Miért bántod magad? Az önbántalmazás pszichológiája.

[@evacseke1583]

Köszönöm ezt a videót! Több ilyen segítség kell a fiataloknak! Értelmes tájékoztatás nagyon fontos!

[@theshadow7336]

Nem bunkósabol de csak engem idegesít a "!" használata a felnőtteknél, olyan mintha semmilyen szempontból sem lehetne meg közelíteni őket

[@Zalcsy_]

@@theshadow7336 Teljesen egyetértek.

[@ydnaalma9468]

Minél tanultabbak a szülök annál "finomabban"tudnak szóban rejtetten bántalmazni....és még ők látszanak áldozatnak,és szentnek(rejtett nárcizmus is lehet)

[@hajnalkahideg2925]

Igazad van, és a szülő sokszor nem is érzi, nem is gondolja át, hogy az, amit mondott, milyen kárt okozhat, hogy esik az embernek.

[@b.takacs5766]

Ohohh annyira igazad van

[@anikom.298]

és a környezet azt hiszi minden rendben van, mert jó állásuk van, te meg jó tanuló vagy :).....

[@Anime-se9ri]

Igazad van

[@Nyunyu134]

Édesanyám is ilyen sajnos🥲

[@doraracz8845]

3 évig csináltam,13 évesen estem bele ebbe a világba, lassan 18 vagyok és sajnos ritkan,de visszaesem:( viszont nagyon küzdök ellene. Evés és testképzavarom volt éveken keresztül amiből végül az edzés,a kondi vezetett ki. Az általános iskolás éveim maga volt a pokol,mindig kihasználtak,bántottak és egyedül hagytak amikor a legjobban kellett volna,hogy maradjanak. Az akkori barátaim nem tudtak kezelni, inkább rontottak a helyzeten,pedig nekem mindig csak arra volt szükségem,hogy ne hagyjanak el😞Voltam pár pszichológusnál, többnyire nem segítettek. Barátok? Sehol senki hosszú távon:)Ha valaki megkérdezné kinek is köszönhetem,hogy abba hagytam, egyértelműen magamnak. Az önbántalmazás ugyanolyan függőség,mint a cigi,alkohol stb… és ugyanolyan kemény és hosszú út kell ahhoz,hogy ki keveredjen belőle az ember. A középiskolában mai napig ér olyan stressz amit annyira magamra veszek,hogy szivem szerint önbántalmazáshoz folyamodnék,néha megis teszem,de többnyire van elég akaraterőm. Nehezen viselem a magányt és az elutasítást. Múltbéli tettem súlyát mai napig magammal hurcibálom,de inkább külsőleg sajnos. El kell(ett) fogadnom a mutogatást,a kibeszélést, a tekinteteket és a sajnálkozást… de már nem zavar, nem vagyok egyedül ebben, és ha ránézek a hegeimre tudom,hogy túl vagyok az életem egyik legnehezebb szakaszán, és képes voltam letenni egyedül.❤️

[@barbaratoth4764]

Szia! Azt megkérdezhetném, hogy mi volt a probléma, ami ezt ilyen súlyosan váltotta ki? Persze, ha nem akarod, nem kell leírni.😊

[@matearvai7680]

Örülök,h Meg tudtat csinálni nekem ennyire dúrva azért nem volt a helyzet én valami miatt lobbanékony vagyok a cukorbetegségem miatt de a szüleim mindig segítenek ha mérges dühös vagyok a falba bele vertem és volt,h vérzett a kezem de én akkor is a falat ütöttem de most már boxzsákot ütök ha mérges vagyok.

[@dominikpriski01]

Szia Atis! Én szívesen megnéznék egy videót a krónikus üresség érzésről. Ez is egy viszonylag gyakori jelenség és alapvetően, mint a mostani témáról, így arról is kevés szó esik.

[@lucalaszlo3825]

Szia, bocsi, ezt ki tudnad fejteni egy kicsit jobban, hogy mi? Mármint a neve alapján lehet, hogy nekem ez van, csak eddig nem tudtam nevet hozzá😅

[@dominikpriski01]

@@lucalaszlo3825 Ez olyan huzamosabb ideig tartó érzés, amikor az alany céltalannak, értelmetlennek, boldogtalannak és üresnek lát mindent. Az üresség demotiválja az alanyt és nem végzi el emiatt akár a napi teendőit sem, mert nem látja értelmét. Vagy kevésbé súlyos esetben megcsinálja a dolgát, viszont kiégett az illető. Magamból kiindulva... a magány a legfőbb kiváltó oka Én is ezzel küzködök jelenleg, de nekem már megvan a kiváltó oka és teszek ellene

[@lucalaszlo3825]

@@dominikpriski01 köszi a választ. Am ez nem esik a depresszió jelentéskörébe? Nem kötözködés, tényleg nem tudom

[@dominikpriski01]

@@lucalaszlo3825 De igen ezek a depresszió tünetei is lehetnek. De ugyanúgy, ahogy nem csak a torokgyulladástól tudsz köhögni, ugyanez a helyzet itt is. A depresszió sokkalta komplexebb jelenség. Ott is jelen vannak ezek a komponensek, viszont az állandó levertséggel és kedvtelenséggel is jár.( voltam az is tudom, mit beszélem). A krónikus üresség nem feltétlen. Bizonyos helyzetekben jön csak elő( legalábbis nálam), főként este, amikor már fáradt vagyok és a magány a hatalmába kerít, nappal viszont nem olyan gyakori.

[@lucalaszlo3825]

@@dominikpriski01 köszi a választ!

[@akoskovacs9708]

Egy "traumákról" szóló hasonló videót megnéznék. Hogy miképp játszódik le fejben, az emberben. Biztos sokakat érint ez is.

[@douma_bby]

Legszivesebben minden kommenteloz szorosan megolelnek, ha lehetne. Ugy sajnalom, hogy ennyien benne vagytok ebbem a helyzetben...

[@privilegium9280]

19:41 ez annyira hiteles volt, hogy majdnem felbasztam magam.

[@alexandraszalai9623]

Nekem egyszer azt mondták hogy "ohh nincs neked semmi depressziód meg ilyen f@szságaid csak két pofon kell és jobban leszel"

[@csillagoltosotetseg]

@@alexandraszalai9623 Azt pofoznám fel, aki ezt mondta, de valószínűleg nem lenne tőle okosabb.

[@nikolettsasvari8079]

​@@csillagoltosotetseg még az a maradék ész is ki lenne ütve a fejéből ami esetleg volt benne

[@Bagyi_priv]

igaz, kicsit elkéstem, de nagyon sokat segített a videó, köszönöm szépen❤

[@pannakoczka8780]

Szuper vagy Atis ezekkel a témákkal, csak így tovább!! Nos, én szinte minden fajtáját csináltam tiniként amit felsoroltál. Akkori kapcsolatomban a srác szexuálisan és lelkileg bántalmazott sokáig, de nem mertem kihez fordulni, így magamat bántottam, mert muszáj volt valamit tennem. Ezt csak később értettem meg, és már több éve pszichiáterhez járok, most rakom le éppen antidepresszánst, a hegeimet pedig nagyjából eltakartattam tetoválásokkal. Ennek már 10 éve, most vagyok 25 éves és még mindig ezt nyögöm, de már sokkal jobb! Osztálytársaim is tudtak erről annó, de nem tettek semmit, inkább kicsit ki is rekesztettek, de nem haragszom rájuk, bár szemét dolog volt. Csak azt sajnálom, hogy az a rohadék szabadlábon van és nem tehetek ellene semmit. Szóval kerüljétek az abúzív kapcsolatokat, mert nehéz belőle kijutni és baromira megsérti a lelked és a tested akár. Figyeljetek a piros zászlókra. Segítséget kérni nem szégyen!!! Legyetek erősek, legyetek a magatok urai!!! Kitartást!!!

[@istvanordog1283]

Szia Atis!! Én a lelki önbántalmazásra vagyok kiváncsi, benne (voltam) ebben témában valamennyire csak azért, nagyon érdekes lenne ez a téma is 😁

[@johannarozsovits1017]

Áprilisban bántottam magam először. Öngyújtóval égettem meg a karom, több alkalommal. Nem tudtam kezelni az iskolai stresszt, a magány érzetet, a szorongást és a depressziót. Életem legnehezebb éve van a hátam mögött és nem láttam a kiutat, nem tudott senki segíteni. Amikor bántottam magam, minden problémám egy pontban összpontosult. Egy ilyen pillanat után nyugodt állapotba kerültem, üressé vált a lelkem. Majd bűntudatom lett. Hamar függeni kezdtem tőle. És nem mondhattam el senkinek. Őszintén hálás vagyok, hogy megcsináltad ezt a videót, ezzel segíteni mindenkinek, hogy megértsék, miért csinálja, aki csinálja. Köszönöm.❤️❤️❤️❤️

[@whowantmuffin]

13:52 bárkinek akinek ezt hallania kellett. Nekem hallanom kellett. Nagyon hálás vagyok hogy készítettél egy videót ebben a témában!!

[@edinaszekely7370]

Kicsit nehéz erről beszélni, de hátha segít az én történetem: Pár éve volt egy nagyon toxic legjobb barátnőm, elég nárcisztikus személyiséggel vegyítve. Bármit tettem, mondtam kritizált, minden miatt engem hibáztatott, még akkor is, mikor nem tehettem róla. Például nem válaszoltam 2 órán keresztül, ezért hangüzeneteket küldött, amikben üvöltve szídott engem és fenyegetett azzal, hogy elhagy engem és egyedül maradok, mivel "rajta kívül nincs senkim" Miatta rendkívűl kevés önbizalmam maradt, konkrétan a béka segge alatt, vagy még lejjebb. A saját halálomat kívántam, még tettem is azért, hogy ez megtörténjen, de sosem sikerült.. Mellette természetesen bántottam saját magam, azt akartam, hogy kívül is annyira fájjon, mint legbelül Egyszerűen belebolondultam a gondolataimba, legszívesebben kitéptem volna az agyamat és a szívemet is. Az agyam folyamatosan negatív gondolatokkal volt tele, a szívem pedig rohadtul fájt Már a harmadik sikertelen öngyilkossági próbálkozás után már azt is feladtam.. utána csak úgy léteztem Annyira leépültem szellemileg, hogy egyszerűen semmi érzelem nem maradt bennem, mintha üres lettem volna teljesen Konkrétan totál összezuhantam De megjelent egy apró fény, egy lány, aki ezután a legjobb barátom lett és megmentett a toxic csajtól, akiről írtam az elején A legjobb barátom mentett meg, mindig meghallgatott, és próbált mellettem állni A gyerekkori legjobb barátomat is visszakaptam, ami csak még boldogabbá tett Még mai napig fáj az, ami történt.. de két éve tiszta vagyok :) Higgyétek el, tudom, hogy szar.. és rohadt nehéz kilábalni belőle, még én sem voltam rá képes teljesen Fogadok én sem voltam korrekt minden szempontból és sok embert megbántottam.. de én mindig tanulok a hibáimból Kitartást mindenkinek❤

[@sunrise8631]

Egyszer már legyőztem az önbántalmazást (ütések), és vele együtt más lelki bajokat - 6 év kín után, sok tanulással, önerőből. Akkor rájöttem, mi indította el a lavinát még 14 éves koromban, így a 20. születésnapom előtti félévben kimásztam a mélyből. Már megbékéltem és nem bánom a múltat, fontos tudást adott. A gyógyulás pedig csodálatos érzés volt. Ám az elmúlt 2 évben (34 vagyok) újra és újra előtör(t) a kényszer, bár az ütleget megfékezi a józan ész. Sokszor nagyon haragszom magamra, látszólag ok nélkül. A forrás problémára pedig még nem jöttem rá. Azt hittem, selejtes vagyok, mondván: amit egyszer már legyőztem, hogy térhetett vissza? Pláne, felnőtt fejjel..? Attis, örülök, hogy beszéltél az idősebb korosztályról is. Az első megnézés óta egyre kevésbé érzem magam selejtesnek. Ébred a bátorságom, hogy ismét felvegyem a kesztyűt, az új démonaim ellen. Köszönöm.

[@laurakrempf]

Hát ez a komment most mindenféle tudományos megközelítést nélkülözni fog bocsi érte: Úristen, de imádtam az emo korszakot! Mármint azóta sem hallottam fiúkat olyan nyíltan és őszintén beszélni az érzéseiről, a fájdalmairól, az otthoni problémáról bármiről ez valahogy magával a stílussal együtt eltűnt. Én legalábbis ezt tapasztaltam a környezetemben. Mindamellett, hogy nagyon tetszett maga az öltözködési és hajviseleti stílus is 😁 Imádtam! 💜🖤💜

[@foltosmaci]

Ugyan én még sosem bántalmaztam magam ténylegesen, mai napig vannak ilyen gondolatok bennem (már ha a vakarózás és karmolás nem számít annak). Az ok, amiért eddig nem tettem meg, mert egyrészt nem bírom a vágott sebeket, nem állok készen arra, hogy valami maradandót hagyjak magamon, másrészt nem szeretném, hogy a környezetem erre felfigyeljen. Két okból születnek meg bennem ezek a gondolatok: az egyik az az, hogy ahogy Te is és mindenki más is gondolja, a lelki fájdalommal egy bizonyos ponton túl már nagyon nehezen tudok megküzdeni (és ez a pont mindenkinél máshol helyezkedik el, ezt fontosnak tartom kiemelni) a másik pedig, hogy a társadalom szempontjából egy olyan nyomás helyezedik rám, ami azt szajkózza, hogy ameddig a lelki fájdalmam nem nyílvánul meg fizikálisan, addig nincs is értelme ezzel foglalkozni, nem vagyok elég beteg, ergo nem is jár nekem a segítség (és persze tudom, hogy ez ellentmondással van azzal, hogy azt mondtam, nem akarom, hogy a környezetem megtudja, de nem is vagyok biztos benne, hogy ezt azért csinálnám, hogy nekik bizonyítsam be, hogy elég nagy a baj, hanem saját magamnak, tekintve, hogy nagyon függök mások, a társadalom véleményétől és nézeteitől, és ha már egy kicsit is eltérek a normálistól, az zavar). Gondolok itt arra, hogy hogyha nem bántom saját magam, nem próbálok meg ténylegesen öngyilkosságot elkövetni vagy nem vagyok szenvedélybeteg, addig nem is érdemlem meg, hogy kijelentsem, 'valami baj van.' Hiányzik egy olyan ember az életemből, akiben megbízok, akivel viszont szeretjük egymást (nem feltétlenül romantikus kapcsolatra gondolok), ez pedig magányossá tesz. Elégge self-aware vagyok ebben a témában, bár ez az érzelmeimen nem sokat változtat. Nem vagyok benne biztos, hogy örökre mentes leszek az önbántalmazástól, de egyelőre még az vagyok.

[@judy9111]

Sziasztok! A kommentem igazából mindenkihez szólna aki veszi a fáradságot, hogy elolvassa. Jó néhányat én is elolvastam már és kezdetnek szeretném elmondani, hogy szerintem nagy előrelépés volt, hogy így sokan lemerték írni, kimerték írni magukból valamilyen szinten. Nagy erő kell egy ilyenhez, viszont én ezidáig csak csalódtam a legtöbb emberben így jól esett látni, hogy mennyi értelmes feliratkozó van a csatornán akik nem elküldtek a fenébe a másikat, vagy nevették ki és társai, hanem együttérzést, bíztatást tanúsítottak! :) Nekik köszönöm szépen, hogy visszatudták adni valamennyire az emberekben való bizalmam. Akik pedig lemerték írni, hogy bántották már magukat valamilyen szinten és valamennyire az okokat is, őket én is biztatni szeretném. Mindenből van kiút idővel és segítséget kérni egyáltalán nem szégyen! Mondom ezt úgy, hogy évekig pánik betegséggel kuzkodtem míg ki nem derült, hogy cöliákiás vagyok és a gluténfogyasztás miatt voltam rosszul, ment a hasam estem össze amik alkalmával, nem egyszer sikerült eléggé durván össze is törni magamat. Nyilván rajottem ez így nem mehet tovább. Szerencsére eléggé idős voltam már ahhoz és remek nevelést, törődést odafigyelést kaptam mindig is a csaladomtol amiért mindig hálás leszek nekik. Így magamtól álltam oda anyukám elé egyszer, hogy ez így nem élet, nem akarom rettegésben leélni az életem, hogy ki se merek mozdulni a lakásból sem. Szeretnék szakemberei segítséget kérni. Természetesen támogatotta a dolgot, folyamatosan elkisert míg jobban nem lettem, hogy magamtól egyedül elmerjek és akarjak járni hozzá. Pszichiáterhez jártam aki felirt egy gyenge gyógyszert pánikra egy másikat pedig nyugtató formájában, mivel kisebb idegbetegseggel is küzködtem, nagyon magas emberi utalattal és fóbiaval is. Körülbelül 2 évig jártam hozzá rendszeresen. Neki elmertem mondani néhány alkalom után, hogy korábban bántottam magam eléggé durván. Hol késsel, ollóval vagy pengével vagdostam magam. Tudtam az okát persze. Teljesen mindegy mikor milyen közösségbe kerültem. Milyen iskolába vagy tanfolyamra jártam folyamatos célpont voltam. Hiába voltam kedves, illedelmes, segítőkész, mindig volt jó pár gyökér aki csesztetett.. Sokszor direkt megbetegitettem magam vagy ki találtam valamit, hogy ne kelljen iskolába mennem. Mikor beteg voltam rossz volt visszamenni arra, hogy jonehanyan hozzám vágtak minek jöttél? Már is meggyógyultál? A fenébe inkább döglöttél volna meg és társait kaptam folyamatosan! Míg a népszerűbb osztayltarsaim öröm ujjongast mikor végre újra tudták suliba járni.. Mindez durván 8 éves korom óta zajlott. Aztán úgy éreztem nem bírom tovább. Körülbelül 14 éves korom óta éreztem úgy egyre többször jó lenne meghalni. Kiugrani az ablakból úgy sem számít semmi, csak örömöt szereznék vele mindenkinek. Aztán egyszer egyik osztalytarsnom elmeselte ideges volt belevagott mélyen a húsa a késsel és lenyugtatta. Mondom veszteni valóm nincs a dologgal. Persze eleinte csak csikadgattam magam korzővel például. Majd azt vettem észre több és több kell. A fizikai fájdalom megnyugtato, elnyomta a lelkieket. Végül pengehez nyúltam és mikor egyedül voltam otthon végig vagdostam eléggé durván a kezem. Télen könnyű volt, mert hosszú ujjú volt rajtam a lakásban is, jó időben megoldottam alapozó elfedesevel a dolgot vagy mikor csak egy két kisebb vágás volt és anyukám ezsre vette eltudtam jól szinlelve nyugodt hangon annyival, egyik barátnőm cicjaval játszottam és játék közben véletlenül oda oda kapott egyszer egyszer. Aztán nem firtatta a dolgot. Ez durván így ment 23 éves koromig. Nem nagyon voltak barátaim legalább is igazak szinte sosem. Mindig hátba lettem támad a idővel vagy csak kihasznalni akartak valamivel. Mikor azt hittem normális társaságba keveredtem kiderült ellenkezője utána. Csak a szarkavarasok mentek vagy hogy melyik lányt sikerül megfektetni majd ha valamelyiket sikerült k*rva lett onnantól fogva, de ha nem akkor is akként konyvelték el a lányt vagy kitaláltak róla mindenfélét. Szépen ott is hagytam fenébe a társaságot. Onnantól fogva nem mentem sehova. Szórakozást, kikapcsolódást nekem az anime világa jelentette a sok horror film, jonehany PC vagy mobilos játék. Már nem is akartam emberekkel korulvenni magamat. Közben családomban is történt jonehany rossz meg tragédia. Nagyon nehéz volt. Az értelmes fiúk pedig mindig elkerültek. Vagy csak megfektetni akartak vagy szépen félre is keféltek és társai.. Sosem értettem mi velem a baj miért nem érdemlem meg legalább egy normális barátot? Vagy hogy értelmes párkapcsolatok legyen? Hol ronthattam el? Idővel teljesen bezarkoztam. Nem kerestem mások társaságát ismerkedni sem akartam. Aztán úgy adódott, hogy megismertem valakit a véletlen folytán. Kezdett jobbra fordulni minden akkor mikor legkevésbé számítottam rá és már felakartam adni mindent. Pszichológushoz is jártam jó darabig. Ha sikerül az embernek jót találni megéri, higyjétek el! :) Itt vagyok közel 30 évesen. Sikerült végre elérem, hogy szüleimtől külön koltozzek, durván 5 éve már van értelmes párkapcsolatom, végre tarthatok így kisállatot, mivel párom is imádja az állatokat. Igaz hosszú út áll meg előttem, nem adatott meg minden a teljes boldogsághoz, előrejutashoz de elmondhatom, hogy közel 3 éve már nem vagdosom magam egyáltalán, nem törnek rám öngyilkos gondolatok és 2 éve nem vagyok pánik beteg sem, gyógyszert sem kell szednem! :) Ugyan még misnig rosszul vagyok az emberek tobbsegetol de már közel sem élem meg akkora fobiakent ha kikell mozdulnom közéjük, mint korábban. Sok barátom nincs, de nem is akarok. Elég az a 3 ember bőven, főleg, hogy róluk legalább tudom, hogy igaz barátok. :) közülük az egyiküknek pedig szoszerint mindent elmerek mondani és ha mélyponton vagyok éppen, segít. Meg hallgat és biztat. :) Szóval üzenem mindenkinek aki most van hasonlóan rossz helyzetben, hogy igen is merjen segítséget kérni. Rengeteg a jó pszichológus. Én is fogtam már ki nem egy rosszat személyiség alapján, de nem adtam fel és addig mentem míg nem sikerült találni egy normális át. Harmadjára pedig sikerült. Nem játszotta a beteges önsajnálatot, nem hurrogott le csak ha valamit elsőre nem mertem, de nem is babusgatott. Megtalalta az aranykozeputat és bevalt. :) Akik pedig már lemerték ide írni mindezt, nekik üzenem, hogy az első és talán legnehezebb lépést már sikerült megtennetek hiszen csak a kezdet a nehéz, utána már fokozatosan fog menni a többi is. Kérjetek segítséget, mert megéri. A sok rosszakaro véleményét pedig magasról lekell szépen tojni! 😉 Ugyanis máshogy nem megy! Köszönöm ha valaki elolvassa ezt a kisebb regényt és ha csak egy embernek is tudtam segíteni, már boldoggá tesz és megérte ide írni. :) Az esetleges gépelési hibákért pedig előre is elnézést kérek. További szép napot kívánok mindenkinek és erőt, kitartást a továbbiakban is! :)

[@BoglarkaSzu]

Sziaa! Most olvastam el csak a kommented, mert most kezdett el engem érinteni ez a dolog... Én az iskolában népszerűnek számítok, de az sem egy jó dolog.... Az osztályom meg utàl. Ha hiányzok az iskolából, (sokszor egyébként azért mert színészkedett), megkapom hogy lógtam... Osztály társaktól komolyan, "haveroktól" gúnyosan. Nem jó. Nem jó érzés iskolába járni, nem jó érzés ott lenni, hiába vagyok ötös tanuló, és hiába szeretnek látszólag sokan. Nekem is voltak olyan érzéseim hogy megakarom ölni magam. Miért nem csináltam meg? Mert hiszek Istenben. Ez az egyetlen egy ok. Már majdnem eljutottam odáig hogy kést ragadjak, amikor rájöttem hogy megpróbálkozhatnék egy pszichológussal. Elmentem hozzá(ez volt tavaly), és sokkal jobb lett... Aztán úgy alakult, hogy nyáron jóba lettem két, nálam négy évvel idősebb lánnyal, akik rengeteg támogatást adnak, és úgy érzem megtaláltam a helyem. A pszichológus szerint, az a "baj", hogy érettebb és tehetségesebb vagyok a korosztálymnál, az utóbbi miatt piszkálnak, és azért érint ilyen mélyen mert értelmes vagyok. Nem volt jó érzés megtudni, hogy életveszélyes vagyok/voltam magamra nézve, de szerencsére ma már egész jó. Vannak nehezebb idők, van amikor könnyebb lenne elmenekülni az élettől, de ma már nem bántom magam. Ez öt embernek köszönhető: anyámnak, a pszichológusomnak, a két barátnőmnek, és az új felfogású magamnak....

[@flowrangie]

Először is köszönjük ezt a videót! Mivel kérted, hogy írjuk le a tapasztalatunkat, így leírom én is. Én a falcolás szerintem leghalványabb részén voltam. Én körzővel bántottam magamat a karomon. Nem volt durva, mert direkt úgy csináltam, hogy ne legyen jele később, mert azt megbánnám. Már akkor is volt legalább ennyi eszem... Na mindegy. Én azért csináltam, mert a fizikai fájdalmat jobban bírtam, mint a mentálisat. Ez ennyire egyszerű. Talán segítséget vártam, hogy észrevegyék? Nemtudom, mert hiába volt nyár meg jóidő, én hosszú ujjú cuccban jártam, mégse kérdezte meg senki soha. Ez volt talán a legdurvább. Senki se foglalkozott vele, ezért megtanultam magamnak megoldani mindent. Azóta segítek mindenkinek ott ahol tudok, hiszen nekem is jól jött volna akkor. Elmondtam a nővéremnek a vágdosást, ő azt mondta mondjam el a szüleimnek. Nagy nehezen elmondtam, meg tudtuk beszélni, és azóta nagyon jó a kapcsolatunk. Én végülis sokat köszönhetek ennek a tevékenységnek.

[@ferectoth3710]

Ez a sajnálatos és megbotránkoztató dolog, vagy ügy és ez sehogyansem valahogyan sem fog megváltozni ilyen hús-vér emberként élhettem le az elmúlt jó harminc évet.harminc kettő vagyok idén 2021ben.

[@schnitzelwiener7929]

Ugyanazok gondolják, hogy egy ilyen videó megnézése után valaki kedvet kap az önbántalmazáshoz, akik azt hiszik, hogy ha látsz egy videót/filmet/szivárványt akkor rögtön meleg leszel. Szerintem ez ugyanaz a szint.

[@Levente9323]

Nem egy szivárvánnyal van a baj, csak tudod az hogy mit nézel, olvasol, tanítanak neked, az hatással van rád🤯

[@moncsigirl88]

Pedig sajnos vannak olyanok, akik csak azért próbálják ki, mert "divat" a barátai/osztálytársai körében.

[@ritarajczi6132]

Ha sírnom kell, de az a hely nem éppen "ideális,, hozzá, akkor ráharapok a nyelvemre. A vagdosás is hasonló funkciót lát el. A hirtelen fájdalomtól lenyugszik, kicsit tisztábban lát az ember.... (Gondolom ez valamilyen ösztönös reakció, hogyha gáz van, akkor éberek tudjunk lenni.)

[@szendebeke3395]

Nagyon helyes meglátás, pontosan úgy van, csak nagyban🙂

[@zsuzsannanagy9427]

Nekem is hasonló "élményem" van. De én ezt figyelem elterelésnek használom. Mikor az utcán vagy bárhol emberek között sírhatnékom támad, mert valami olyat látok vagy hallok, ami ezt kiváltja (lehet ez egy kisgyermek sírása az utcán, stb...) akkor, és ez furcsának hangozhat, de befeszítem a hasizmom amennyire csak tudom és kihúzom magam, egy kicsit visszatartom a lélegzetem. Ez kizökkent a sírási állapotomból. Minnél intenzívebben koncentrálok az izmaimra, annál hatásosabb! Talán ez arra vezethető vissza, hogy fiatal koromban keleti sportot űztem egy darabig és ott önfegyelmet és tiszta gondolkodást tanultam ami a testre is jó hatást gyakorol! Így elég csak megfeszíteni a hasizmom és egyből "gatyába rázom" magam az érzelmek terén is. 🙂

[@gyongyiszeverenyi7980]

Pedig a sìràs termèszetes ès pont a célt szolgàlja.Tessék sìrni ha szüksèg van rà ha azt èrzitek.Vajon mièrt nem mersz sìrni?

[@leni1aff603]

Nagyon jó lett a videó! Sajnáltam azokat akiken láttam, hogy önbántalmazást végeznek, de nem tudtam hogy kellene kezelni, és egy kicsit belül kiborított valamelyest (persze ezt inkább nem mutattam ki), de ennek a videónak köszönhetően tudni fogok segíteni a barátaimon és azt is hogy hogyan kezeljem az ilyen helyzeteket!❤ Igazán hasznos mindenkinek!

[@orsolyagal9834]

Nem mondhatom, hogy ez a videó ébresztett rá arra, én is önbántalmazó vagyok (ezt már korábban is sejtettem/tudtam), de ez tudatosított bennem sok dolgot, ami eddig csak érzés, sejtés volt. És amit már tudsz - nem csak sejtesz - az már megfogható és kezelhető. Köszönöm, Atis, hogy kimondtad, összefoglaltad, kerekre fogalmaztad, ami bennem is feszült - már sajnos évtizedek óta!

[@LuisMessi190]

A legtöbben rossz helyen keressük a vigaszt.

[@HaruShinigami2002]

Mondjunk az emberek mindig mástól várják a megváltást.

[@Epresnarancs]

27 éves vagyok. A probléma akkori pontos okát a mai napig, néhány terápia után sem sikerült nevén neveznem, de 13-19 éves koromig engem is érintett az önbántalmazás, aminek a nyomait életem végéig viselem majd a bőrömön. Jelenleg depresszió, pánikzavar, kényszercselekvések, kényszergondolatok a diagnózis csomagom. Mára már annyira ellehetetlenítették az életem, hogy gyógyszeres kezelést kapok. Sokszor eszembe jut, hogy ha akkor képes lettem volna megfelelő módon segítséget kérni vagy a környezetem másképp reagál, jobban odafigyel, érzelmileg éretten és intelligensen áll hozzá a helyzethez, akkor lehetőségem lett volna teljes életet élni. Ha észre veszitek ezeket a küzdelmeket valakin, ne nézzetek félre! Ne alacsonyítsátok le a sebeket, hegeket, felelőtlen szexuális magatartást, függőségeket! Szüksége lehet rátok, hogy képes legyen megfogalmazni, hogy célzottabb segítség kellhet. Ezek a sebek, hegek egy életre szóló dolog első manifesztációi is lehetnek. Ha Ti vagytok önbántalmazók, fogadjátok örömmel a környezetetek aggodalmát, nem támadni akarnak. Ne érezzétek cikinek, hogy segítségre van szükségetek a barátoktól, családtól, szakemberektől. Higgyétek el, ha visszamehetnék az időben, szívesebben választanám az akkor általam inkompetensnek tartott iskolapszichológust, mint azt, hogy egy szobába zárva emésztem magam a fejemben létező félelmek miatt éveken keresztül. Én tíz évig is eltűrtem, hogy az életem elszalad mellettem, mire egyedül képes voltam felismerni, mennyire nagy a baj. Ne várj addig, mert ez nem az az élet, amit a jövőbeli önmagadnak kívánsz ennyi idős korodra. Nincs karrier, nincs család, a gondok még mindig nem szűnnek meg egy csettintésre. Persze nem feltétlenül predesztinál ez ilyen következményeket, de ez az én történetem és mivel senki nem lát a jövőbe, lehetne bárkié, aki kamasz korában vagdosta magát. Figyeljetek oda egymásra és magatokra! Kibaszottul erősek vagytok mindannyian! :*

[@darijagrabics3420]

hat itt egy tema ami sajnos tul kozel all hozzam egy-ket honap hijan 14 eves vagyok, es oszinten 1 eve nem gondoltam volna hogy megerem ezt nagyon rafuggtem a vagdosasra tavaly marciusban, kisebb karcolasokkal kezdtem, es osszel eljutottam odaig hogy olyan mely sebeim vannak amelyek sohasem fognak begyogyulni szornyu gyerwkkorom volt, es amikor a csaladom rajott arra hogy mit csinalok magammal azt mondtak eloszor hogy csak figyelmet akarok, nincs okom arra hogy szomoru legyek, nincs jogom ahhoz hogy igy erezzem magam tavaly nyaron akkor nyilt fel a szuleim szeme hogy rajtam segiteni kell es csak szeretetre van szuksegem amikor meglattak hogy a sebeim nem enyhultek, es rajottek hogy onygilkossagon gondolkodom elmentem egy uj pszichiaterhez es a tortenetem hallva azt mondta hogy par hetre pszichiatrian kell maradnom. nekem akkoriban volt egy parkapcsolatom ami pont a tegnapi nap ert veget 14 honap utan, es a masik felnek is hihetetlen nehez volt ez a korszak mert mint derult egbol villamcsapas, korhazba kerultem es realizalodott mindenkiben hogy lenyegeben haldokoltam kozepszintu depresszioval diagnosztizaltak, lehetseges hogy borderline szemelyisegzavarom is van, es ez a tinedzser eveimben meg fokozodik a hormonalis faltozasok miatt az idei evet egy elit iskolaban kezdtem, az orszag legjobb gimnaziumaban tanulok az egesz evem tele volt fajdalommal es boldogsaggal, nagyon sok minden tortent velem, fizikailag elegge leromlottam, hullik a hajam, nagyon lefogytam es meg utalok is magamban mindent, nem erzem magamnak szerethetonek mar nem vagom magam, vagyis csak ha nem muszaj, akkoris csak karcolok vagy okollel verem a falat mert nem akarok visszakerulni oda ahol voltam 14 eves koromra tobbet eltem meg mint egy felnott, alig van olyan dolog amit nem probaltam meg es ez lehet kivulrol ugy jon le hogy en vagyok a meno alter lany aki alig mond el magarol valamit, de belul ugyanaz az ijedt, szeretetehes kislany vagyok mint regen nekunk egyedul szeretetre, figyelemre es biztonsagra van szuksegunk akik ettol szenvedunk koszonom ha elolvastad a tortenetem, nem reszleteztem nagyon a dolgaimat mert nem tudok meg roluk beszelni, foleg nem arrol amin a napokban keresztul mentem legyen szep napod, es ne kovesd a peldam!

[@ViczanRobertLaszlo]

Nekem viszonylag új jelenség,hogy hallok erről.Először fél éve párom lánya csinálta magán,amit még időben sikerült észlelni és beszélni róla.Darija írtad,hogy szeretetre és figyelemre vágysz/vágynak azok akik ebben a helyzetben vannak.Lehet hogy kiábrándító lesz amit írok,de mi a társadalomban egészségesnek vélt emberek se vagyunk külömbb lelki állapottal mint te.Persze mindenki más stratégiát használ:van aki magamutogatásban éli ki magát és a másoktól kapott figyelemtől érzi magát szeretetnek,van aki az erőszakba menekül és nagyon sokan pedig egy partner/szerelemtől remélik a megváltást,idővel egy gyerek születésétől vélik azt,hogy többek lesznek/felnőttek lesznek. Nekem nagyon nehéz időszakom az volt mikor 8 éven keresztül semmilyen próbálkozással nem sikerült nem csak hogy párkapcsolatba kerüljek,de még egy kávéra elhívjak egy csajt.Pedig nem voltam se az túlzottan magamba zárkózo típus(max. egy picit,de az még egészségesnek mondanám),se olyan aki fél oda menni másokhoz. 2013-ban úgy 27 évesen találkoztam először az önfejlesztés fogalmával egy előadás alkalmával.Teli voltam pattanással még akkoriban,ráadásul görbe a hátam,tyúkmellem van,elég nagy orrom van(ami ráadásul a pattanások miatt 2-szer akkora volt),meg úgy nagyon sovány testalkatú is voltam,olyan szikár,hogy a kemény munkás időszakba se ragadt meg rajtam semmi izom.Elmondhatom,hogy úgy semmimmel nem voltam megelégedve. Az előadást egy 60 éves ember tartotta,aki csak a keresztnevén mutatkozott be:András.Egy hétvégét felölelő előadás volt és ezalatt nap végén mindig személyes beszélgetésre is volt szerencsém.Ő mesélt róla,hogy ezek mind nem számítanak ahogy/amilyen a külsőm,csak az a fontos,hogy elfogadjam és szeressem magam. Kezdésnek a tükör előtt kellett mondjam minden nap,hogy így fogadom el és így/ilyennek szeretem magam és szeretem/elfogadom a pattanásaim.1 hónap leforgása alatt minden pattanásom elmúlt:az arcomról és a mellkasomról.Amivel előtte 9-10 évet küszködtem.Utána még 3 évembe telt,hogy megtanuljam szeretni magam és elfogadjam,hogy szerethető vagyok.Igaz mostanra már a második párkapcsolatom van ami 4 éves.De szerintem ez egy soha véget nem érő folyamat.Mindig oda kell figyeljünk magunkra.Egyszerűen szükség van arra,hogy szeressük magunkat,hogy másokat is tudjunk(üres szívből nem lehet adni,minthogy üres/kiszáradt kútból sem lehet vizet meríteni).

[@anikom.298]

Örülök, hogy ilyen hamar felismerted mire van szükséged és hogy nem veled van a baj! Nagyon hasonló cipőben jártam mint te, csak biztatni akarlak, hogy van kiút, van gyógyulás, csak legyél türelmes magaddal! Isten a legnagyobb gyógyító :) Én most 28 éves vagyok, a férjem egy csodálatos ember és van egy kisfiunk is! Sosem gondoltam volna, hogy valaha családom lesz...

[@majakanizsai1613]

Köszönöm ezt a videót, régen én is vagdostam magam, nekem sokat segítettél ezzel a videóval.

[@kjam9085]

Az OCD-m miatt kezdtem el bántani magam, először csak ütöttem, haraptam magam aztán jött a vagdosás. A fájdalom segített lehalkítani a kényszeres gondolataim, és sokszor ez volt az egyetlen kiút az öngyilkosság tervezgetése elől. Most már pár hete nem vágtam, ami nálam elég hosszú idő, de nem hiszem hogy sokáig tiszta maradok.

[@emesea.2181]

Nem tudom, azóta mi van veled, hogy azóta is tiszta vagy-e vagy esetleg visszaestél de szeretném elmondani hogy a tény hogy pár hétig kibírtad, nagy dolog, szóval kitartást a továbbiakban

[@kjam9085]

@@emesea.2181 Köszönöm hogy érdeklődsz. Már fél éve nem vágtam, bár néha elég nehéz megállni, de harcolok vele.

[@emesea.2181]

@@kjam9085 ennek nagyon örülök, büszke lehetsz magadra. Egyébként mit szoktál csinálni vágás helyett? Mármint amikor rádjön, hogy csináld, akkor hogyan nyugtatod le magadat?

[@renatakovacs8041]

Nagyon jó vagy! Átfogó anyagot készítettél. Nagyon intelligens srác vagy, szeretem a videóidat.

[@ninanagy3518]

Pont tegnap gondolkodtam a témán és mára itt is a videó! 😁

[@gabrielladeak5275]

Nagyon féltem, hogy kárt okozok magamban... 10 éves korom után az életem elviselhetetlenné vált. Elsősorban a környezetem, de a saját külső- benső változások is olyan megterhelőek voltak számomra, hogy a lelki és fizikai feszültség arra késztetett, hogy valahogy kisüssem mindezt magamból. Egy 6-10 -16 éves gyermek mindennapjai: 45 perc intenzív figyelem egy helyben ülve, ötször, hatszor, evés néma csendben... ú, sorolhatnám... Óvodában, iskolában dolgozom, elnézést kérek a kivételektől, rettenetes tanárokkal, tanárnőkkel, és iskolarandszerrel, de ez a 80-as években sem volt másképp. Gyűlöltem isibe menni, minden éjjel azt terveztem, hogy reggel elüt valami autó, vagy lezuhanok valahonnan, eltörik a lábam, megnémulok... és persze megsüketülök - később a kezem, a fejem bánta... Nem meghalni akartam, hanem élni, békességben, szeretetben. A felnőttek nem változtak... Írtam egy könyvet sok verset, mesét is. Inkábbb csak magamnak. Van négy gyermekem, már nagyok, egyedül élek. Sok "nagy" embert olvasok, hallgatok: Popper Pétert , most Laár Andrást És persze téged, fiatal barátom, Atis, aki olyan intenzíven jó és érdekes témákkal szórakoztatsz, hogy teljesen kikapcsol, eltereli a gondolataimat az önsajnálatról. Néha csak ez kell. Az unatkozó, szorongó gyermeknek, kihúzni, elterelni, kimenteni a mélyből, sok-sok szeretettel, kreativitással, és mindenek felett játékkal.

[@dominika_godfrey011]

Köszi a videot! Én is csináltam régebben de van néha most is! Köszi a videót! Hasznos volt!

[@ritakadar5601]

Jelenleg 17 éves vagyok mai napig küszködöm az önbántalmazással. Körülbelül 13-4 éves koromban kezdtem, mert állandóan piszkáltak a külsőm és a tanulmányi eredményeim miatt... Itthon habár lehetett volna nem mertem felszolni ellene mert egy idő után már csak hisztiként kezelték a problémámat. Személy szerint itthon takargattam inkább mert 1x mikor észre vette édes anyám megvert és hibáztatot nem értette miért csinálom ezt. Ma már függőség ha úgy látom nem tudok megfelelni büntetem magam mert hibásnak érzem magam. Emellett maga a vágás egyfajta felszabadítás mint ha ki engedném a kis démonjaim.. Remélem egy nap megfogom tudni állni hogy ne csinálj jelenleg még nagyon nehéz..

[@domonkos2116]

Pontosan leirtad,amit én szoktam érezni közben,minden elismerésem...

[@phase34]

Két személyen kívül senkinek nem beszéltem még erről, de most úgy döntöttem leírom. Én is azok táborát erősítem, akik voltak ebben a helyzetben. De szerencsére már túlvagyok rajta. Visszagondolva egészen más már mint akkor, de emlékszem az érzésre. Egyfolytában piszkáltak iskolában és kihasználták, hogy nem tudtam hogy kéne visszavágnom nekik. Közben a szüleim a rosszabbik véglet bemutatói voltak, bár sajnos ez még jelenleg is nehézséget ad mindennapjaimnak. Mert sosem váltak el. Pedig jobb lett volna. Így mindig azt láttam, hogy nem szeretik se egymást, se minket, gyerekeket és ez az iskolai gondokkal egybevéve túl sok volt nekem. Természetesen nem várt gyerek vagyok csak "besikerültem". Bár nem voltam meglepődve mikor apám ezt mondta nekem, azért mégis szívenütött. Aztán ugye az a rengeteg veszekedés, amiben felnőttem is mély nyomot hagyott bennem. Egyszer például egyedül voltam itthon és az elsősorból néztem/hallgattam, ahogy a szüleim veszekedtek szokásukhoz híven valami apróság miatt, végül egy kicsit durvábbra sikerült, mint az átlag veszekedéseik, és rám ez nagy hatással volt. Akkor szorosabbra vettem magamon az érzéketlenség maszkját, mert azt gondoltam csak így vagyok képes elviselni. A világ amit akkor mutattak előttem sivárabb volt bármelyiknél korábban. Nem tudom ezek-e a lelki okai annak vagy nem, de... nem tudok sírni. Emiatt pedig mégjobban elhittem hogy érzéketlen vagyok. Gyászoló családban én voltam az egyetlen, aki szemrebbenés nélkül végignéz egy szeretett családtag temetését. Egy szörnyként gondoltam magamra. Aztán úgy gondoltam hogy ezeket a lelki fájdalmat el kell nyomnom egy testivel, ezért vágdostam magam, vagy csak falba vertem a kezem idegből, hogy azt érezzem, ne a lelki fájdalmat. Ez természetesen addig elment, hogy öngyilkos is akartam lenni, hiszen alapból nem is kellett volna léteznem, hisz csak "besikerült gyerek vagyok" De túl gyáva voltam hozzá, hogy megtegyem. Nos, egy idő után már semmilyen fájdalmat nem akartam érezni. Azt akartam hogy vége legyen. Olyan szűk látóköröm volt, észre sem vettem, más is hasonló problémákkal küzdött a környezetemben, csak hát, nyugodjon volt osztálytársam meg is tette amit én nem mertem, és vonat elé feküdt ballagás előtt. Ez olyan felismerést adott, hogy akármilyen rossz lesz, sosem teszem azt amit ő. Ez volt az egyik felismerés. A másik hogy szép lassan észrevettem, hogy két barátnőm a legrosszabb pillanataimban is mellettem voltak, ők azok akik ismertek engem igazából. És bátorítottak engem, bízzak a jóban, és rengeteg támogatást kaptam tőlük. Túl leszek a nehézségeken. Később már én is ezt mondogattam magamnak. Noha az hogy nem tervezett gyerek vagyok, ugyanúgy van, és a szüleim sem változtak, ugyanúgy veszekednek mind mindig, azt hiszem valamennyivel jobban kezelem ezeket a dolgokat. Mostanában sok önfejlesztő könyvet olvasok. A rosszak helyett megpróbálok a jókra összpontosítani.

[@ninadragnon807]

Elvesztettem egy nagyon fontos személyt, nem találtam a helyem a gimiben, nem éreztem jól magam a testemben. Utáltam magam így elkezdtem vágni magam. Tudtam, hogy rossz, de annyira jól esett a vágás utáni érzés... *Már jól vagyok, ez 2 éve volt

[@lidiaszolga921]

Velem pontosan ugyan ez a helyzet ,csak én még mindig küzdök vele

[@ninadragnon807]

@@lidiaszolga921 Ajánlom hogy ha van valaki akiben bízol barát akár szülő beszélj vele mert egyedül nehezebb kimászni belőle. Ami nekem segített az hogy próbáltam elterelni a figyelmem többet sportoltam, rajzoltam, játszottam játékokkal. Ez nem végleges megoldás, de segíthet neked is.

[@kopernikusz4124]

(A videó megnézése előtt írtam.) Én néhány éven keresztül vagdostam magam, idővel csak időszakosan, és nem is súlyosan. Tudok róla, hogy ez általában "a lelki fájdalom fizikaivá tétele", meg ilyesmi, ez talán esetemben is igaz volt, mindenesetre nem tudtam megfogalmazni, miért csinálom. Nem is figyelemfelkeltésként - vagyis igen, de kifejezett bűntudatom volt, ha látták, sokáig képtelen voltam bárkinek megmutatni, vagy csak úgy lenni, hogy esély van arra, hogy meglássák. Már bőven azelőtt, hogy elkezdtem, voltak problémáim, még most is vannak, de ez időközben eltünedezett, majd olykor újra előjön. Ami nagyon rossz benne, hogy sok gondot okoz: a környezetemnek bűntudatot, aggodalmat értem vagy haragot irántam, annak a lehetőségét, hogy A problémának ezt nevezzék ki; illetve a nyoma sok évig megmarad, de néhány hétig-hónapig nagyon erősen. Ugyanakkor még mostanra sem sikerült megtalálnom azt az érzést, ami másokban lehet ezzel kapcsolatban, ami annyira "bűnössé", nemkívánatossá és megszüntetendővé teszi ezt a dolgot. Amikor a tét nagyon kis túlzással az életbenmaradás, és ez segít benne, akkor abban a pillanatban nem lehet olyan felősséget róni arra, aki ezt akarja, hogy "ez rossz, nem lehet, hiba, tilos". Ennek a tiltása - mint oly sok más dolognak - inkább csak növeli a kockázatát; nem azéárt, mert csábítóbb lesz, vagy ilyesmi, hanem mert még nagyobb frusztrációt okoz, még jobban szorong az illető. Elismerem, hogy veszélyes és ijesztő - én is kerültem már be pszichiátriára miatta, és talán én is elveszítettem sokak bizalmát, de azt hiszem, hiba ezt olyan mértékben azonosítani a szuicid hajlamokkal, mint szokás. Ha kicsit elnézőbbek lennénk ezzel a jelenséggel, nem ezt tartanánk a bajnak, hanem a mögöttes tartalmat, többet segítenénk - tudom, sokan ezt teszik, nem állítom, hogy nem. De ezolyan, mint a láz: amíg nem sodorja tényleges veszélybe az életet, addig inkább segít - még ha nem is hisszük el.

[@zsoltbukta8591]

Régebben bántalmaztam magam menekülés, vagy nagy bánat miatt hogy nem láttam kiutat. 40 évesen az önbántalmazás elmúlt de az önmagam szidása megmaradt. Ha valami rosszul sül el egyből magamat hibáztatom

[@rebekaghenta4794]

Szia Attis! Szeretném elmondani, hogy imádom a videóidat, és azt a lelkesedést, amivel elkészíted ezeket. A témához kapcsolódóan nekem 2 élményem van róla, mint külső szemlélő. 1. Egyszer az egyik osztálytársam elkérte a faragómat órán, mire én odaadtam, aztán észre vettem, hogy egy szaggatot vonal van rajzolva a csuklójára. Ekkor megkérdeztem miért kell neki a faragó, erre azt felelte, hogy ,,Csak ki akarom szedni belőle a pengét.". Ekkor visszavettem tőle, mert féltem, hogy bántja magát. 2. A buszon utaztam egy volt osztálytársammal, és beszélgetni kezdtünk. Hosszúújjúban volt, de nem furcsáltam, mert hideg volt. A pulcsija újjai fel voltak hajtva. Tovább beszélgettünk, ekkor észre vettem valamit, és elkaptam a karját. A csuklója tele volt vágásokkal. Megkérdeztem, hogy ez mi, erre azt mondta ,,Szeretet hiányom van.". Fintorogni kezdtem, mert nem tudtam, hogy ez most igaz, vagy sem. Megkérdeztem, hogy biztos, hogy ezért csinálja. Ekkor azt mondta hagyjam békén, és ezt a témát is. Ekkor tudtam, hogy nem igaz. Elmagyaráztam neki, hogy ez nem menő, hogy ne csinálja, és hogy segíthetek neki, ha akarja. Még párszor beszélgettünk erről, és többé már nem láttam több vágást rajta.

[@lellushkaasmr6232]

Zseniális! Meglep, hogy ilyen tartalmas, igényes videókat is diszlájkol pár ember... Nagyon hasznos és hiánypótló volt ez is! 🙏✌️

[@husoldier5031]

Szia Attis! Én voltam az egyik, aki e-mail formájában kért ennek a videónak az elkészítésére. Megemlítettem, hogy azért szeretnék ilyen videót, mert ezzel van tapasztalatom. Akkor még nem írtam le, mert nem tudtam, készen állok-e rá, de most rászántam magam. (Előre szólok, hogy hosszú lesz.) Idén töltöm be a 14-et és ez az egész kb. 2-3 éve kezdődött, akkor volt az első “szakasz”. Már nem emlékszem a pontos okára, de akkoriban kevesebb figyelmet és szeretetet kaptam, szóval valószínű ez volt az oka. A nyári szünetben történt, az alsó lábszáramon volt egy kis vágás. Nem volt mély és csak egy vonal volt, de arra megfelelt, hogy akkor “jogosnak érezzem a fájdalmat”. Most már beismertem magamnak, nem csak ekkor érezhetek így. Mivel csak egy volt könnyen rá tudtam fogni szinte bármire: a bokor megvágott, elestem, stb. Akkor volt egy “rutin” esténként: fürdés után ültem az ágyamon a sötétben és csináltam. Sírtam közben, de nem tudtam teljesen kisírni, mert halknak kellet lennem. Akkor azért hagytam abba, mert elvesztettem a bicskámat, amivel vagdostam magam. 1-2 éve majdnem megpróbálkoztam az öngyilkossággal (hogy elvágom a torkom), de szerencsére nem sikerült, meg sem sérült a nyakam, így bajba se kerültem emiatt. Idén kb május vége felé kezdtem újra. Tisztán emlékszem, ahogy felvittem a konyhából egy kisebb kést, mikor senki nem volt otthon rajtam kívül, és ahogy a kép mögé rejtettem, ami a ruhás szekrényemen volt. Majd este, miután lefürödtem, bevittem a fürdőbe a kést és megvágtam a bal vállam. Még mindig látszik, mert sosem hagyom begyógyulni. Majd miután rájöttem, hogy nem elég éles, bevittem egy régi, törött faragót, kiszedtem a pengét és azzal folytattam. Most még mindig folytatom és azt hiszem, a függője lettem. Nem tudom kihez fordulhatnék segítségért. A szüleim csak lecsesznének plusz részben miattuk kezdtem újra; a testvéreim (24, 25 és 30 évesek) szintén lecsesznének és értetlenkednének plusz másrészt ő miattuk is elkezdtem; a barátaim úgy érzem elhagytak, már suli végén is elkülönültünk + amikor a sulival lementünk a strandra, (hosszú gatyában és farmer dzsekiben voltam) mindig mondta az egyik, hogy ne depizzek és hogy vegyem le a farmer dzsekit. Nem akartam, mert akkor látnák a hegeket és fogalmam sincs milyen következménye lenne. A tanáraimhoz sem lehet, mert egyikben sem bízok annyira plusz szerintem ők is úgy állnának hozzá mint a szüleim. Pszichológushoz/pszichiáterhez pedig egyrészt nem tudom hogy lehetne időpontot foglalni, másrészt nem tudom mit mondanék a szüleimnek, harmadrészt félek hogy rosszul diagnosztizálna, bár nekem is csak tippjeim vannak, de talán tényleg depressziós vagyok. Pedig nézek komédia sorozatokat (Munkaügyek, stb), de mégis ott vannak azok az esetek, amikor egyik pillanatról a másikra megváltozik a hangulatom. Ezt önmagában lehetne a tinikorra vagy havonta a menstruációra fogni, de egyszerűen nem érzem, hogy ezt ennyivel le lehetne tudni. Anno csak egy heg volt a lábamon, mára a bal karom kb 40%-a hegekkel teli, a jobb combomon körben van egy vonal ami már gyógyul, de ott is sok heg és a kedvenc bandám monogramja, mert mindig ott volt a zenéjük egyfajta mentsvárként. Nem tudom, mit tehetnék. Mert ez nem “csak” azért veszélyes, mert véletlen vagy direkt lehet túl mély a seb vagy megcsúszhat a keze és olyan helyen vág el vénát, aminek halálos a következménye, vagy ha nem a legtisztább a penge és elfertőződik. Ha valakinek van valami tanácsa (a fentiek alapján), akkor örömmel várom. Nagyon jól esett, hogy végre kiírhattam magamból, már nem tudtam, mit tegyek. Elnézést, hogy ilyen hosszú lett, de már nem bírtam magamban tartani és jól esett.

[@barbaratoth4764]

Szia! Tudom, hogy ez egy éve volt, de remélem már jobban vagy, vagy tudok egy kicsit legalább segíteni. Ha jól hiszem, akkor most 15 vagy, mint én. :) Én is épp egy elég szörnyű korszakomat élem, de most nem is rólam van szó. Nem tudom, hogy neked mi a bánatod, de ne add fel kérlek, e szöveg alapján én egy értelmes és értékes embernek gondollak, aki lehet, hogy nem kap annyi szeretetet és megbecsülést, mint kéne. Ha a problémát nem is, a fájdalmat átérzem. Bár a te eseted sokkal durvább, mégis remélem, segíthetek. :) Bármi is a gond, halgass rám! :Értékes vagy, bárki vagy, bármi vagy, bármilyen vagy! Sőt, úgy érzem egy értelmesebb 15 évessel találtam szemben magam, mint az átlag. Sablon szöveg, tudom. De ezt nem írnám olyannak, akiben nem éreztem ekkora dolgokat, mint benned. Szóval, semmi baj, itt vagyunk, és kérlek ne öld meg magad!! Fontos vagy, és, ha most még nem is, de majd érezni is fogod! Nagyon nagyon remélem, hogy tudtam segíteni. :)

[@balazsmiklos9509]

Imádom azokat az embereket akik a prevenciót összekeverik a promócióval😅 Még a mai napig nem értem miért nem beszélnek ezekről a témákról (itt most mindenféle érzékeny témára gondolok).

[@hangya3428]

Velem úgy kezdődött, hogy nem voltak barátaim 17 éves koromig. Viszont 2020 tavaszán végre megtaláltam a barátaimat az életben viszont az volt a baj, hogy szerelmes lettem az egyikükbe. (Discordon ismerkedünk meg, mai napig tartjuk a kapcsolatot mindenkivel és szerveztünk ilyen ott alvós talikat) Mikor elmondtam neki, hogy mi a helyzet gondolom nem akart megbántani ezért semleges választ kaptam. Viszont a következő ilyen talinál félre hívott és megbeszéltük a dolgot, hogy barátként szeret engem viszont ez a szerelmes dolog nem a legjobb neki. Megértettem és mikor vége volt a talinak és egyedül voltam este otthon, akkor kijöttek belöllem az elfojtott érzelmek és elég sokat sírtam, viszont nem akart enyhülni a fájdalom. Azt éreztem, hogy sohasenki sem fogok kelleni és hogy egyedül fogok meghalni... Ezért elkezdtem megvágdosni magam egy bicskával, nem túl mélyen, a legtöbb vágás nem is vérzett, és ahogy a videóban szó volt erről, ténylegesen megtudtam nyugodni, viszont ez ahoz vezetett, hogy többször visszaestem ebbe az állapotba. A barátaim végig segítettek nekem amiért mindig hálás leszek. A story vége az lett, hogy miután kiszerettem abból a lányból, megint rámtört hogy milyen nehéz ez a szerelem és hogy nekem mindig rossz lesz stb ezért beszélgettem erről a haverokkal discordon. úgí alakult, hogy én és egy másik lány együtt maradtunkben egy dc szobában, ami teljesen normális, mert heterószexuális fiú létemre mindig is a lányokkal jobban tudtam barátkozni, mint a fiúkkal. Ez a lány akkor vallotta be nekem, hogy szerelmes belém... És... Eléggé féltem, hogy újra össze lesz törve a szívem, de két nap gondolkodási idő után azt mondtam hogy megpróbálhatjuk... 4 napja lett a kapcsolatunk 7 hónapos. Bocsi mindenkinek, hogy ilyen összeszedetlenük és hülyén irtam le mindet.

[@emesea.2181]

Sok boldogságot

[@miklosnagy7806]

Ez ismét jó téma és videó.

[@__sunshine]

Szerintem jó ötlet volt erről csinálni egy videót, mert valóban nem sokszor esik erről szó annak ellenére, hogy rengetegen ennek az áldozatai úgymond. Sokan (legfőképpen a kommunizmusban nevelkedett emberek) azt mondják, hogy "ezek az emberek meg is érdemlik ezt, mert mégis miért bántják magukat?" "Ha nem elég erős az élethez, akkor ne is éljen." Ezeket már hallani is borzalmas. Rengetegen képtelenek megérteni ezt. Én még sosem bántottam magamat úgy komolyabban, de voltam már mélyponton, és senkinek sem ajánlom azt az érzést. De sajnos tudom, hogy sokaknak kellett ugyanazt átélniük, vagy még ennél is rosszabbat. Talán ettől a videótól néhányan, akik eddig nem értették ezeket az embereket, átérzik majd azok fájdalmát, érzéseit, akik ezt csinálják magukkal. És ha nem is próbálnak meg rajtuk segíteni, de legalább nem ártanak nekik negatív megszólalásokkal, ilyesmikkel. Bár, most, hogy így elkezdtem nézni a videót, rájöttem a mondataid alapján, hogy én is bántottam magam, de nem vagdosás értelemben. Ha úgy éreztem, hogy nem felelek meg az elvárásaimnak, akkor sokszor volt, hogy nem ittam, nem ettem direkt, mert úgy éreztem, nem érdemlem meg. Meg sok egyéb hasonló dolog. Tényleg sokkal komplexebb dolog ez, mint amilyennek eddig gondoltam. 15:30 Tudom, milyen szar érzés ez... :/

[@barbaratoth4764]

Nagyjából ugyanez. A leghétköznapibb dolgokra sem érzem érdemesnek magamat. :/

[@GGTHENOOB-yp6tq]

Nekem nagyon tetszett a videó, de azt sajnáltam, hogy csak a végén mondtál egy picit a belül történő bábántalmazásról, úgy, hogy szerintem az még gyakoribbnak mutatná a problémát, hiszen vannak olyanok (én csak csináltam) akik, még midig csinálják/csinálták. Vannak akik mindkettőhöz folyamodnak, és vannak akik, eltemetik magukban a bajaikat. Ezeket hiányoltam, de ennek ellenére jó volt. Csak így tovább!👍

[@viktoriavas1736]

Koszonom❤️🥺

[@viviensipaki4720]

Túl hosszú volt a bevezetés 😅

[@melindakotai1885]

Hello mindenki! Nekem is nehéz gyerek korom volt. Alvászavaros voltam egészen 16 éves koromig. Sokat sírtam mindig. Sebet is ejtettem magamon az alkaromon. Kihegyezett fával. De csak egyszer tettem. Lenyugtató és felébresztő is volt egyben hogy én vagyok a magam ura. Tőlem függ hogy begyógyul-e vagy elfertőződik... Tudtam hogy a lelki sebb is így gyógyul be. Tőlem függ hogy foglalkozom-e vele és hogy hogyan. Nekem a lelki erőm az volt hogy igaz hogy nem tudom megváltoztatni körülöttem az embereket (család) De elfogadom hogy olyanok amilyek és egyszer majd felnövök és jó helyen leszek. Pozitív voltam. Elfogadtam hogy vannak rossz dolgok és velük kell élni. (Nem nem szexuális erőszakra értettem. Nem volt ilyen csak ne értsétek félre) Sokat olvastam könyvekből vagy neten hogy hogy fejlesszem magam mert minden csak attól függ hogy hogy fogod fel a dolgot. Megérteni a szülőket miért olyanok amilyenek magukhoz, másokhoz, velem. Ugyanúgy testvérek, sulitársak... Tényleg nagy munka rendben lenni lelkileg ha valaki nem "jó" családban nő fel.

[@noribalog1663]

Jaj Attis, gyönyörű ez a videó

[@vigdenfujv3470]

szia Atis! Én nem magamat bántom hanem a falat és amióta ezt csinálom az öklöm olyan kemény hogy már nem is fáj 😀 he he nem vagyok normális

[@wa5x5on40]

Segít megnyugodni és jó érzés

[@_nitrochios_9394]

Nem vágdostam soha magamat, de volt önbántalmazásom. Nem azért csináltam, hogy megnyugodjak se azért, hogy többiek lássák, hanem önretírzió végeztem. El kellet költöznünk többnyire apám miatt. Igaz ugyan abban a suliban maradtam, de kolis kellet lennem így volt egy számomra idegen közeg és életmód. Zenésznek tanulok. Számít nálam nagyon, hogy osztom be az időmet, mikor mennyit gyakorlok, mert van napom hogy 7:45-től 18:00ig szinte megállás nélkül óráim vannak. Úgy éreztem, tapasztaltam, hogy keveset gyakorlok, nem fejlődök elégé ezt se tudtam elfogadni és azt se, hogy apukám miatt kellett elmenekülni a városból. Sok esett történt vele, ami után meg kellett tenni: nevelőnagyszüleimet fojtogatta, halálosan fenyeget minket, kis gyerek koromban girár erősítővel vert minket és az új párával nem szálltak be rezsibe sem. Koliba érve volt, hogy ezen tönpregtem és mindig az éreztem, hogy kevés vagyok az álmaimhoz, hogy lustolok és nem hozom ki magamból a legtöbbet. Így hogy ne fásúljak bele, ne fogadjam elkezdtem tépni a hajam és combomat verni. Visszatekintve nagyon mérsékletesen űztem ezt és így nem is látszódott rajtam semmi egy ideig, Mert volt a sulis bál főpróbája és vitába keveredtem. Feszült lettem. Elakartam menni onnan, de jó indulatúan hozzám nyúlt osztálytársam. Erre reflex szerűen bele vertem fejem a beton sarokba. Spiccolt a vérem, de nem tört el a koponyám. 7 varrattal vartak össze. Mindenkinek egy sokként maradt az a nap. Annyira mély emlék maradt utánam soha többet nem éreztem se akatam magamat bántalmazni.

[@balazsszilli2832]

Ezzel a videóval èrdemes felvágni? Ui:nagyon jó videó lett😁😁 Sokat segített❤️

[@nacsamellow]

A poén teljesen megállja a helyét és vicces is meg minden de egyeseknek ritka szarul üt. Azon kívül tényleg jól összeszedett videó mint mindig.

[@g_fri2023]

Jó ez a videó. Már én is találkoztam ezzel a problémával. Középiskolában barátnőm volt önsebző, vagdosás/ szekrény ütése (csuklófájdalomig). Elbeszélgettem vele, azt mondtam inkább beszéljük ki a problémádt. Szerencsére sikerült megoldani vele 😊( lassan 20 éve történt) Azóta egy álltalános iskolás kislánnyal találkoztam egyik munka keresésem dején (ifjúságsegítő vagyok egy alapítványhoz jelentkeztem). A kislány megnyílt előttem de sajnos nem vettek fel 😥

[@cheersbro7347]

Én csak egy embert ismertem személyesen aki ilyet csinált, de ő konkrétan divatból csinálta. Nagyon jó barátom volt, jól ismertem, elég népszerű volt és semmi gondja nem volt csak ilyen társaságba került. Szerintem kb egy-két alkalommal vágta meg magát üveggel de látszott is a seben, hogy nem volt mögötte belső fájdalom. Nagyon kis seb volt, nem mert volna komoly sebet okozni. Nagyon durva, hogy valaki erre képes csak mert mástól ezt látta.

[@sfhk5259]

Nekem az egyik lány osztálytársam vagdosta magát mert egy másik osztállytársam aki fiú fogdosta. A lány először próbálta megvédeni magát de a fiú alapból több mint 1 fejel magasabb volt semmi esélye nem volt és senki sem mert segíteni neki az osztályból, ez kb 1 évig húzódott én próbáltam vele beszélgetni/barátkozni de mindenkit elökött magától amikor az iskola igazgatójához pedagógusához ment segítségért akkor meglátták a vágásokat a kezén és Úgy állítoták be mint aki nem normális szüleit is behívták akik szintén ellene fordultak mert nem táékozódtak ezen a téren hogy miért vagdosa magát és itt is kérdezték tőle hogy hát miért nem szólt. Végül Németországba költöztek a szülei elviték ottani pszihológushoz és azóta megoldódott ez a problémája mert egy szakember mondta el hogy a lány normális és igazából a szülők rontoták el. Mindent megtudtak beszélni, és nemrég kb 1 hónapja viszajöttek meglátogatni hogy mi van itt (szerbiában-vajdaságban) szóval van megoldás csak beszélni kell rólla...

[@__sunshine]

Szegény lány >.< És akkor én még ehhez képest bőven szerencsésnek mondhatom magam.

[@kosikatalintinka]

Én serdülőként éheztettem magam. Megfordult a fejemben az, hogy megvágom magam, de nem bírtam a fizikai fájdalmat, ahogy ma is nehezen viselem el. Éheztettem magam, mert utáltam magam. Azt, aki vagyok, ami vagyok és senki se szeretett, szóval minek élni? - ezen gondolatok olyan mélyen beleívodtak az agyamba, hogy idővel elhittem és emiatt nem csak bántottam magam, voltak napok, hogy a saját halálom kívántam. Akkoriban úgy véltem túl kövér vagyok, hasztalan, aki senkinek se kell. Mindezért magamat hibáztattam. Nem láttam más kiutat. Szerencsére, idővel ez megváltozott. Még mindig küzdök az önbizalom hiánnyal és azzal, hogy utálom a könnyen hízó testem, de már nem akarom bántani magam. Sőt, igyekszem egészségesen enni, tudatosan es odafigyelve, mellette edzeni és eleget tenni a testem, lelkem, szellemem boldogságához. Ehhez a felismeréshez hosszú és kegyetlen út vezetett

[@omanarkhela333]

Jópár éve még a kései tini érámban velem is fordult elő hogy vagdostam magam, de aztán arra jöttem rá hogy ez egy komlex dolog volt, és hogy nem a depresszió alja hanem inkább a felsőbb határa volt. Nem csináltam rendszeresen, csak nagyon ritkán amikor rámtört. És ezt igazából a felnőttéválás okozta. Kilátástalan jövőkép, szerelmi témák, családi feszültségek stb stb... Szóval mondhatni a szokásos dolgok xd Visszagondolva nem is extra. Meg visszagondolva igazából azért csináltam mert az önbecsülésem nulla volt, meg úgy gondoltam hogy megérdemlem, merthogy semmiben sem találtam pozitív megerősítést. Se párkapcsolati témákban, se tanulmányi jegyekben, se a családban, és igazából még barátaim se nagyon voltak akikkel a szabadidőmet töltöttem volna. Így leginkább magam maradtam a gondolataimmal. Sosem jártam pszichológusnál hanem saját magamtól nyertem önismeretet. Mindig leírtam minden gondolatomat, néha csak mondatok, néha versek formájában. Éppen akkor mit gondoltam mi az ami bántott. És szerintem ez volt az ami meggyógyította a lelkemet. És szerintem fontos az hogy az emberek ne szégyelljék a saját gondolataikat, még akkorsem ha azok ijesztőek, mert ahogyan én is néha visszaolvasom ezeket az évekkel ezelőtti írásokat mindig így úgy vagyok vele hogy "na, hát volt egy ilyen korszak is". Mert ez is az életem része volt, és inkább elfogadom, szembenézek vele, mert ha elrejtem, titkolom magam előtt, az később úgyis szorongáshoz vezet. Szóval aki hasonló helyzetben van annak azt tanácsolom hogy az első lépés a gyógyuláshoz az hogyha alaposan tükörbe néz az ember, utána meg már felfelé vezet az út. Magáról amúgy a jelenségről pedig azt gondolom hogy a depresszió, vagy egyéb lelki fájdalom, szorongás a korunk legnagyobb problémája sajnos. És mindez egyik kiváltó oka pont az önismeret hiánya. Meg szoktam gondolkodni azon is hogy amit Attis mondtál is hogy az ilyen témákat feltáró tartalmak nem-e lehetnek ösztönző hatással egyesekre. Vagyis nem erre a videóra gondolok éppen, de pl.: amikor vad fruttik vagy esti kornél vagy ilyen egyéb depresszívnek mondható együttesek koncertjein üvölti egyszerre a közönség hogy "nekem mennyire szar" (csak idézőjelben). Akkor az vajon egy felszabadító érzés lehet ami megnyugtatja az embert, vagy éppen közelebb viszi a depihez? Vagy pl.: zenében gondoljunk csak vissza a szomorú vasárnap című nótára. Ilyenekre gondolok... xd

[@zoeferenci5841]

Nagyon jó lett a videó és remélem, hogy sokaknak segít, viszont egyetlen hozzáfűzni valóm van. Most 15 évesen azért nem jutottam el ilyen szintre, de azért nagy problémáim nekem is vannak, amik néha látszanak is rajtam pl. lehangoltság, rosszkedv formájában. Nyilván vannak másmilyen emberek is, de ilyenkor a legrosszabb nyilván az, ha ezért bántanak, vagy le sem bagózzák, de utána, már ilyenkor sem örülök annak, ha valaki azt kérdezi, hogy "mi a baj?" vagy "történ valami?" ettől sokan csak még pocsékabbul érzik magukat, hogy lám már a külvilág is látja, hogy valami bajom van. Nyilván, ha ez a cél, akkor nem így van. De lehet, hogy még akkor is jobban örülnek annak, ha csak érezteted vele, hogy mellette állsz, nem ítéled el, megbízhat benned, elmondhatja, ha valami bántja. Nem azt mondom, hogy támogasd, csak érezze, hogy számíthat rád. Megint mondom, hogy vannak kivételek, meg lehet, hogy ezeknek az embereknek ez már nem segít, de nekem ez a tapasztalatom. Az egy másik kérdés, hogy vannak, akik így sem mondják el, de ez már más tészta.

[@janossass3296]

Hát erről nagyon sokat tudnék írni!!!!

[@titikeeeh2897]

Én személyesen depressziobol csinálom, és magam töltöm ki a duhomet. Nyogodtan kérdezzétek van tapasztalatom

[@douma_bby]

Nagyon sajnalom... remelem, tudsz segitseget kerni

[@laci2364]

Segítséget kértél ?nagyon fontos hogy ezen változtass és nyugi a depresszió kezelhető!

[@dominika_godfrey011]

Én is!!!!

[@csongor5990]

Szia atti,csinálnál a testkép zavarról is videót?

[@ルメコ]

23 éves leszek és még mindig vannak hasonló problémáim. Nem emlékszem mikortól vannak jelen. Nem vagdostam magam igazán, többnyire harapások és a fejemben lezajló gondolatok bántottak leginkább. Úgy 3 éve kezdett változni a helyzet, de mindig hullámvölgyekben rosszul éreztem magam és akkor teljesen elzárkóztam a világtól. Jobb időszakokban rám sem lehetett ismerni, még én magam sem tudtam volna körül írni, hogy milyen, amikor rossz. Talán most kezdem megérteni és átlátni a dolgokat. Jártam többször is szakembernél, aki kb. 1 hónap után mindig azt mondta : velem semmi baj nincs. Nem igazán tudtam senkivel sem őszintén beszélni, ha igyekeztem is, sosem éreztem, hogy segített volna, sőt még inkább rosszul éreztem magam, mert úgy tűnt senki nem ért meg. Egy idő után az a kép kezdett kirajzolódni a fejemben, hogy több személyiséget alakítok ki és váltogatom őket, amit csak azok vesznek észre, akik elég közel állnak hozzám. Mindig egyedül próbáltam javítani a helyzeten, mi közben sikerült valamit leküzdeni, született egy újabb probléma. Jelenleg 2 éve vagyok az első párkapcsolatomban és olyan dolgokat tapasztaltam meg, amiket soha életemben. A nagyon jó és a nagyon rossz érzéseket egyaránt. Rengeteget segített nekem, megérteni önmagam és megváltoztatni vagy megoldani a régi problémákat. Mivel sosem tudtam magam elfogadni, mondhatni utálom magam. Rájöttem ez az első számú probléma, ami fogalmam sincs honnan született. E miatt nagyon féltékeny vagyok, amit észre sem vettem a párkapcsolatom előtt. Nagyon beteges szintre húzódik, azonban nagyon igyekszem változni és a kapcsolatomban mindent megbeszélni. Ez a történet kifejezetten hosszúra sikeredett, de még így sem tartalmaz nagyon sok mindent... Örülnék, ha valaki tényleg tudna segíteni, akár egy videó témával, vagy ha valakinek hasonló problémája volt és sikerült megoldani, hogy jutott el odáig. Úgy érzem már nem sok kell a rengeteg évnyi szenvedés után, hogy a rejtvény megoldódjon. Remélem másoknak is tudok ezzel segíteni; aki úgy érzi, már nem bírja önmagát elviselni!

[@enciart6683]

Én betegség hatására néha bántom magam. Ilyenkor a környezetem rendre lehülyéz és megbélyegeznek hisztis #@÷*&-nak. Köszi, hogy elkészítetted ezt a videót, így remélem megértőbbek lesznek az emberek kicsit

[@LunaaDragoon]

Én egyetlen egyszer használtam a pengét a karomon, s akkor is csak azért, mert kíváncsi voltam, mit éreznek, akik ezt csinálják. Meg, őszinte leszek, imádom a vért. 😆 De nem akartam megölni magam, vagy bármi. Pusztán csak kíváncsi voltam. >

[@hanucsek]

2:45 tachnikai észrevétel: a pittyenés nagyon hangos, nekem konkrétan fájt a fülessel hallaniegy decibel min-max értéket biztos lehet valahogy nézni, nagyon tud fájni, ha hirtelen erős a hang :( Egyébként csak így tovább jók a tartalmak

[@TinaBiro]

Koszii

[@laszloarongyorgy2569]

1:48 Pedig ez szerintem is így van... ha valaki önbántalmazó tartalmat lát nagy valószínűséggel öngyilkos lesz, ha valaki két pasit lát egymás mellett abból tuti meleg lesz, ha pedig sokat nézel én kicsi pónimat akkor valszeg egyszarvúvá változol. Csúnya dolgok ezek :/

[@moni6390]

Én sok mindennel csináltam már. Éheztetés, cigaretta elnyomás a bőrömön, penge vágás (friss is van a kezemen), hajtépés, az alkohol, s drog is volt már az életemben. Ceruzával is farcoltam magam. Depressziós vagyok 3 éve, s nemrég 2 hetet töltöttem pszichiátrián. De függő vagyok, s most próbálok leszokni róla. A drogot letettem már, alkoholt néha iszom, cigarettázom, s vágdosom magam jelenleg. Mindenkinek kitartást aki ugyanígy vagy hasonló helyzeben van mint én! ❤️

[@ferencvarga4621]

Még nem néztem végig, de már most leirom amit szeretnék. Először is köszönöm, hogy egy olyan téma van amiben jelentősen benne voltam énis így tudok tájékozódni énis. Én már leszoktam róla hála a családom segítségének! Nekem voltak problémák a közelmúltban amik olyan lelki fájdalmakat okoztak nekem, hogy ezt fizikai fájdalommal próbáltam elterelni. A pillanatnyi fájdalom és vér látványa segített. Öt percre konkrétan. Szóval semmi megoldás nem volt benne de pár heg után már tudom, hogy nem segít és már megtudom oldani értelmesen. Kíváncsi vagyok mi lesz a videóban. Sérelmező kommentelest nem szeretnék. Nem azért voltam őszinte. Aki csinálja az beszéljen mindenképp valakivel. Az segít. A penge nem!

[@saramogyorosi2942]

Szia Attis!Tudom hogy ez nagy port tud felkavarni de ha lehetne nem csinálnál videót arról hogy valaki hogy lesz nem hetero? Amúgy köszi ezt a vidit, nagyon hasznos volt, jól összeszedted és számomra nagyon érdekes volt. Eddig nem értettem miért csinálják ezt sokan..

[@lillavoros]

Vannak esetek, mikor nagyon felhúzom magam, ezért bántani akarok másokat, főleg ha elveszik tőlem a dolgaimat vagy bejönnek a szobámba az engedélyem nélkül. Ilyenkor csak úgy tudom visszafogni magam és kitisztítani a gondolataim, ha bántom magam (legtöbbször a kezembe harapok, de csak annyira hogy ne legyen semmi bajom). Máskor, ha unatkozok, csak úgy felsértem a bőröm és ami a leg... érdekesebb, hogy élvezem is, de csak a kismértékben, nem rendszeresen. Azt se nagyon, éppenhogy csak minimálisan vérezzen.

[@szekeresanita885]

Amikor elkezdtem akk depressziós voltam és csak úgy csináltam de akk még csak karcolgattam magam. Azóta eltelt kb 1 év és megismertem magam. Rájöttem empata vagyok. Mióta tudom azóta sokkal erőteljesebbek az érzelmeim. És ennek hála jöttem rá, hogy miért csinálom... Egy kis felvezetés képen. A családomban 8-an vagyunk. Én, anya, apa, 2 bátyám, 2 öcsém és 1 húgom van. Az egyik bátyám nem él már velünk, de ugye szokott hazajárni. És ilyenkor szóba szokott kerülni a múlt béli hibái ilyenkor érzem a büntudatott. Ami szörnyű, mert egyrészt nem én követem el hibát, másrészt meg ez már több éve történt. A másik bátyámnak semmi sem jön össze az életben. Depresszió, féltékeny, ideges. Anyám és az apám folyton veszekszik, plusz mindketten depressziósak. A húgom mindig próbál megfelelni, de anya ezt sose díjazza és én érzem a húgom csalódottságát. A másik 2 öcsém ikrek de komolyabb autisták, nem tudnak önállóan élni. 8 évesek de még mindig pelenkát hordanak... Aztán egyszer valami miatt ki jön rajtam egy nagy érzelmi hullám, de egyáltalán nem az én saját érzelmeimet érzem. Na és ekkor csinálom. Miközben vágom magam hirtelen nem fogok koncentrálni semmire. És mikor megtettem eltűntek az érzelmek, nem leszek se szomorú, se boldog. Én ezért teszem... Abba tudom hagyni, de mikor már tényleg olyan a helyzet meg teszem. De tényleg csak akk amikor már sem-menyire nem bírom. Azért is csak akk teszem meg, mert nekem érzékeny a bőröm, ezért könnyebben keletkeznek sebhelyek. Szóval vannak sebhelyeim igen... De 14 éves boldog önbizalomban dús és önismerettel rendelkező tini vagyok. Ui.: Csinálhatnál videót az empatákról ;) +Sok embernek mondtam már. De senkit se érdekelt igazán. Éppen a pillanatban sajnáltak meg minden, de a nagy csevegés után soha nem kerül felemlítésre. Plusz én egy 4-es barátságban vagyok (most már csak 3) amikor elkezdtem akk észre is vették. Az egyik barátnőm már alapból tudta és egyik nap mondta, hogy az xy és xyy látta. De nem kérdeztek rá. Csak az egyik, reggel meg kérdezte hogy vagyok, mondtam, hogy jól és ennyi. Illetve várom a véleményeket, válaszokat, tanácsokat.

[@Laxter3000]

Szia Atis! Lesz depresszió-kezelő videjó?

[@valakiavilagban2077]

A többi kommentet olvasva az én problémám tűnik a világon a legkisebbeknek. Érzelmileg nagyon gyenge vagyok. Mindig is az voltam. Nincsenek nagyon barátaim, és akik vannak, azok se olyanok, akiknek tudnék ilyenekről beszélni. A legkisebb dolgokon is elsírom magam, mindenféle szituációban bepánikolok (főleg, ha egyedül vagyok), és ezért nagyon sokszor bántottak az iskolában. Emellett alacsony vagyok, duci, az átlagosnál jóval nagyobb mellekkel, és túl szépnek sem mondanám magam. Ez mind ok volt az osztályomban, hogy lenézzenek és csúfoljanak. És miután megtanultam nem meg hallani ezeket, kezdtem ráébredni, hogy biszexuális vagyok. Eleinte senkinek nem mertem beszélni erről, vagdostam magam. Ha észrevették a vágásnyomot a kezemen, számon kértek (a szüleim, a tanáraim és a testvéreim) ahelyett, hogy valahogy segíteni próbáltak volna. Ilyenkor persze megint rájött a sírógörcs, de ha sírtam, akkor mégjobban ordítani kezdtek velem, így bele kellett csípnek a bőrömbe, hogy ne csorduljanak ki a könnyeim. A barátaimban már régóta nem tudok megbízni, ahogy senki másban sem. De ha akárki megkérdezné, hogy miért bántom magam, nem tudnék rá okot mondani. Mit mondhatnék? Ha felhozom a testem el való problémákat, annyival lerendezik, hogy így vagy jó. És lehet, hogy ők tényleg így látják (bár kétlem, Szerintem csak vígasztalni akarnak), de nekem gondom van vele. És ahelyett, hogy segítene akárki, mindenki csak azt mondja, hogy testképzavarom van, és fogadja el magam. EZ NEM SEGÍT! Ha vagdosom magam, az egy kicsit megnyugtat. Mert tudom irányítani. Egyszer annyira bevágtam a karomat, hogy kilátszott a húsom, és teljesen szétnyílt a seb. Nem akartam, hogy bárki tudjon róla, de elvéreztem volna. Meghalni meg nem akartam. Úgyhogy összevartam magamnak a sebemet. Még mindig nem vagyok biztos benne, hogy ezt ki akarom tenni az internetre, de már attól megkönnyebbültem, hogy leírta ezt. Már nagyon régóta nézem a csatornát, de eddig még soha nem volt bátorságom kommentelni.

[@Szaboemese0408]

30 évesen még mindig néha képes vagyok szétvagdosni a kezem... Ez akkor jön elő, amikor a szerelmem bánt. Hiába mondtam el neki, hiába kértem, hiába próbáltam vele érthetően kommunikálni, lepattan róla és akkor is megbánt. Még ha nem is direkt. Annyira kétségbeesettnek és tehetetlenneknérzem magam. Jönne a pánikroham. De ha a kezemen fáj, az eltereli a figyelmem. Nagyon jó akkor az a fájdalomérzet. Soha nem vágom szét magam rendesen egy éles szikével. Az nem is annyira fáj, ha élesen, tisztán vágja a bőrt és nyoma marad. Ha egy hegyes ollóval karcolom szét, az roncsolj a bőrt, jobban fáj és sokkal felszínesebb. 1-2 nap alatt meggyógyul. Azért azt nem engedem meg magamnak ennyi idősen, hogy ilyen nyomok legyenek rajtam. Szerencsére ez ritka. Évente olyan egyszer-kétszer fordul elő. Meg amúgy büntetem is magam vele, hogy most nem sikerült megfelelően kezelnem a problémát, szerencsétlen vagyok és fájjon csak....

[@minimovie6114]

Sziasztok a segítségeteket szeretném kérni. Van egy lány az osztályunkban akivel múlt hét hétfőig nagyon jó volt a viszonyom, megfogtuk egymás kezét és ha egymás mellé ültünk nem bírtuk ki, hogy ne érjünk egymáshoz. De múlt hétfőn, mind a ketten kaptunk egy szaktanári figyelmeztetést mert az órán fogtuk egymás kezét. A szaktanárit a szülei is láttak, és eltíltották tőlem. Ezt nem is kellett megkérdeznem mert olyan üzenetet küldött amilyet egy 14 éves életében nem írt. Azóta még a szemkontaktust is kerüli, és ha be megyek az osztályba és ő az én helyem közelében van rögtön kimegy az osztályból. Remélem tudtok segíteni mert nem tudom, hogy mit tegyek.

[@almaspite04]

Ez a videó úgy kellett nekem, mint egy korty víz. Egy nagy halom pszihés problémával küzdök, de a tudás gyakran jó fegyver ellenük. Önbántalmazó szokásom is van, bár én nem vagdosom magam, hanem a számat, nyelvemet rágom, vagy az ínyemet kaparom körömmel vagy fogpiszkálóval. Ez is a direkt fájdalomkiváltó önbántalmazások közé tartozik, és ahogy a videóban is volt szó róla, azért csinálom mert "jó érzés". Addig is megfogható forrása van a fájdalomnak, és arra a formára koncentrálok, nem a szorogásra, a belső fájdalmakra. És ugye ebben a formában viszonylag láthatatlan is marad a külvilág elől, mivel a szám sebes. Viszont kicsit kombinált a probléma, mert szerintem jelentősége lehet annak is, hogy ki milyen formában bántja magát, erről a videóban nem esett szó. Illetve kapcsolat van a kényszeresség és az önbántalmazó cselekvések közt. Nekem generalizált szorongásom is van, és az orális szorongásoldás (ha-ha) mindig központi volt nálam. Ez a gyerekkori szopás (szintén ha-ha) maradéka, akkor ugyanis a szopás egyszerre élelem és túlélés, és egyszerre kapocs az anyával, stresszoldó hatású. Sokan a leválás után cumizni kezdenek, amikor pedig azt elveszik, egyéb pótcselekvések alakulhatnak ki. Nekem több ilyen is volt pici gyerekkoromból, amire emlékszem is, de orális szorongásoldó volt a körömharapdálás, a hajam rágcsálása, aztán a számat kezdtem rágni, aztán később rászoktam a dohányzásra, majd mióta leszoktam róla azóta egyre rosszabb. Folyton rágcsálni szeretnék valamit, így gyakran nasizom, vagy a számat rágom. De kialakult egy fura tikk is, ami állandóan velem lehet, ez pedig a garatom fura csattogtatása, öklendező, nyelő mozdulat erőszakos ismétlése, ásítozás, gyakori, erőszakos nagy levegő vétel. Ez már kényszerességbe csap át, de szinte állandó fizikai fájdalmat is okoz, mivel a torkom fáj, szorít, így nehéz elterelni is a gondolataimat róla. Illetve fura gondolat, hogy úgy érzem, nem akarok levegőt venni, és mintha ezzel tiltakoznék ellene, hogy "bezárom a torkom". Gyakran már azt érzem, teljesen elvesztettem az életemet a szorongás és a kényszeres önbántalmazó folyamatok árnyékában, nagyon fáradt vagyok... Szóval, ha ezt a szart nem sikerül gyerekkorban jól kezelni, felnőtt korra csúnya nyomokat hagy az ember viselkedésében, lelkében. Ezért fontosna megelőzés, a kommunikáció 🙏

[@ninanagy3518]

Személyiségzavarról(ppd) lehet videó?

[@picurbigyulin5557]

Amikor anya észre vette a kezem, nyugott hangon ezt kerdezte tolem: Azt te csináltad? Mit fognak így rólunk gondolni a faluban? A közömbössége úgy arcon vágott, hogy szóhoz sem jutottam. Az első dolog, ami eszébe jutott az a mások véleménye és, hogy a kezem, hogy tünteti fel őt mások szemében, az egész olyan kegyetlen volt és sivár , hogy... Gyerekkoromban a szüleim bevett bevett fegyelmezesi eszközei között szerepelt az is hogy felpofoztak minket, ha nem úgy viselkedünk. De szerintem egyszerű szavak sokkal fájdalmasabbak és mélyebb nyomot hagynak, mint egy pofon.

[@husoldier5031]

Engem ritkábban ütöttek, nem is tudom mikor volt legutóbb, de napi szinten ér verbális bántalmazás a szüleim felől, akik szerintem észre se veszik. Úgyhogy szerintem áttudom érezni a helyzetedet.

[@evehorvath9987]

Tudom milyen érzés.Rájöttem,hogy a szülöm valószìnűleg soha nem fog változni. Ő mindig bántani fog,amire te még többszòr sìrsz. Ezért én úgy magamnak magam vagyok a legfontosabb nèzőpontot tettem magamävè,lesz* a szülőm.A céljaimra figyeltem,amiket el akarok érni,meg arra ami jó érzéssel tölt el,szeretek csinálni!

[@angelacsosz629]

És, mi van akkor, ha valaki már azt sem tudja, mi baja...? Csak feszült, szomorú... És egyedül szeretne lenni... Egyszerre akar gyógyulni és benne maradni?...

[@vivienedinafekete9244]

Szia :) Én azt tudom ajánlani, ami nekem is segít ilyenkor, hogy gondold átt mi az amit szeretsz, vagy egy kicsit is érdekel, aztán valami olyan kreatív elfoglaltságot próbálj keresni, ami eltereli a gondolataidat, az alkotás büszkeségével tölt el és arra az időre amíg ezzel a tevékenységgel foglalkozol kiszakít a valóságból , amibe teljesen bele tudsz merülni. Lehet klisé, de én is próbálkoztam mindenfélével: zene, tánc, festészet, rajz, barkácsolás, stb... legnagyobb meglepetésemre a költészet lett az ami igazán segített, pedig sosem szerettem a verseket és most ha kikészülök mégis az nyugtat meg ha írok és boldogsággal tölt el 1-1 jol sikerült "mű" visszaolvasása. Igaz hosszú lett, de remélem valamennyire segítőek lettek a soraim és kitartást kívánok a mindennapi feszültségek leküzdéséhez

[@angelacsosz629]

@@vivienedinafekete9244 köszönöm, kipróbálom☺

[@nikolettakovacs2877]

Még csak 2 perce hallgatom, de már kedvem támadt felvágni az ereimet. 😅🤣 Nagyon finoman fogalmaztad meg az értelmi szintjüket az ilyen embereknek.

[@Lidael_Menel_Braveheart]

Engem SZERINTEM csak az gátolt meg az ön bántalmazásban, hogy ott volt egy ló mellettem aki megértett.🥰🏇

[@Cheskacsatorna]

Nagyon igazad van, bár több ember látná ezt a videót, sok emberhez kéne eljuttatni a mondanivalódat

[@viktorkigyos3839]

Lassan 28 éves vagyok... Kb. 10 éve szenvedek bár én nem vagdosom magam... Már bár volt amikor annyira fájt egy visszautasítás hogy, körzövel ütögettem a kezem és már a lány aki visszautasított ő kért hogy, hagyjam abba... Most " csak" minden másnap munka után alkoholba folytom bánatom ahogy a régi nóta is tartja... A munkahelyen nyilván nem meg egy nappal munkakezdés előtt nyilvánvalóan nem de szabadnapomon nincs józanság... Persze egyértelműen nem csak egy lány volt az okozója erre még rengeteg más dolog is rájött... Bullying stb.stb. És mindíg amikor fényt látok az alagút végén akkor bezárom az ajtót vagy bezáródik előttem... Ez egy ördögi kör és nem tudod merre indulj(ak) szerelem próbáltam nem jött be önfejlesztés próbáltam nem jött be testmozgás próbáltam... Nem jött be...! Boncolgatom magamban a múlt eseményeit ez valamilyen módon segít más emberek felelőssége a történtekbe ( hibáztatás nélkül ) saját felelősségem a történtekben... Mifelé tudnék haladni tyúklépésekben ami esetleg ha mást nem is de átmeneti örömet és sikerélményt nyújt! Talán ez lehet a kiút! Vonzás törvénye... Háát meghallgattam egy feldolgott verzióját hangoskönyvben de szerintem az apróbb sikerekből kell útat építeni a boldogság felé! Isten áldjon mindenkit! És fel a fejjel aki szintén benne van! 😊🙏

[@juliannaott7887]

Sziasztok!Én 3 éve csinálom most 14 éves vagyok.Bármilyen negatív érzelmet ezzel vezetek le.Már megszokás.Egyetlen rossz érzés és néhány vágás után több zsepkendőnyi vért törölgetek le magamról normál esetben ez megrémisztene de már nem.Eleinte csak a kezemen csináltam,nyaranta pedig a lábamon.Minenki ismeri azt az érzést amikor nagyon fáj valami és csak zokoksz és zokozs,nekem az első egy ilyen alkalommal történt.A lelki fájdalmam testivé alakítom ami könnyebben gyógyul,ilyen egyszerű.

[@borimocsari9703]

A kiváltó okokat nem szívesen részletezném. Sok évvel ezelőtt a vágások segítettek amikor a hónapok, később évek alatt felgyűlt feszültséget vagy inkább keserűséget valami triggerelte, hogy remegtem, szívdobogást, szívbe bele nyilalló fájdalmakat (igen szó szerint) éreztem. Rejtegettem őket, szégyelltem magam de nem voltam senkivel olyan bizalmas helyzetben, hogy megkérjem hallgasson meg. Ahogy felnőttem észre vettem hogy a hegek nem fognak elmúlni, így amikor rám tör ez a bizonyos szorongás (?) amihez azóta sok más kellemetlen dolog társul átálltam a falak ütésére, a végkimerülésig való futásra, az alkoholizálásra. Idő közben nyugtatót is felírattam, így hellyel közel normális ember szintjén tartom magam mások előtt. Sajnos nagyobb mélypontokon még becsúszik egy egy vágás is. A tapasztalatomat azzal a céllal írtam le, hogy aki (ahogy a videóban is említetted) azt mondja "tinikori hülyeség, majd kinövi" nem, sajnos néha nem növi ki az ember. Csak átáll más megnyugtató eszközökre. Ha végig olvastad és a mondanivalóm átment azoknak akik az említett állásponton vannak, megérte lekörmölni ezt a hosszú mesét.

[@bellala768]

Nálam a stressz váltja ki. Nemrég halt meg apukám, plusz új iskolát is kezdtem, és mivel elég introvertált vagyok ezért attól is féltem hogy nem fogok tudni beilleszkedni/nehéz lesz tanulni stb. Ráadásul anyám, amikor ideges, rajtam vezeti le a stresszt,olyankor mindig ordít velem ok nélkül. És ez még pont annyi, amennyit el tudok viselni, de bármilyen apró dolog történik, azonnal túl sok lesz. Pl kapok egy rossz jegyet, akkor van hogy a suli mosdójában a kulccsal, vagy ha nem tudok elmenni akkor csak így "tépkedem" a kezemet amíg kisebesedik. Valamiért ez segít levezetni a stresszt, de szerencsére már egyre kevesebbszer csinálom

[@napvirag8006]

Anno tudtam már a kezdeténél, hogy ez nem jó, hogy ezt nem kéne, nem old meg semmit, mégis valahogy egy vágás becsúszott, és utána már jött a többi is :"most már úgyis mindegy". Minden alkalom után rettenetesen bűntudatom volt. Nem értettem, nem fogtam fel, hogy mi volt az indíttatás. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy mennyire szánalmas vagyok, hiszen egyáltalán nincs okom szomorúnak lenni. Volt egy osztálytársam, akivel eléggé jóban voltam és tudtam, hogy neki lenne oka szomorúnak lenni, bőven adódott neki nehézség (molesztálás, szülők válása, iskolai verbális bántalmazás). Gyakorlatilag a legkisebb gondja is sokkal nagyobb volt az enyémeknél. És azt hiszem pont ezért nem mertem segítséget kérni, mert nem akartam azt a nézést látni ami azt sugallja "gyenge vagy", "szánalmas vagy". Azért nem akartam ezt látni, mert az megerősített volna engem, hogy tényleg az vagyok. Így két év távlatából azt hiszem ott hibáztam talán a legnagyobbat, hogy máshoz hasonlítottam magam, mert ez a "ha te bírod, akkor nekem is bírnom kell" gondolat nagyon rossz hatással van az emberre.

[@bencekaszonyi2824]

Milyen az a mentális önbántalmazás?

[@petrazold6489]

Nem tudom hogy sikerült-e már abbahagynom, próbálkozom. A covid alatt elég mélyen voltam, depresszióba estem. Elég sok stressz ért ami felgyülemlett bennem és máskép nem nagyon tudtam levezetni. Iszonyúan szégyelltem/szégyellem, ami csak rontott a helyzeten mert csak nagyobb bűntudatom lett. Senki nem vette észre. Továbbra is próbáltam teljesíteni. Először talán edzésen vették észre mert ott szabadon maradt a kezem, ami természetesen tele volt vágásokkal. De ezen kívűl is a lehető legtöbb féle képen próbáltam bántalmazni magam: éheztettem, fojtogattam magam, többször hánytattam magam mert megnyugtatott. És mivel nem kaptam segítséget, odavezetett az egész hogy végül megpróbáltam végett vetni az életemnek. Hát nem sikerült, ellenben sikerült most januárban bekerülnöm egy pszichiátriára. Ott voltam két hetet, szedtem antidepresszánst, amit már azóta elhagytunk. Illetve azóta is járok pszichológushoz. Már vagy egy hónapja abbahagytam a falcolást. De még most is gyakran hiányzik, és gyakran felmerül bennem hogy újrakezdjem. De most már talán jobb mint volt, bátrabban merek segítséget kérni, és nyíltabban is tudok róla beszélni. Talán egyszer csak jobb lesz, és újra önmagam lehetek.

[@shi7415]

Egy picit,szerencsésnek és mentálisan erősnek nevezném most magam.Én ezekhez valamiért sosem folyamodtam.Én nem panaszkodtam el soha azt,ha bántottak vagy bármi ilyesmi,vagy ha tanácstalan voltam,talán valami gond velem,de mégcsak sírni sem voltam sírós kicsiként sem,azt mondták,hogy gyerekkoromban is eléggé nyugodt természetű voltam,el voltam egyedül,nem nagyon emlékszem a gyerekkoromra sem,sőt még az általános iskola egy jelentős része is kimaradt egy kettő fontos rész van a nyitónapok meg ezek.Az osztálytársaim is konkrétan féltek tőlem elmondásuk szerint 1-4 ben.Elvileg nagyon hűvős természetű voltam nem nagyon mozgatott meg semmi.Sokáig azt hitték autista vagyok vagy valami hasonló.Pszchilógushoz sem jártam ezzel még soha de egyre többet próbálok megérteni önmagamból.Az esetek többségében belőlem hiányzik a harag,nem vagyok forró fejű,nem hoznak lázba nagyon a dolgok őszíntén nem tudom eldönteni mi lehet velem a gond ha van velem.Lehetséges valami rejtett depresszió vagy valami ilyesmi?Nem hinném,van olyan betegség,hogy mondjuk kis ártatlan gyerekként az vagy? Most,hogy így egyre jobban növök nem tudom,hogy ez valami ritka képesség vagy túl jóban vagyok önmagammal dolog,vagy valami átok lehet ez?Nem mondom azt,hogy hiányzik belőlem az eggyüttérzés de nem nagyon mozgat meg,ha valakivel történik valami rossz dolog,sem nem nevetek se nem kérdem meg,hogy jól van-e.Az idők során csak párszor kérdeztem meg,mert másként furának tartanak.Nemrégiben azt hittem nagyon belevagyok esve valakibe,de nem jött össze és nem lepődtem meg,nem váltatott ki bennem konkrét érzéseket,a szorongás nem szokott bennem lenni sokkal inkább egy kis motiváló frusztráció,meg öndiagnosztika,ha valami nem jön össze.Ez sem zavar amit most leírtam,csak egyszerűen foglalkoztat a kérdés,hogy ez mi lehet.Hajt a kiváncsiság,nem találtam az ehez kapcsolódó témához topicot.

[@envagyok509]

14:14 erről nem készítenél egy videót?

[@juliannafarkas7785]

Én leírom a saját történetemet. Már régóta küzdök vele remélem segít másoknak is. 13 voltam mikor osztálytársaim először megvertek. Sok ilyen történt azután. Szerintem csináltál videót a bullying-ról. Mikor középiskolába mentem csak beilleszkedni akartam, azt akartam elfogadjanak. De az egész nem így történt , most nem vagyok kiközösítve mivel itt mindenki utál mindenkit. De nem haragszom az osztálytársaimra ők is csak emberek. Családi problémák is vannak. Most is vagdosnám magam de ezt elítélem mert jobban utálom magam mint bárki mást és tudom ez nem megoldás. Nem felhívni akarom a figyelmet úgyse érdekel senki. Anyám mindig kiabál és utál minket . Apukám egy fokkal jobb de tud üvölteni ha akar. Soha nem vette el anyámat . Evés zavarom van , szorongok , otthon meg iskolába se jó. Nekem csak a tesóm van mert ő is ezeken ment keresztül szóval ő érti meg. Köszönjük a videókat Attis ! Segítettél nekünk ! ❤ Szeretlek benneteket srácok, ne addjátok fel, nem vagytok egyedül !❤

[@ccc1738]

5:28 és ha az internetről van letöltve a kép?

[@simintoo1]

Hát, Attis, ez egy nagyon fontos téma, de örülök, hogy nem nagyon tehetsz be képeket 😅 Hallgatva is lúdbőröztem itt-ott, és nem a gyönyörű hangodtól 😅 Ezt a filmet nemrég láttam, volt témába vágó történet benne: en.m.wikipedia.org/wiki/Tribhanga_(film)

[@borokatolnai-molnar6716]

Én is sajnos ennek a rabja lettem körülbelül egy éve, 12 éves koromban. Én csak harapom magam, de nem egyszer gondolkodtam el rajta, hogy durvább dolgot is csináljak magammal. Ugyan nincs a testemre, akkor hatással, mintha vagdosnám magam, de a lelkemre talán teljesen ugyanúgy hat. Fáj. Nem is fizikailag, hanem tényleg lelkileg. Egyszerűen tudom, hogy nem kéne, szeretném abbahagyni, de egyszerűen nem megy. Nekem a tini éveimre a célom, hogy jól legyek, de valahogy nem látom ezalatt az egy év alatt a fejlődésemet, nem vagyok elég jó, pedig mindennél jobban akarom. Régen a hajamat téptem, még 7-8 éves koromban, de akkor valahogy fel sem tűnt, hogy bántom magam, csak visszagondolva jöttem rá. Most harapom magam, de sajnos már tisztában vagyok vele, hogy ezt csinálom. Tudom, hogy nem jó, és ami az én esetemben valahogy máshogy működik, az a nyomok takargatása. Én valahogy tudom, hogy rossz, szégyellem is, a barátaimnak sem tudtam elmondani, pedig próbáltam, de valahogy olyan jó lenne ha valaki észre venné. Annyira szeretném, de valahogy senki, még a legjobb barátaim sem, akiknek fontos vagyok. És ez lehet, hogy úgy hangzik mintha figyelem hiányos lennék. Igazából nem tudom, lehet, de csak emiatt nem bántanám magam. Majdnem 3 hétig bírtam, úgy hogy nem bántottam magam. De tegnap apám kezdett el megint veszekedni, egyszerűen nem bírtam, muszáj volt megtennem. Egy embernek mondtam ezt a dolgot el, az exemnek, vele miután szakítottunk kialakult egy ilyen nagyon jó lelkizős kapcsolat, nagyon megértjük egymást és mintha lelki társak lennénk (nem jön ide, de nagyon megértjük egymást, de a kapcsolat nem működött), neki egy pár hete el tudtam mondani. Akkor amikor leírtam neki ezt a dolgot és elküldtem neki, megkönnyebbültem, de mégis bennem volt a stressz, annak ellenére, hogy tudtam, ő sosem ítélne el. Utána az egész testem el kezdett remegni, nem tudtam kontrollálni. Pont ezért megint bántottam magam. Ez még szomorúbbá tett. Általában a szüleim miatt bántom magam. Tudom, hogy hálásnak kéne nekik lennem és igazából az is vagyok, mert a legjobb körülményeket nyújtják nekünk, de legbelül, valahogy mégis úgy érzem, hogy ők tesznek tönkre a legjobban. Mindig azért bántom magam, mert veszekednek. Nem tudom abbahagyni, de valahogy nem is akarom.

[@hajnalkabalogh9026]

Nekem egy munkatársam csinálja, aki már elmúlt 50 éves. Figyelemfelkeltés miatt csinálja (nem nézem le őt ezért, mindig meghallgatom a panaszait, próbálom megnyugtatni, de azzal a baj forrása nem szűnik meg). Ollóval, varrótűvel dolgozik, és heti szinten előfordul, hogy úgy belevág, beleszúr a kezébe, hogy ömlik a vére. Már egyre ritkábban teszi ezt, biztos számít a környezet is, hogy milyenek a kollégák.

[@krisztinajanko7350]

Én nem vagdosni szoktam magam, hanem a csuklómnál vagy ujjaimnál ahol vékony a bőr, hosszú ideig harapom, hogy fájjon. Akkor fordul elő, ha akkora érzelmi fájdalmat élek át,amit már nem bírok elviselni, azért hogy az érzelmi fájdalom helyét átvegye a fizikai, avval tompítom. Ilyen pl ha átverve, megalázva érzem magam vagy tehetetlen vagyok egy engem érzelmileg súlyosan érintő helyzeteben. Úgy érzem ilyenkor nálam a kontroll, mert ezt én okozom, nem pedig más okozza nekem. Ráadásul a nagy fájdalommal együtt egy idő után jön egy eufórikus érzés, mintha elszállnál, amitől aztán megnyugszom. Ilyenkor elvonulok, és senki még csak észre sem veszi, pl olyan helyet keresek a karomon amit ruha takar. Nálam a mensi előtti időszakban szokott előjönni, amikor amúgy is érzelmi hullámvasúton vagyok. Persze lehet külső szemlélőként annyit mondani, hogy ne csináld! Ez olyan mintha egy dohányosnak mondanád, hogy ne cigizz! Macskagyökér tabletta amúgy segíteni szokott :)