig nő), ami a gyermeknevelés korábbi gazdaságosságát két helyen is kikezdte: egyrészt egyre később (végül már egyáltalán nem) lehetett a szülők érdekében munkára fogni a gyermeket, hiszen iskolában volt/van, illetve tanul, másrészt egyre jobban meghosszabbodott az az idő, amikor a gyermek a szülő anyagi segítségére szorul, vagyis a gyermeknevelés egyre drágább lett, miközben egyre kevesebb anyagi hasznot hozott. Az állami nyugdíjrendszer a végső szöget azzal ütötte be a korábbi rendszer koporsójába, hogy nem azt deklarálta, hogy továbbra is a gyermekek tartják el idős szüleiket (ami tulajdonképpen továbbra is a tényleges helyzet volt), hanem, hogy az állam. Pedig az állam csak annyit tett, hogy közvetítőként elvágta a gyermekek és szüleik közti közvetlen transzfernek azt az ágát, ahol a gyermekek régen visszafizették felnevelésük költségét, finanszírozva szüleik időskori megélhetését. Innentől az a modell lett érvényes, hogy ugyan közösségi szinten továbbra is a következő nemzedék tartotta el az időssé vált nemzedéket, de függetlenül attól, hogy valaki hozzájárult-e ennek a nemzedéknek a létrejöttéhez. És mivel ez egyre drágább lett, és semmivel nem járt jobban az, aki hozzájárult ehhez (valójában rosszabbul is járt), mint aki nem, ezért erős gazdasági ösztönzést is adott arra, hogy ne neveljünk gyermeket. Mondhatni a gyermeknevelésre fordított korábbi tőkét másfele, mégpedig alapvetően az aktuális fogyasztásba csatornázta a rendszer. Nagyjából a második világháború után (tehát az állami nyugdíjrendszerek elterjedésével párhuzamosan) még egy fontos dolog történt, ami tovább nehezítette a gyermeknevelést, mégpedig az, hogy az erre szolgáló családi időt a gazdaság bekebelezte. A gyermekneveléshez ugyanis - jelentős anyagi ráfordítások mellett, amit az állam egyébként, az általános, ingyenes közoktatás révén legalább részben átvállalt (vagyis a gyermeket nem nevelő adófizetőkre is hárított) - elsősorban idő kell, annak ellenére, hogy egy bizonyos kortól a gyermekek sok időt töltenek már az óvodában és az iskolában. Ez a családi idő jelentősen lecsökkent azzal, hogy fokozatosan a nők is munkába álltak. Így - annak ellenére, hogy azóta az egyéni munkaidő némileg csökkent a szombat szabadnappá minősítésével és az éves szabadság megemelésével - a családi munkában, vagyis a munkahelyen töltött idő jelentősen megnövekedett, szinte lehetetlenné téve azt, hogy otthon az ember gyermeket neveljen. Ehhez az egész családnak nagyon jelentős anyagi áldozatot kell hozni azzal, hogy az egyik fél hosszú időre kiesik a fizetett munkából, illetve ugyanennek a félnek (rendszerint az anyának) még nagy karrieráldozatot is kell hoznia. Cserébe anyagi kompenzációt nem kapnak, csak részlegeset, csak egyfajta „jó érzést”, amiről egyre többen gondolják, hogy ahhoz egyszerűbben, készen kapott szórakozáscsomagok vásárlása vagy kisállatok tartása révén is hozzá lehet jutni. Vagyis a megnövekedett családi munkaidő miatti megnövekedett többletjövedelmet is a fogyasztásba csatornázzák, keresletet teremtve az ezen idő alatt megtermelt javaknak. A fentiek alapján, összességében - közgazdasági szemmel - legalább két dolog kellene ahhoz, hogy megszűnjön a termékenységi ráta csökkenése: egyrészt a gyermeknevelés fenntartható finanszírozási rendszerének a kialakítása, vagyis annak újbóli biztosítása, hogy a gyermeknevelés nyereséges „üzlet” legyen, ahogy az volt a történelem során szinte mindig, másrészt, hogy ehhez a szülőknek elegendő idő álljon a rendelkezésére. Az elegendő időhöz pedig az szükséges, hogy csökkenjen a családi munkaidő. Mivel az ma már tömegesen nem járható út, hogy a nők újra maradjanak otthon, ezért ez csak a munkaidő csökkentésével lehetséges. Célszerű lenne ezért meghirdetni egy fokozatos munkaidő csökkentést, hiszen egyre nehezebben talál az ipar piacot a feleslegesen magas munkaidő alatt előállított termékeknek. Ezek helyett lehetővé kellene tenni egy egyre inkább hiányzó „termék”, a gyermek „előállítását” azzal, hogy megfelelő időt biztosítunk ehhez. Manapság egyébként is egyre népszerűbb a munkaidő csökkentésének a követelése. Ugyanakkor nem mindegy, hogy az milyen szerkezetben csökken. Ha az éves szabadság nő, akkor ez az embereket a hosszú üdülésekre ösztönzi, nagy ösztönzést adva a turizmusnak. Hasonló, de lokális hatása van a négynapos munkahétnek. Ezzel a megoldással ugyan csökken a munkában töltött idő, de szinte semmit nem emelkedik az az idő, amit a gyermeknevelésre lehet fordítani, ugyanis az „folyamatos műszak”, nem lehet heti egy-két napba sűríteni. Ahhoz, hogy a munkában töltött időcsökkenés gyermeknevelésre legyen fordítható, a napi munkaidőt kell csökkenteni, legalább 6 órára, a heti 5 nap változatlanul hagyásával. Ha itt még némileg eltoljuk egymáshoz képest a szülők munkaidejének a kezdetét és a végét, akkor már elegendő családi idő szabadulhat fel újra a gyermeknevelésre. Sokat segíthet ezen kívül persze az otthoni munkavégzés elterjedése, és az együtt élő nemzedékek számának bővítése - vagyis az, hogy újra megtalálják a módját annak, hogy egy család minden nemzedéke - gyermekek, szülők, nagyszülők - valahogy egymás közelében éljenek, ahogyan az az utóbbi nagyjából száz évet leszámítva mindig is szokás volt.

[@kristofcsicsmann8213]

@László Barabás szia, felreertettuk egymast. A videoban Jakab emliti az x y es z generaciokat, amik mas nehezsegekkel es korulmenyekkel talalkoznak eletuk folyaman attol fuggoen, hogy mikor szulettek meg. Az y generacio legfiatalabb tagjai a 95-96-97-ben szuletettek, viszont eltero forrasok eltero evszamot tartalmaznak, ezert ezek a szuletesi evszamok hol y hol zgeneracioba soroljak az embereket. A videon belul Jakab is egyszer 96ot, aztan 97et mond. Nyilvan ez egy nagyon elmeleti megkozelites, de tobb netes platformon visszatero mem, hogy a 96-97ben szuletetteket a genz is geny is kivulallokent kezeli, mert tul fiatalok vagy oregek. Mindossze ennek a gagnek a dramatizalasara ertettem, hogy a 97ben szuletett emberek meginkabb cserbenhagyottak, mert meg a generaciokba sem feltetlenul illenek bele.

[@bumbi0531]

2002-ben kezdtem el a jogi egyetemet. Viszonylag hamar rájöttem, hogy megéri tanulni, köztársasági ösztöndíj, universitas ösztöndíj stb. Konkrétan többet kerestem, mint amikor elkezdtem dolgozni. 120 000 forint volt a fizetésem, télen az albérleti szoba meg 80 000... Még az a szerencse, hogy volt anyai támogatás, különben kenyérre sem futotta volna.

[@gerzson18]

Ha valaki azt mondja, hogy jobb volt az élet egy fiatalnak a kádár/poszt kádár korban , akkor az nem élt benne és nem látja ahhoz képest a jelenlegi fiatalság lehetőségeit. Ma bármit elérhetsz függetlenül a származásodtól , nemedtől , hátteredtől. 40 éve társbérletben lakhattál és imádkozhattál hogy 20 évnyi munka után vezetői poziban leszel diplomával a zsebedben , leválthatod talán a diploma nélküli odatett hülyét. Az értelmiség sokkal rosszabbul élt . A nincsteleneknek volt esetleg jobb . De most sokkal több szórakozási , tanulási , munkaheletőség van , a hitelek is ezerszer olcsóbbak, az egészségügy is ezerszer jobb. Szinte almát a körtével hasonlítotok össze ...

[@attilamolnar1074]

Érdekes, hogy a videóban csak a pozitív dolgokat említik a 80-90-es évekből, a Szomszédok bejátszások ennek pont ellentmondanak. A privatizációk miatt, ha nem is veszítették volna el sokan a munkahelyeiket, a hirtelen megnövekedett követelmények miatti (túlórák, minőségibb termékek gyártása külföldön leselejtezett gépeken, a tulajdonos általi folyamatos ellenőrzés) stresszt nem tudták elviselni + mikor '89-ben, 18 évesen megtudtuk, hogy az egész eddigi tudásunk szinte semmit sem ér, hát nem ugráltunk örömünkben...

[@gerzson18]

@@attilamolnar1074 pontosan. Minden korból ki lehet emelni a pozitívumokat , ez így sok sebből vérzik.

[@deakbali]

Jakabka! Legközelebb bemutatkozhatnál az elején. Idejövök nézni erre elkezd valaki beszélni azt se tudom ki. Jó a végén mondtad de egész műsor alatt nem tudtam ki vagy. Amúgy nem kertelek Marcit vissza. Ha meg ennyire gyenge a szervezete, hogy nem tud műsort vezetni minden nap akkor igyon több tejet, lélegezzen mélyeket a friss levegőn és sétáljon naponta legalább 82métert. Azért mindennek van határa! Ez a csak úgy eltünedezek , jön Jakabka, aztán majd előkerülök és mintha mi sem történt volna kedves néző.....Nos ez így ebben a formában egy komoly csatornától tűrhetetlen tevékenység.